Merjek bunkó lenni. Úgy érzem magam, mint Johnny Depp a Titkos ablak c. film elején, amikor ül a kocsiban, tépődik, és nézi, ahogy a hópelyhek hullanak a szélvédőre, sűrűsödnek, majd az ablaktörlő eltünteti őket, és újra... bunkónak kéne lennem vele. Nem nagyon, csak egy picit. De abból nem ért. Ha nagyon bunkó leszek vele, megbántom, ami nem jó, tudom hogy nem akar ő rosszat. Tegnap is aranyos volt, miután sikerült megértetnem vele, hogy baszottul nem érdekel, hogy mi van a kocsijával. Úgy beszélt róla, mintha a kórházban haldokló édesanyja utolsó szavait idézné. Pedig csak egy műszaki... na mindegy. Azé' csak mernem kéne bunkónak lenni. Tegnap volt néhány (tényleg nem sok) flegma megjegyzésem, és amikor a buszról sms-t írt, nem válaszoltam. Szilvi, a lázadó. :D Persze nem, csak faszom kivan már tényleg azzal, hogy ugrok minden szavára. Már engem bosszant. És a hópihék csak hullanak a szélvédőre, és nem tudom, hogy kiszálljak-e az autóból, lármázzak, hisztizzek, üvöltözzek vele, hogy mennyire unom már ezt az egészet, hogy a kapcsolatunk nyolcvan százaléka az utóbbi időben arról szól, hogy eltűrök minden szart, mert szeretem, és hogy fél percen belül lenne három olyan ember a helyék, akik százszor annyira megbecsülnek, mint ő... vagy... vagy maradjak bent, ahol fűtés van, és örüljek a fennmaradó résznek, amikor elhiszem, hogy szeret, és igazából nem is olyan rossz ez, csak néha rá kell lépni a gázpedálra vagy a fékre, és előbb-utóbb úgyis megtanulom szabályozni a dolgokat. Csak arra kéne vigyáznom, hogy a hópelyhek ne temessenek maguk alá teljesen. Egyébként is. Ha bent maradok az autóban, utána bármikor ki tudok szállni, de ha már egyszer kiszálltam, lehet, hogy többet soha nem jutok vissza. Túl nagy a kockázat. Viszont egy kis bunkóság akkor sem árthat meg. :)