Végre nincs az a kibaszott kánikula, mint az elmúlt napokban, hetekben, és valahogy máris jobb a közérzetem. Tegnap este Tábornok is visszajött Budára, találkoztunk, elkísértem kajálni (visszautasítottam a meghívását, nem voltam éhes), aztán ittunk egy-egy sört náluk, meg megnéztük a Csupasz Pisztolyt. Reggel hulla fáradtan bementem hozzá a suliba (hajnal fél kettő körül értem vissza Téténybe), ő öltönyben... hát, ezért a látványért megérte korán kelni. Annyira gyönyörű volt, olyan elegáns, olyan férfias, olyan tekintélyt parancsoló, olyan... és ez a két lábon járó csoda szorosan mellettem ült egy tök üres padon, nevetett hogy összekentem a fél fejem tejföllel (lángosevés powa), piszkált (mert mindig piszkál, amikor jó kedve van), velem vonult mindenhova, és engem ölelt meg búcsúzóul... úgy volt, hogy kettő vagy három óra körül találkozunk megint a suliban, de délben elaludtam, szerencsére háromkor Zita fölkeltett. Jó is volt, mert akkora baromságot álmodtam... itt voltam a koliban, de rajtam kívül még rengeteg csoporttársam lakott ezen a szinten, és olyan volt az egész, mint valami jó hangulatú teadélután, ahogy mindenki rendezte a kis ügyes-bajos dolgait, nyüzsgött, stb. Aztán az egyik srác kérdezte, hogy nincs-e kedvem velük elmenni már nem emlékszem, hogy hová. Gyorsan magamra kaptam valamit, de nagyon igénytelenül néztem ki, nem is akartam elindulni... a következő kép, hogy egy kocsiban ülök a hátsó ülésen, és ők megállnak, kiszállnak intézni valamit. Addig vállaltam, hogy ott maradok és őrzöm a cuccokat. Az ám, csak beszállt mellém egy cigány család, és a legkisebb szívfájdalom nélkül elindították a kocsit. Abban a pillanatban tudtam, hogy engem biza' elraboltak most autóstul. Szerencsére volt nálam telefon, amiről hívtam a rendőrséget, megmondtam a nevem, a születési dátumom, meg még a jó Isten tudja milyen hülyeségeket, és hogy elraboltak. Viszont nagyon rendesen viselkedtek velem a cigusok (elvégre álom volt :D), és a végén már sajnáltam, hogy feljelentést tettem (?) ellenük. A poén az, hogy mikor jöttek a sünök, apukám is velük volt, és tökre örültem neki. Aztán kitalálták, hogy visszavisznek a koliba, és akkor ébresztett Zita. Tábornokot nem értem el, írtam neki sms-t hogy sajna elaludtam, és hogy találkozunk-e este... még nem válaszolt. Tegnap sikerült megbántanom, de aztán kibékültünk. Egyemmmmmeg az érzékeny kis lelkét, hogy mindenen úgy megsértődik... és talán gonoszság, de mikor hatalmas, bánatos szemekkel nézett rám, és halkan, de mérgesen suttogta (hogy lakótársa ne hallja), hogy de ő szeret engem, szívből... hát én is őt. Amikor csak vele vagyok, vagy rá gondolok (mikor nem...), elszállnak a félelmeim, és a helyükbe jön valami olyan biztonságérzet és boldogság, amit férfitől már rég éreztem. Vele és érte mindenre képes vagyok, fütyülök rá, hogy mennyivel fiatalabb nálam, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet, és hogy mi lesz majd a nyáron. Itt és most nem érdekel. Nincs rossz előérzetem vele kapcsolatban... olyan pláne nem, ami Zoltán mellett volt végig. Nem, vele tényleg boldog vagyok, és ez nem olyan lopott boldogság, hogy na, kéthavonta egyszer kapok egy puszit, amiért nem kellett könyörögni, és akkor már fúdekurvajónekem. Tábornokban van valami, hogy ha rá nézek, egyből fülig ér a szám. Néha el se hiszem, hogy mindez velem történik meg. Féltem, hogy Zoltán után én is olyan érzelmileg kiüresedett, lelki vén trotty leszek, mint ő. De nem. Hallod, te kis pondró? Nem tudtál megtörni, soha nem leszel képes rá!!! Legszívesebben eltűntetnék minden bizonyítékot, ami azt láttatja, hogy közöm volt hozzá. Nincs bennem harag, csak igaza lett édesanyámnak: verem a fejem a falba, hogy másfél évet elcsesztem egy ilyen alakra. De... kellett. Nagyon akartam, megkaptam, tanultam belőle, azt hiszem. Mindegy.