Mostanában ez a szó sokszor eszembe jut. Mámor. Milyen érzés mámorosnak lenni? Valami olyasmi, amikor hideg, muskotályos fehérbort szürcsölget az ember egy csöndes nyári délutánon. Amikor egyszerre akarsz táncolni és nyugton ülni hogy végiggondold a boldogságod. Amikor végre a sok hideg, ködös hét után jön egy napsütéses időszak. Amikor valakinek azt mondod, hogy ő szép, és az a valaki lassan a válladra hajtja a fejét és átölel. Pedig nem azért mondtad neki, hogy jobban érezze magát, hanem azért, mert így gondolod. És megkérnéd, hogy ne rejtse el előled az arcát, mert még nézni akarod, de nem jön ki hang a torkodon, és igazság szerint nem is akarod hogy véget érjen az a perc, amíg a nyakadra szuszog. Boldog vagy. Hatalmába kerít a mámor. Simogatod a haját, és nem engeditek el a másikat. Ez nem szerelem. Nem őt szereted, hanem azt az embert, akivé akkor válsz, amikor melletted van. Vagy talán pont ez lenne a szerelem? Nem mintha gondban lennék az érzéseimmel, tisztában vagyok velük. Csak ez most elgondolkodtatott. Mámor... annyiszor találkozok vele! Érzem, hallom zenékben, látom magam körül, beszippantom az illatát a leglehetetlenebb helyeken is. Koszos buszok, csilingelő villamosok visznek felé. A mámor a Dunától nem messze lakik. Boldoggá tesz. Nem is tudom mit írhatnék még róla. Nem helyes így ez az egész, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megszakítsam az egészet, és visszaessek az unalmasan biztonságos életembe. De mi lesz akkor, ha elillan a mámor?