PatkányBlog

Igen, beismerem, beleestem. Mint vak ló a gödörbe. Ez nem szerelem, ez vonzalom. De igen erős. Annyira élénken látom magam előtt, mintha itt állna velem szemben. A gesztusai jutnak eszembe. Ahogy a szájához emeli a cigit, hosszú ujjak, hosszú körmök, hófehér bőr, közben a metsző szél fújja a haját, aminek imádom a fazonját. Vagy ahogy meghúzza a sálamat. Persze csak egy picit. Vagy piszkálja a hajam. Vagy rám mosolyog, és mondja hogy milyen édes vagyok. Ahogy meghallom a telefoncsörgést, és látom, hogy az ő neve van a kijelzőn. Ahogy megnevettet, ahogy figyel rám, ahogy törődik velem. Ahogy beszél, ahogy figyel órán, ahogy elhiteti velem hogy számítok valamit ezen a világon, ahogy jár, ahogy puszit ad az orrom hegyére, ahogy megsimogatja az arcom, ahogy... nem is tudom. Minden. Ez tényleg más, mint Folyosótárssal. Ez kölcsönös. Néha túl boldoggá tesz, néha túl szomorúvá. Olyan letisztult, olyan... ideális! Olyan dolgokra emlékszik, amikről én azt se tudtam, hogy megtörténtek. Például hogy szeptemberben a fúzión beszélgettünk. Később derengeni kezdett, hogy igen, volt egy srác aki korán hazament, pedig szerettem volna, hogy maradjon. Na, az ő volt, mint kiderült. Ha igazat mond, akkor valamilyen szinten elsők vagyunk egymásnak valamiben. Hogy pontosan miben is, azt nem tudom. Csak azt, hogy amikor mellettem van, minden bajom elfelejtem és boldog vagyok. Olyankor mindenhez csak úgy tudok hozzáállni, hogy úgyis sikerülni fog, nem lesz semmi baj. És tudja. Észrevette. Mert ő észreveszi. Megvan! Azt hiszem, valahogy ápolgatjuk egymás lelkét, de mégis más ez, mint a barátság. Még ha néha be is szól, hogy milyen öreg vagyok... ő legalább tisztában van az éveim számával, khm. És még mindig megvan a tőle kapott kávés csoki.