PatkányBlog

Nem megy ki a fejemből. Alig várom, hogy bejelentkezzen msn-re. Újra át akarom élni vele a tegnapelőttöt. Még azt is, ahogy elkeseredve vártam, ahogy lestem a villamosmegállóban, hogy hátha mégis felbukkan valahol... ahogy majdnem elbőgtem magam a buszon... és aztán fölhívott, és megbeszéltük a találkozót, és vártam rá a Budafoki úton, ahogy mentem mellette és nem mertem a szemébe nézni... aztán cigi a belső udvaron, és beléptem hozzájuk. Magas, polgári lakás. Hangulatos, tiszta, világos, meleg. Valahogy az első pillanattól otthon éreztem magam. És ahogy ült mellettem, aztán az ölembe feküdt, simogatta az arcom, megpuszilt, megcsókolt... atya ég, hogy csókol...! Nem akarom elfelejteni, ahogy átölel, a szemembe néz és mosolyog. Annyira más vele minden, mint Zolival! Vagy azért, mert ő élvezi az egészet, vagy azért, mert régóta nem volt senkivel, vagy nem tudom... de tény, hogy jobb. Ahogy ott feküdtünk az ágyán összebújva, valahogy nem volt üres az elmém, mint amikor Zolival vagyok, hanem boldog voltam. És ezt észrevette. Meg is jegyezte, hogy csak nehogy beleszeressek. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem is akarom, hogy bekövetkezzen. Egyszerűen csak boldog vagyok, amikor velem van, vagy akár msn-en beszélünk. Jó hozzábújni, jó az illata, jólesik ahogy cirógat, hogy visszakapok tőle mindent, amit adok neki... és igen, jobb vele mint Zolival. Talán minden szempontból. Sokkal figyelmesebb volt és gyengédebb. És jó volt reggel arra ébredni, hogy ott szuszog mellettem. Az a hosszú, törékeny, hófehér teste olyan volt, mint egy márványszobor. Azért szeretném, úgy értem, tök jó lenne ha ő is úgy érezne irántam, ahogy én őiránta. Mostmár kezdek kicsit félni. Sokat beszélgettünk, sőt rengeteget. A legmeghatóbb az volt, ahogy a mellkasára hajtott fejjel feküdtem, és valahogy szóba jött Zoli, és Tábornok megjegyezte, hogy pedig én igazán megérdemelném, hogy boldog legyek. Talán, nem tudom. Most jól összevesztem Zolival, izomból megbántott, de leszarom.