PatkányBlog

Boldog vagyok vele. Mást nem tudok mondani. Be akartam mesélni neki, hogy ő különleges, de rájöttem, hogy ő tényleg az. Tegnap este például azon gondolkodtam, hogy már olyan, mintha járnánk. Negyed óra múlva megszólalt: olyan, mintha járnánk. Annyira... olyan... csodálatos! Szeretném azt hinni, hogy (Tanti szavaival élve) csak túl nagy a hype, de Tábornok olyan, amilyennek mutatja magát. Legalábbis felém. Érdekes, hogy mondjuk egymásnak a bűvös szót: szeretlek. Szeretjük egymást, csak nekem azért kissé fáj, hogy ez az emberi szeretet, és nem a szerelem. Valahogy annyira gondoskodó... tegnap ahogy próbált kipiszkálni egy tüskét az ujjamból, arra gondoltam, hogy milyen édes tőle, pedig köze nincs hozzá. Benne van még az alap gyerekesség, de hamarosan letisztult férfi lesz, és tudom, hogy ha addig ki is tartanánk egymás mellett ezzel az egésszel, úgy utána el kell engednem. Eszközök vagyunk csak egymásnak? Vagy annál többek? Ő azt mondja, hogy be kéne ismernem, hogy belezúgtam. Nehéz volt hajnalban az összes iróniát összeszedni, és úgy az arcába vágni a szemébe nézve, hogy "igen, szeretlek, nem tudok nélküled élni!". Jó vele. Minden. Imádom ahogy néz, imádom a haját buzerálni, ahogy a hajamba túr a hosszú ujjaival (rendszerint persze a tarkómon, ahol olyan fél centis a hajam éppen), imádom ahogy a nevemet mondja, ahogy húzza az agyam, imádom az illatát, a mosolyát, a figyelmességét, hogy ő végre nem a homlokegyenest ellentétem, és imádom hogy olyan kis ártatlan, törékeny... nem tudok betelni vele. Úgy alszik, mint egy kisgyerek. Haja az arcába lóg, szája kissé nyitva, mintha arra várna, hogy megcsókoljam. Gyönyörűszép az egész srác. És ma reggel ahogy ébresztett... igazából nem tudtam hogy ébren vagyok-e vagy álmodom... az első inger egy puszi volt, azt hiszem a számra, de lehet, hogy az arcomra. Jólesett nem arra ébredni valaki mellett, hogy a csörgő telefonért el kell mászni a szoba másik felébe, majd szólni neki, hogy kezdjen vele valamit. Jó végre olyannal csinálni bármit, aki élvezi, és nem kötelességének tekinti. Legszívesebben megmondanám Zolinak most azonnal, hogy már nem szeretem, hagyjon békén, nem akarok többet találkozni vele, felejtsen el engem és zsibbasszon valaki mást, nekem ebből elegem van, szeretnék boldog lenni, és vele nem lehetek az, legalábbis hosszú távon nem, sőt, egy-két napnál tovább sem, és ezt nem bírom, és tudom hogy sajnálom és bánnom kéne hogy megcsaltam, de nem, sőt, ettől vagyok igazán boldog! Mármint nem attól, hogy átbasztam, hanem magától a tettől... hogy volt valaki, aki unalmas locsogás helyett hozzámbújt, aki nem úgy csókolt meg, mintha csak muszájból tenné, aki figyel és nem figyelteti magát... ehh.