Ugyanaz a megfoghatatlan, belenyugvó rettegés kerített hatalmába, mint öt évvel ezelőtt. Kinézve az ablakon még látom is a naplementétől sárga felhőket a kék égen, az épp csak zöldellő fákat, és érzem, tudom hogy vége. Még nem mondta ki, de érzem. Péntek óta elég furcsa, amit meg is értek... megígértem neki, hogy többé nem iszok, amikor ő is ott van... most pár napra elutazott a nagyszüleihez, mert mamája nagyon beteg. Remélem, nem lesz semmi gond senkivel sem... vele sem és velünk sem. Egyelőre nem érzek mást, csak félelmet. Próbálom valahogy belerázni magam, elfogadtatni az agyammal, hogy ennyi volt, de akkor is bennem van a remény, hogy még nem mondta ki, talán hülyeség az egész, és nem lesz semmi baj, de most ez így nehéz. Csak haza akarok menni. Haza Szekszárdra a barátaimhoz, a családomhoz, az életemhez. Miért kellett idejönnöm? Mit akartam ezzel? Megint föltenném azt a kérdést, amit szeptemberben: ez a szabadság, ezt akartam? Nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy szeretem, és hogy nehezen tudom rávenni magam a tanulásra, pedig kéne... most pénteken úgyis itt maradok, szombaton megyek majd csak haza... szívem szerint így ahogy vagyok mennék már most is, de hát nem lehet. Visszaolvastam a régi blog- és naplóbejegyzéseimet, úgy látszik, az április az egy ilyen hülye hónap, tele félelemmel és idegbajjal. Csak lenne már vége... azt se bánnám ha már a vizsgaidőszak miatt rágnám a körmöm, csak legyen már május, vagy június, és mehessek haza, dobhassam le az utazótáskát, bőröndöt, minden szart a szoba közepére, hogy megjöttem, és nem megyek vissza holnap után, itt maradok... de nem, még nem. Közben Tesóm is mondja, hogy gondok vannak a párkapcsolatával. Bassza meg az április! Mindig mindent csak tönkretenni tud! Gyűlölöm! Áprilisban mindenki szomorú. Nem jó ez így.