PatkányBlog

Tudom, régen írtam. Történtek is dolgok. Jók is, rosszak is. Például hogy jövő félévem a suliban vagy fizetős lesz, vagy passzív. Tartok a nyártól, itthon leszek, ahol csomó minden arra fog emlékeztetni, hogy mennyi mindent elcsesztem. Elveszítettem Zolit... na, ezt inkább tényleg úgy mondanám, hogy megszabadultam tőle. Sokszor eszembe jut, de nem hiányzik. Nem akarom visszakapni. Néha álmodok vele, de ezt betudom annak, hogy öt és fél évig az életem szerves része volt. A vizsgák... volt ami jól sikerült, volt, ami nem sikerült. A köcsög vektor gyakkal szenvedtem meg nagyon, de végül Bajusz bácsi kedves volt, és kínszevedés, puskázás, minden vacak után ki tudtam erőszakolni egy kettest, hogy aztán az elméletvizsgán egy tanár (aki szerintem egy gennyes pörsenés az egyetem valagán - Tábornok azóta, hogy ezt mondtam, csak Pörsenkésként emlegeti az ürgét) úgy megbuktasson, mint még soha senki. Nyolcan mentünk hozzá, öten elhasaltunk a beugrón, ketten a szóbelin, Mirabellát négyessel (!!!) engedte át. Kicsit volt gyilkolászhatnék-hangulat a többiek között. Csomóan strázsáltunk már ott, várva, hogy a csajt jókora szopatás után elküldi az egyessel. Valószínűleg bunda volt, talán az anyagfizika tanszékről csörögtek oda neki. Na mindegy, már nem fontos. Jótanács: soha, ismétlem: soha ne hagyjatok kettőnél több vizsgát egy hétre! Tábornok rengeteget segített, az utolsó két hétben már szinte nála laktam, csomó mindent elmagyarázott, vigyázott, figyelt rám... és még szorgalmi időszak végében is... egymáson nevettünk, amikor a lángostól tiszta tejföl lett az arcunk, egy esernyő alatt kuporogtunk a szakadó esőben, amikor senki nem volt körülöttünk, reggel együtt kávé, este együtt vacsi. Nevettünk a világon, és soha nem gondoltunk arra, hogy egyszer ennek vége lesz, hogy jön a nyár és mi messze leszünk egymástól. Az utolsó héten mertem csak mondani neki, hogy hiányozni fog a nyáron. Néha kiakasztott, de utána azért csak megvígasztalt valahogy. Az fáj, hogy a búcsú mindössze egy baráti ölelés volt. Sőt, utána azon kaptam magam, hogy úgy kapaszkodok a kezeibe, mint egy eszelős. Előtte pár nappal volt egy érdekes párbeszédünk, ami azzal kezdődött, hogy megjegyezte, hogy mennyire csillog a szemem. Fájt a fejem, talán lázas is voltam, megpróbáltam hát arra fogni. Mire ő: "de nem... akkor csillog, amikor így mosolyogva rám nézel". Basszus, hogy a vérbe ne csillogna! Nem tudom, mikor jönnek Szekszárdra, de már várom. Most itt van velünk két kölyökmacska is: Lacika és Cukor. A Lacika név az én kreativitásomat dicséri. És hogy mi lesz ezután? Nem tudom, várok. Budán se jó igazán Tábornok nélkül. Bármerre megyek, eszembe jut, hogy arra is voltunk, ott kajáltunk, ott ültünk le cigizni, ott vártam, oda akartam elmenni vele... stb. Hiányzik. Pénteken hazajöttem, Szekszárd már messziről az arcomba röhögött, mint egy túlságosan féltő szülő, aki vigyáz rám, talán már betegesen is... tegnap váltottam ugyan facebook-on pár szót Tábornokkal, állítólag hiányzok neki... aztán elment játszani. Ez csak nekem paradoxon? Néha nem értem ezt a srácot. Borzasztóan ki tud akasztani olyanokkal, hogy egy csöpp tejföl pottyan az asztalra, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Ő, aki csípőből integrál ki olyan függvényeket, hogy agyam eldobom. Az iskolához rengeteg esze van, de az élethez nem sok. Szeretek gondoskodni róla, ő szeret segíteni nekem, tökéletes harmónia. Néha az agyamra ment, de az csak olyan, mint amikor itthon a cicák túl pajkosak, és véletlenül picit megkarmolnak, vagy este hangosan játszanak, és nem tudok aludni tőlük... de haragudni sem tudok rájuk. Most épp ott tartok, hogy munkát és albérletet keresek neten, szigorúan Budapesten. Lesz ami lesz, nem akarom Tábornokot elveszíteni. Amikor a Móricz körtéren voltam, mindenről ő jutott eszembe. Hogy abba a boltba hányszor bementem neki, vagy vele, jé, ott a kínai ahol csomószor vacsiztunk, azon a sarkon csókolt meg újra, itt siettünk vizsgára, ebben a villamosmegállóban találkozgattunk télen... hiányzik. Állítólag én is neki, de nem nagyon zaklat se neten, se telefonon, én meg szerintem már így is elég gyanússá váltam a szemében. Kár, mert borzasztóan hiányzik.
Koliból is szinte mindenki elment végleg, vagy el fog menni. Folyosótárs egy évre passzivál, a barátnője is, Joker végzett és albérletbe megy, Zita is összeköltözik a barátjával... de hát ez az élet rendje. Az utolsó napom a koliban egyébként kb. pont ugyanolyan volt, mint az első. Ültem az ágy szélén, hogy na, akkor most mi lesz, egyedül éreztem magam, és vártam a következő napot, órát percet. Csak most nem jött Folyosótárs, hogy jé, beköltöztem, de jó, stb. Még netem se volt, mert lejárt a regisztráció. Édes drága Tétényi koli, nagyon megszerettem ott. Remélem, találok a következő félévre munkát és lakást Budán vagy Pesten, és akkor nem szakadok el talán annyira a többiektől arra az időre. Matekból meg ígyis-úgyis újra kell érettségiznem, de állok elébe.