Miért nem tudom kiverni a fejemből? Vele álmodtam, és reggel, amikor fölébredtem, őrá gondoltam először... a mosolyára, a pillantására, a hófehér arcára, a halk hangjára, a sötét hajára, a hosszú lábaira... és most várom, hogy hátha bejelentkezik msn-re. Jó lenne beszélni vele, csak úgy. Hogy megtudjam, jövő hét végén lógnánk-e együtt... szívem szerint elmondanék neki mindent, amit érzek, de ő még olyan fiatal, olyan kis törékeny, nem akarok ajtóstul rontani a házba, vagy fejjel menni a falnak. Ő nem olyan, mint mondjuk Deni, akire egy idő után csak barátként tudok tekinteni, mert tudom, hogy több nem lehet köztünk, és ez így van rendjén. De Névtelen Tábornok más. Ez valahogy olyan, mint Zolival a második járásunk elején. Amikor még volt figyelem, önzetlenség, és nem volt autó. :D Amikor sietve kísértem ki a buszhoz, de faszom, nem érdekel már! Szívesen agyalnék rajta, hogy visszazökkentsem magam a régi állapotomba, de ha egyszer nem és nem és nem megy!!! Hidegen hagy, kész, vége, elmúlt, tudom hogy azt hittem hogy örökké tart, de bazira nem, és a legszomorúbb az, hogy csöppet se érzem magam hibásnak miatta, mert ha neki nem értem soha és nem is érek annyit, hogy figyeljen rám, akkor nem tudok vele mit kezdeni, menjen ahova akar akivel akar, legyen boldog, de engem hagyjon békén! És békén fog hagyni, mert nem ejt könnyeket. Ő nem olyan. Neki én egy voltam, még vagyok a sok közül, hiába volt nekem ő különleges... mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy nem az. Ugyanolyan, mint a többi, kevesebb érzelmi intelligenciával. Ne most akarjon rájönni, hogy szeret. Ne most akarjon bizonyítani. Nem mondom, hogy már késő, de egy idő után azért csak besokall az ember lánya, és elpattan benne valami, amin túl már szarik az egészre, és a másik hibái, amikkel együtt szerette, egyszerre idegesítővé válnak, és hetek, hónapok óta sokszor üvölteni akarok vele, hogy picit vegye már észre hogy a világon vagyok, hogy nem csak az autója, a munkája, meg a volt menyasszonya léteznek! Végre itt az alkalom, hogy továbblépjek, öt év minden fájdalmát hagyjam magam mögött, nem akarom elszalasztani az alkalmat.
Úgy volt, hogy megyünk Gunarasba, de apának zsibbadni kezdett az arca, valami agyi érszűkület, vagy mi, most vizsgálják... szerencsére még időben fölfedezték. Remélem, nem lesz baja.
