PatkányBlog

Igazából nincs semmi extra, csak kicsit unatkozok. Vagyis inkább fáradt vagyok, nincs erőm csinálni semmit, bár szerencsére nem is kell, de ha eldőlnék olvasni, tíz percen belül bekómálnék. Rengeteg a munka mostanában, és az egyik legszopatósabb termék maradt a végére, ráadásul közvetlen kolléganőm két hétig beteg volt, így át kellett vennem tőle két gyors munkát, cserébe ő most átvette tőlem a másik szopatósat. Nagyon hálás vagyok neki, az életben nem tudnék végezni a kettővel párhuzamosan. Pedig elég komoly bónusz lett beígérve januárra, ha idén céges szinten végezni tudunk mindennel. Épp ma volt fönt a vezérigazgató, a közelgő ünnep apropóján végigjárta a szinteket, és gondolom mindenhol mondott valami biztatót, de nálunk kiemelte, hogy a mi részlegünk a legrégebbi, és ezért valahol mi jelentjük a biztos alapot. Ebben lehet valami, minket még nem akartak megszüntetni, gondolom toxinok mindig lesznek. :D Szóval kurvasok a meló, és bár imádom ezt a pörgést, már kicsit sok. De legalább nem estem szét úgy, mint tavaly. Igaz, nem vagyok beleesve egyik kollégába se, aki ignorálna. De olyanba se, aki ne ignorálna. Nem tudom, elvesztettem a fonalat. :) Edzeni se jutottam el hetek óta, nem vagyok rá büszke, de egyelőre nagyjából stabilan tartom a 66-67 kilómat, de ennek a karácsony úgyis a picsájára fog csapni. Viszont múlt pénteken megvettem életem első két darab S-es farmernadrágját. Oké, kellett némi ugrálás és úszógumi-maradék gyűrködés, hogy rám jöjjenek, de végül sikerült, és nem is jártam úgy, mint a Feketék Fehéren ruhapróbás jelenetében.
Pedig kéne aludnom, mert holnap jön Cshálád és karácsonyi vásározunk, onnan pedig rohanok egyenesen Óbudára Punkkarácsonyra, illetve először Zoliért, és utána bulizni. Jó lenne leírni, hogy mennyire boldog vagyok vele, és hogy mennyi mindent szeretek benne, de az olyan közhelyes lenne, nem? Ő egyszerűen olyan... érett. Valószínűleg éppen erre volt szükségem. Meg hogy úgy szeressenek, ahogy nekem is jó. Hogy ne fojtsanak meg, de mégis érezzem. Hogy tudjunk együtt bulizni, piálni, főzni, filmezni, csöndben feküdni vagy olvasni egymás mellett, hogy ha valami érdekessel találkozik, azt elmesélje nekem, hogy én is megoszthassam vele a napi élményeimet... oké, hazugság lenne azt mondani, hogy a bunkónak nem tudtam elmondani, ne hallgatott volna meg, ne adott volna tanácsot. Nem akarom őt démonizálni, csak hetek óta nem érem el, és egyre több cuccom jut eszembe, hogy nála van. Nem beszélve arról, hogy. Ráadásul Zoli már lezárta a múltját, és őszintén irigylem ezért, végre szabad, én meg még itt tikkelek, rohangálok a hitel miatt, kiadtam a kalocsai lakást, de a kocsi még mindig nincs kifizetve, és csak az Isten a megmondhatója, hogy pontosan milyen dolgaim vannak még a bunkónál, és egyáltalán milyen állapotban. Csak én is szabad akarok lenni, visszakapni, ami az enyém, és menni Isten hírével.
Szóval összességében minden fasza. Holnap előkotrom a Diótörő lemezt, amit nyár óta erre az időszakra tartogattam. Jó lenne jövő héten szabadságon lenni, de az ochratoxin szerint nekem arra semmi szükségem. Eddig mindenkinek online szereztem be az ajándékokat, és kicsit hiányzik is az az áruházi rush, ami ilyenkor lenni szokott, ámokfutás a bankkártyámmal, stb... de talán majd jövőre. :) Vagy valamelyik délután, ha az olaszok rámondják az áment a szájbatett ochrára. Aztán négy nap otthon, azt mondjuk nagyon várom, csak Zoli fog borzasztóan hiányozni. Idáig öt nap volt a leghosszabb idő, amit egymás nélkül töltöttünk (és asszem négy, amit együtt), és tényleg már a harmadik napon kaparni tudtam volna a falat, pedig minden nap beszélünk, általában nem is keveset. Persze néha még mindig félek. Olyan csorba esett az önbecsülésemen, amit nem tudom, mikor leszek képes (vagy más mikor lesz képes?) helyrehozni. Állítólag még mindig halkabban és kevesebbet beszélek, mint régen. De gondolom majd helyrejövök. :)

A jó hír, hogy a múlt pénteken előléptettek. Mármint hivatalosan is: szenior csicska lettem. Igazából a titulus kb. mindegy, a fizetésem úgy gondolom, elég jelentős összeggel nőtt, egyébként ugyanazt fogom csinálni, amit már hónapok óta is, és végre világosan tudom, hogy miket kell elérnem ahhoz, hogy továbbléphessek majd arra a szintre, ami már átmenetet fog képezni a kutatás-fejlesztés és a mostani munkaköröm között, ami azért fasza, mert a fél karomat odaadnám, ha ilyesmivel foglalkozhatnék. Úgyhogy a következő fizum már az emelt összeg lesz, ami azért is jó, mert ahhoz képest, hogy eléggé be voltam tojva, hogy hogyan fogok tudni kijönni anyagilag, most úgy néz ki, hogy az életszínvonalam tartása mellett (evés, ivás, lakhatás, bulizás, dohányzás, piálás, ruházkodás, miegyéb) még marad is pár tízezer forintom a hónap végén. Mondjuk kajára nem sokat költök, a ma délutáni állás szerint 67,4 kg vagyok. Fejlődés, gecc. Mondjuk ma (is) ellógtam az edzést, nem vagyok rá büszke, de legalább itthon a végére tudtam érni néhány dolognak, ami már régóta esedékes volt. Apróságok, de már jó ideje halogattam őket, és még így is van vissza néhány. De a héten megpróbálok mindent elrendezni, szombat estig ráérek, aztán koncert, vasárnap... vasárnap Új Srác, bár igazából tahó vagyok, hiszen van neve is. Szóval vasárnap Zoli. Vagyis szombat estétől, az első közös koncertünk lesz, ami tök jó. Hiányzik, amikor nincs itt, meg nála is szeretek lenni. Valahogy olyan... pedáns. 
A múlt pénteki céges piálás viszont egy rakás szar volt, a csapat fele nem jött el valami nyavalya miatt, a másik fele klikkesedett, B-vel gyakorlatilag csak az elején tudtam váltani néhány mondatot, aztán ment a farka után mint a legtöbb pasi, nem hibáztatom érte, az utolsó két órában már csak unalmamban ittam, noha jöttem volna haza a gecibe, de Monsu még marasztalt, csak még egy utolsó sör, csak még egy utolsó csocsó, stb, én meg nem akartam ünneprontó lenni. Aztán persze alig bírtam aludni valamicskét. De ez nem akadályozott meg abban, hogy szombat este még megigyak pár pohár bort Tesómékkal, aztán még pár pohárnyit Zolival. Lényeg a lényeg, hogy ezúttal tényleg ott tartok, hogy befejeztem a céges piálások szervezését. Tököm tele, bő egy éve akármi volt, azt én intéztem, és nem nagy eresztés egy ilyet összehozni, de mindig van az a 20-30%, akiknek valami nem jó, és miért nem lehetne-e máshogy, őt miért hívtad, ide menjünk, azt csináljuk... hát a faszomat. Vedelni akartok, mucik? Oldjátok meg. Mivel már nincs jelentősége, asszem B-re is a legnyugodtabb szívvel merek ráírni, hogy igyunk, bár ha jobban belegondolok, nem tudom, hogy akarom-e. Pusztán csak azért, mert május óta eszébe se jutott megkérdezni, hogy innék-e valamit csak úgy a semmiből. Ha ilyen laborbuli volt, serényen pakolta elém a szeszt, de egyébként nyista. Aztán a fasz tudja, majd kitalálom. Az elkövezkezendő néhány péntekem egyébként is sűrű lesz. Persze ezzel nincs gond, hazamenés, koncertek, csináljuk amíg győzzük. Kelleni fog egy naptár. Idén nem is volt. Pedig idáig minden évben, de idén kimaradt, mintha tudtam volna, hogy. Aztán a faszt érdekli, majd jövő évre veszek valami szépet. A konyhában el is fér.
Én ezt a srácot szeretem.

Tudom, hogy olvasod. Baszd meg. Tudod?! Elvetted a hitet, amiről azt hittem, hogy soha senki nem fogja tudni elvenni tőlem, mert stabil volt, de neked ezt is sikerült lerombolnod. Leszarom, hogy elhagytál, légy vele boldog, találd meg benne ami bennem nincs, nem érdekel, éljetek együtt száz évig, de azt, hogy nem vagyok képes senkinek, de bazmeg senkinek a szemébe nézni úgy, hogy ne kelljen attól félnem, hogy mikor fog átgázolni rajtam a saját érdekeli miatt, azt soha, SOHA BAZMEG SOHA nem fogom neked megbocsátani. Tudtad, hogy milyen sebeket hordozok, és miután begyógyítottad volna őket, még mélyebbeket ejtettél, mélyebbeket mint bárki bármikor, évek sora helyett napok alatt. Ittam, persze, mostanában aránylag sokat iszok, egyszerűen azért, mert akkor kicsit oldódnak a gátlásaim, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb engedni magamhoz másokat, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb merészkedni másokhoz, és persze reggel megbánom, és gyönge szarnak érzem magam akkor is, ha hajnalban az arcom simogatja és képtelen vagyok nem úgy nézni rá, hogy te is át fogsz verni és fájdalmat fogsz okozni és akkor nekem rossz lesz és te továbblépsz és én itt maradok és te öt perc múlva emlékezni se fogsz hogy én egyáltalán ki voltam, pedig én azt hittem, hittem volna, és pedig közben nem is, én hülye picsa.
Fasznak kellett ennyit hazudnod. Fasznak nem tudtál férfiként viselkedni és kerek perec megmondani, hogy mi a hányás.
Igazából tudom, hogy faszság, hogy ezen kattogok. Ugyanakkor mivel a mindennapjaimat mételyezi, nem könnyű túljutni rajta. Gondolom, egyszer majd képes leszek rá. Aztán a tök tudja. Fel se fogod, nincs elég eszed (érzelmi intelligenciád?) hozzá.
Minta minden összeroppant volna. Nem egyszerre, nem egy nagy reccsenéssel, csak mint amikor visszaérsz egy régen látott, számodra kedves helyre, és azt látod, hogy helyrehozhatatlan, üszkös romokban hever az egész. És szeretnéd újraépíteni, de se erőd, se kitartásod hozzá. Pedig tök jó lenne. És nem is lennél egyedül. De nem mered.

...rémálmomban rád gondolok heti négy ilyen alkalom van. Mióta a júliusi-augusztusi események lezajlottak, már nem is félek a sötétben. Régen mindig égnie kellett legalább valahol egy kis lámpának, de mióta belém égett, hogy csak az élők bántanak, már a legmélyebb kuka sötétben is halálosan nyugodtan alszom. Bejön ez az egyedül lakósdi. Az albérlet kicsit kicsi, kicsit zsúfolt, de egyelőre teljesen jó. Holnaptól ha minden igaz, már fűtésem is lesz, aminek épp ideje, kicsit korán jött a kurvahideg az idén. Egyébként csak aludni járok haza. Kivéve hétfőnként, akkorra pedig direkt nincs programom. Kedden és csütörtökön edzés, de ezen a héten sajnos ki kell hagynom. Holnap a Szlovák Filmnapok keretében megyünk moziba, csütörtökön pedig le kell vágatni már a hajam, pénteken céges piálás, szerdán szintén mozi, ha még kapunk jegyet... visz magával. Mindig visz, mindenhova. De ha csak sörözni akarok, akkor sörözünk és beszélgetünk. Eszméletlenül sokat, és mindenről. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen tájékozott és művelt emberrel. Igazából szeretek vele lenni. Szeretem nézni, ahogy főz. Szeretem, hogy alig magasabb nálam. Ahogy a cigarettát fogja, miközben magyaráz. Ahogy az arcom simogatja. Ahogy rám néz. Azt az egyet nem szeretem, hogy akármilyen nagyon szeretném, képtelen vagyok egy bizonyos szintnél közelebb engedni magamhoz. Mármint lelkileg. Folyton az van bennem, hogy majd ő is jól átbaszik, visszamegy az exéhez, lecserél valami alsó középkategóriás muffra, majd rájön, hogy milyen kevés vagyok hozzá, hogy a rengeteg közös vonás ellenére mégis mennyi mindenben különbözünk, egyszerűen megun, és megint csak ott leszek, ahonnan elindultam. Persze ha egyszer föl tudtam állni, legközelebb is menni fog. Talán ostobaság is ezen kattogni, de akkor is ma van két hónapja, hogy ismerem, messziről jött ember pedig azt mond, amit akar, nyilván én se azzal kezdeném a bemutatkozásom, hogy egy megbízhatatlan szar vagyok, aki megrágja az embereket, lenyeli, felöklendezi és kiköpi. Oké, őt is legalább annyira pofára ejtették, mint engem, nagyjából ráadásul egyszerre is történt. És tényleg annyira, olyan nagyon jó lenne, ha képes lennék kifejezni felé, hogy mennyire rohadtul szeretek vele lenni, és néha sikerül is, de aztán úgy bezárkózom, hogy órákig alig vagyok képes egyáltalán megszólalni is. Tesóm is megjegyezte múlt héten, hogy amióta történt, ami történt, csöndesebb vagyok. Azt hiszem, igaza van. Ez az, amiért haragszom Dénesre, hogy egy olyan darabot szakított ki belőlem azzal a rengeteg hazudozással, amiben az eszenciám volt, ami engem azzá tett, aki vagyok. Leszarom, hogy elhagyott, leszarom, hogy kiért hagyott el, leszarom, hogy boldog-e vagy sem, de ezt, és azt a rengeteg szart amit el akart hitetni velem, fittyet hányva mindenre, ami előtte volt, nem törődve a következményekkel... ezt képtelen vagyok megbocsátani. Mármint ha valaha is eszébe jutna, hogy bocsánatot merjen kérni, de amilyen sunyi, alattomos alak, ezt el se várom tőle. Csak... csak az a heti három este, amikor nem egyedül alszom, és annyira, olyan nagyon el akarom mondani neki, hogy mennyire, de tényleg mennyire fontos a számomra a jelenléte meg egyáltalán a létezése, de meg se bírok nyikkanni, mert nem merem, pedig tényleg, és talán majd idővel képes leszek beszélni az érzéseimről, mármint pia nélkül, úgy megy, de azért az nem az igazi... fantasztikus srác. Annyira szeretném, ha tudná, hogy az.

Persze, senki nem gondolta volna. Én a legkevésbé. No de haladjunk szépen sorjában, mindent kiírva, őszintén. Talán azzal kezdeném, hogy igen, bele voltam esve B-be. Eléggé bele voltam esve. A modorába, a humorába, az okosságába, a tájszólásába. Természetesen full plátói és viszonzatlan volt az egész. Amikor március végén otthagyta a céget, elég vidám voltam, mert noha egyébként tényleg jóban voltunk, az utolsó néhány hétben már annyira ignorált, hogy többen kérdezték, hogy min vesztünk össze. Semmin, tojik rám, én meg nem fogok utána szaladgálni, miért is tenném? Aztán az utolsó hetén beszéltem vele erről, állítása szerint semmi baja velem, csak azért került, mert azt hitte, én is kerülöm, és nem akart kellemetlenkedni. Szóval ezt tisztáztuk. Utána kinyitott a világ, elhívott piálni, és májusban pocsolyarészegen felfedtem, hogy eléggé odavoltam érte. Beleivott a sörömbe, beleszívott a cigimbe (nem, nem dohányzik), majd három perc révedés után kijelentette, hogy nem működne. Ezzel kénytelen voltam egyetérteni, ő jobbra, én balra, távesz. Valahol nagy kő esett le a szívemről, tudtam, hogy jobb ez így, vissza akartam találni D-hez, régebben más kapcsán beszélgettünk is erről B-vel, hogy azért egy több éves kapcsolatot nem baszik ki az ember az ablakon holmi belezúgásért.
Gondoltam én.
D. elkezdett egyre inkább kimaradozni, folyton a gödi csapattal lógott, és eleinte tényleg örültem is, hogy van saját társasága úgy, ahogy nekem pld. a kollégáim. Szerintem ez kell. Főleg hogy eléggé be volt fordulva, és állítása szerint én nem segítettem rajta, de egy másik csaj igen. Lelke rajta. Aztán júliusban egy Auróra koncert után elég sokat beszélgettem Zitával, és ő hívta föl rá a figyelmem külsősként, hogy lehetnék tényleg előzékenyebb és kedvesebb D-vel. Igazat adtam neki, és megfogadtam, hogy jobban odateszem magam. Fasz se gondolta volna, hogy épp azon az éjszakán, talán épp a beszélgetésünk alatt hozatott meg egy olyan döntés, ami a valagára csapott ennek az egésznek. D. aznap este nem jött haza, mert állítólag a másik csajt kellett kórházba vinnie. Ezt, mint ahogy azóta mást se, nem hiszem el. Akkor még nyilván semmi okom nem volt kételkedni, de aztán a dolgok napról napra rosszabbra fordultak, a végén már haza se jött. Csak szakítani. Három napig bőgtem (oké, kettő), nem mertem elmondani a családomnak, a barátaimnak, a kollégáim előtt nem tudtam titkolni, és ha száz évig fogok élni, akkor se fogom elfelejteni nekik azt a hihhhetetlen mennyiségű szeretetet és törődést, amit kaptam. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna. Egyelőre csak ahhoz akartam tartani magam, hogy reggel fölkelek, rendbe szedem magam, bemegyek dolgozni, és a szart is kihajtom magamból. Elkezdtünk edzeni járni is, azt is nagyon megszerettem. Fogalmam se volt, mikorra leszek ismét jól. Úgy igazán jól. Hát, nem egészen tíz nap kellett hozzá, amin magam is megdöbbentem, de gondoltam akkor oké. :)
Aztán nyakamba zúdult a fekete leves.
Kiderült, hogy D. a szakításunk előtt már megcsalt, erre cáfolhatatlan bizonyítékaim is vannak. Ezt megtudni ezerszer jobban mellbe vágott, mint az, hogy elhagyott. Hat kibaszott évig papolt nekem a hűségről, meg hogy merre mehetek, ha megcsalom, B-nek soha még csak a kezét se próbáltam megfogni, másnak pedig pláne nem, mert tudtam, hogy mihez tartsam magam. Erre ez itt olyan üzenetváltásokat produkált a másik csajjal, hogy a pofám tőből leszakadt. Hangsúlyozom: még a válásunk előtt. Először nem pucsítottam ki, hogy mindent tudok, kíváncsi voltam, hogy ha direkt rákérdezek, beismeri-e. Tagadott. Végig. Ez volt a második nagy pofon, hogy ő engem hülyének néz. Kurvanagy lelki erő kellett hozzá, hogy ne üssem meg. Ült mellettem a nyomorult kanapén, és sorolta, hogy ő még mindig nem tud más nőre nézni, hogy még mindig párkapcsolatban érzi magát, és hogy ez a másik csaj totál friendzoned, én pedig csak néztem az ablakot, hallgattam, és ha valaki akkor a kezembe ad egy kést, gondolkodás nélkül belenyomom abba a jegyességszédelgő oldalába, mint egy disznónak. Ami még fontos lesz a későbbiekben, hogy azon a hétvégén, amikor ez kiderült, de még szombaton regisztráltam Tinderre. De erről majd később. Szóval folyamatosan hazudott, az én szüleimtől kapott kocsival vitte a csajt nyaralni, mondjuk legalább a szakítás után (legalábbis amiről tudok), de erről is hazudott, Istenem, olyan sokat hazudott, annyi mindenről hazudott... a közös barátaink barátaim szintén el voltak hűlve, nem is hittek a fülüknek, némelyiknek meg kellett mutatnom a képeket, a hangfelvételeket, amikkel alá tudtam támasztani, hogy nem őrültem meg, D-nek ment el az esze teljesen. Ebben a pillanatban küldött egy nagyon kedves barátom egy képet a másik csajról azzal a szöveggel, hogy úgy néz ki, mint egy tizenéves, dagi rocker srác. Mivel a csaj csoporttársam volt az egyetemen, konkrétan tudom, hogy tényleg. :D Oké, én se vagyok egy matyóhímzés, főleg amióta tavaly május óta majdnem ötven kilót fogytam, de igazság szerint kurvajól nézek ki, kurvajól is érzem magam. Szóval mindenki teljesen elhűlt, a szüleimnek nem is mondtam el mindent, csak nagy vonalakban, és hogy D. félrekúrt, ezt is csak azért, mert mivel nagyon szerették, nem akartam, hogy azt higgyék, hogy esetleg ez is az én bokazárási pánikjaim miatt ment tönkre. Ja, a dolog pikantériája volt külön, hogy a csajjal szépen kibeszélték a szexuális életünket is. Néhol picit hazudott, de igazából a történtek után ennyi már igazán belefért. Ezen már csak nevettem, a többiek is.
A Tinderre regisztrálásom után öt nappal kezdtem beszélgetni Új Sráccal. Oké, vele párhuzamosan ha hússzal nem chateltem, akkor eggyel se, de ő volt az egyetlen, akivel tényleg élmény volt. Igazából arról szólt a bemutatkozása, hogy dohányzik, punk, nincs gyereke, nem is akar, okos lányt keres. Gondoltam egy próbát megér. És bejött. 16-án találkoztunk először, semmi extra, de rengeteget beszélgettünk, én azon a héten szabadságon voltam a labor átépítése miatt, úgyhogy délután kettőtől este fél tizenkettőig megállás nélkül. Kurvajó volt. Nem volt semmi, puszi-puszi, de komolyan ennyire felszabadultan egy kb. idegen társaságában még nem éreztem magam. Mintha bármit elmondhattam volna neki anélkül, hogy attól kelljen félnem, hogy ítélkezni fog, vagy rosszallja, vagy hülye picsának tart. Aztán találkoztunk szerdán is. Aztán jól össze is jöttünk. Mármint nem úgy, de arra jutottunk, hogy érdemes lenne megpróbálni együtt. Hát így. Kurvajól érzem magam vele, eszméletlen stílusa van, okos, művelt, tájékozott, három diploma meg amit az ember lánya akar. Aztán majd alakul. Ha minden jól megy, a hétvégén el is költözöm innen, életemben először teljesen egyedül fogok lakni. Már nagyon izgatott vagyok, kicsit persze félek is, de annál inkább várom. Ami érdekes, hogy mióta ez a szarlavina lezúdult, egyáltalán nem félek a sötétben. Mintha tudatosult volna bennem, hogy világosban is lehet fájdalmat okozni, vagy nem is tudom. De akárhogy is, ha most még néhány dolgot elrendezek, akkor bódottá lesz. Legalábbis remélem.

Az elmúlt szar évet egy újabb szar év követi, legalábbis ami a dögvészt illeti. Még mindig zárva minden, sőt, hétfő óta még durvábban, mint idáig: kb az megy, mint tavaly tavasszal. De szerintem már egyáltalán nem fosik annyira a nép. Valószínűleg már megszoktuk, sokan talán úgy is vagyunk vele, hogy ha idáig nem haltunk bele, eztán se fogunk. A magam részéről már átkozottul unom az egészet. All work, no fun. Hiányoznak a barátaim. Hiányzik a kocsmázás. Hiányzik a kimaradozás. November 6. óta nem voltam kocsmában. Október 29. óta nem ittam a kollégáimmal. Ráadásul ma az egyik részleget gyakorlatilag felszámolták egy leépítés miatt, a csapat egy részét azonnali hatállyal kirúgták, a másik részét szétszórták a többiek között. Kapunk mi is két srácot, az egyiküket ismerem a dohányzóból, normális gyereknek tűnik. Ráadásul az utolsó gyöngyi ma kapott állásajánlatot egy francia gyógyszerkutató cégtől, hetedikén kezd. Ezzel begyógyul egy elvetélt részleg utolsó sebhelye. Lesz így vajon gyöngyis piálás? Egy hónapja jöttek hozzánk ketten, a sráccal hamar összehaverkodtam, kis pletykafészek meleg fiú, tünemény-aranyos, Nyusznyuszon kívül ő lett a benti új legjobb barátnőm.
Más nem igazán van. D. még mindig home office-ban, szerencsére most pár hete kevesebb munkánk van (értsd: a transzfer leállása, és hogy a főnököm átvette a teljes részleg irányítását meghozta gyümölcsét, és sikerül eltakarítani a Nacs'sasszony szarát), én se úgy érek haza, mint akit kikérődztek. Életem csúcsformájában vagyok, az elmúlt egy évben majdnem negyven kilót fogytam, és baszki senki sem látja, mert nagykabátos idő is van, és egyébként is hova a véres gecibe kerázzam ki magam, hova a rákba tegyek föl sötét rúzst, hova a bús picsába vegyek föl négy számmal kisebb ruhát annál, mint amit tavaly hordtam... pedig már alig várom. Dögös vagyok bazmeg mint a szar, és alig látják néhányan. Kocsmák. Ivás. Piálás. A barátaim. Vissza akarom kapni a szájbatett életem. Soha semmire nem fogok nemet mondani, ha egyszer ennek a fosnak vége lesz.

Tegnap vége lett valószínűleg sokunk életének egyik legszarabb évének. Se buli, se szabad mozgás, se semmi. Kurva vírus. El se tudtam volna képzelni, hogy tényleg ennyire fos helyzetet tud kialakítani a járvány, hogy ilyen sokára lesz meg az oltóanyag, és hogy az emberek ennyire telibetojják a szabályokat és az intézkedéseket. Szóval rendhagyó év volt, de azért történtek jó dolgok. Végre megszereztem a diplomámat, nagyobb és frekventáltabb helyen lévő albérletbe költöztünk, még mindig ugyanott dolgozok, és asszem a kollégáimmal is jó a viszonyom. Csak ez a bezártság ne lenne. Elvileg január 11-ig tartanak majd ezek a korlátozások, de élünk a gyanúval, hogy meg fogják hosszabbítani. A labor is leállt az ünnepekre, előtte én voltam egy hétig szabadságon, majd két napra visszamentem dolgozni, úgyhogy gyakorlatilag három hete itthon vagyok, és kezdek kicsit begolyózni. Hiányzik a munka, hiányzik hogy reggel fölkeljek és szépen összeszedjem magam és bemenjek melózni, hiányoznak a csajok, a nem csajok, a pörgés, az utazás, de leginkább azt hiszem, a normális életem hiányzik. Maszk nélkül menni az utcán. Beülni meginni valamit munka után. Berúgni a barátaimmal a hétvégéken. Türelmetlen vagyok. Hiányzik a szájbatett, kibaszott kurva életem. Alig várom hogy visszakapjam.

Csak hogy ne tűnjön el a jelszavam. Köcsög blog.hu egyfolytában baszakodik velem, hogy megtagadja a belépést, mert rosszul írom be a jelszót. Hát anyád. Lényeg a lényeg, hogy nincs úgy igazából semmi. Megvisel a kijárási tilalom. Dolgozni tudok/kell menni, de igazából ennyi meg a havi egyszeri hazamenetel az összes szociális érintkezésem. Szerencsére a kollégáimmal jóban vagyok, bár az elmúlt 12 hónapban negyedjére cserélődik le a gyártásos gárda, úgyhogy továbbra se jegyzem meg a neveiket, jók lesznek mucikának, cicámnak, virágszálamnak, kivéve egy csaj, aki eleinte az agyamra ment, de aztán annyira megkedveltem, hogy elneveztem Nyuszikának. Azóta mindenki úgy szólítja. Meg a cicafülek. A két quality-s srác, szépek mint az álom (oké, a miénk szép), de sötétek, mint a belsőzseb. Oké, talán nem annyira, de olyan fasza végzettségekkel akár csinálhatnának is valami hasznosat. SPOILER: nem csinálnak. Hetek óta nem ittam, de most leküldtem egy üveg bort, mentségemre szóljon, hogy nem valami alsópolcos DankóPistát, hanem legalább Mészárost, a lokálpatriotizmus nevében. Viszont éppen azért, mert cserélődik a csapat, ma gyakorlatilag hivatalosan is föl lettem kérve, hogy szervezzek újabb céges piálást. Talán úgy is lesz, úgy is lesz... vannak kollégák, akikkel határozottan szeretek együtt inni, és akiktől megkaptam, hogy idézem: "veled kurvajó piálni", úgyhogy deal. Talán így lassan a krisztusi korba lépve nem ezen kéne kattognom, de bassza meg, nekem ez fontos. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a lazulás, hiányzik a kollégáimmal a gőz kieresztése, hiányzik a kibaszott életem. Elvileg decemberben lesz gyöngyis piálás, de hétfőn még konzultálok ezt illetően az érintett kollégával, hogy ő mikorra akarja, elvégre az ő technikusai voltak, ne szervezzünk keresztbe egymásnak.
Más nem nagyon van. Reggel fölkelek, elmegyek dolgozni, túlórázok, hazajövök, kajálok, lazulok, alszok. Június óta majdnem harminc kilót fogytam, mondjuk volt is miből. Lassan elérem a régi versenysúlyom. A hideg és a sok fertőtlenítés miatt a kezem véresre repedezett megint, mint minden évben. Sokat cigizek. Idén csak egy koncerten voltam, azon is októberben. Faszom kivan a vírussal. Sajnálom, hogy néhány emberrel épp ezekben a vészterhes időkben ismerkedtem meg. Elfogyott a borom. Talán nem is baj. Jólesett. Nem annyira, mint ha egy kocsmában ittam volna a barátaimmal és Dénessel, de azért not bad at all. Már csak két hét. Elvileg két hét múlva pénteken már megint lehet menni piálni. Még ha csak 11-ig, az se baj. Például a kollégáimmal megvan az a kemény mag, akikkel  fél 11-kor le lehet tisztázni két szóból, hogy mi azért megyünk és folytatjuk. És veszünk piát, és hajnalig beszélgetünk és olyanokat elmondunk egymásnak, hogy hétfőn alig merünk egymás szemébe nézni, és aztán soha többé nem hozzuk szóba, de azért emlékszünk rá. Megvan az a néhány fix ember, akik nélkül a cég nem lenne ugyanaz. Szeretem a munkám, Istenuccse, de legjobban a kollégáimat. Azt hiszem, szerencsés vagyok, olyan sokan dolgoznak együtt számukra ellenszenves emberekkel. Mi meg... még nincs másfél éve, hogy itt vagyok, sőt néhányan csak pár hónapja, de annyi nevetés, könny, közös szopás, közös túlóra, közös poén, közös berúgás volt... és remélem, hogy még lesz is. Ma is fölmondott egy lány, akit ráadásul nagyon sokáig nem is kedveltem, de az utolsó néhány hétben szinte már meg is szerettem. Ma, az utolsó napján olyan személyes búcsúajándékot kaptam tőle, hogy megtettem azt, amivel hetek óta nyúzott, de mereven elzárkóztam, mondván én nem szoktam ilyet: megöleltem. Fején találta a szöget. :)
Egyébként minden fasza. D. lassan egy éve szinte folyamatos home office-ban van. Szerintem ez nem túl egészséges, főleg olyasvalakinek, mint ő, aki igényli a társaságot. Jó lenne itthonra legalább egy kisállat, de sajnos nem tarthatunk. Ugyanakkor ez a nagyobb lakás mindenképp fasza. Van saját terünk, és ez nagyon fontos. Basszus, két szép, okos, fiatal értelmiségi engedhesse már ezt meg magának. Jut eszembe értelmiségi. Nem tudom, hogy írtam-e, de októben 28-án nem ünnepélyes keretek között (kösz Covid, a kurva anyádat) átvehettem a diplomámat, úgyhogy most már hivatalosan és igazoltan is értelmiségi vagyok, mint alkalmazott környezetkutató. Ez amúgy fun, mert leadtam a szakirányom, nem sok kellett volna hogy meglegyen, de a faszom akart még külön szopni. Ez lett volna az alap? Akkor mi a véres habos ondóért van rá külön szakirány?! Na mindegy. Verhetem a tamtamot, hogy diplomás nő vagyok, én, Szilasi Szilvia, a gimnáziumból kibukott-kirúgott szerencsétlen, szakmunkások gyöngye, Tesco pénztárosok legserényebbike, a család patyolat damasztabroszának korommal szegélyezett hasadása, végül csak kiszenvedtem magamból egy ELTE-TTK-s diplomát. Nehéz szülés volt, szó se róla. Egye rosseb, lényeg hogy megvan. Nem dédelgetek MSc-s ambíciókat, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Egyfelől nem óhajtok technikusként meggebedni, másfelől egyik kollégámnak MSc-vel felajánlották, hogy lehet technikus a PCR-on. Ugyanúgy beintett, ahogy én tettem volna. Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek. Nem mondtam neki, de egyből ez jutott eszembe. Más kérdés, hogy ott mások is rendes egyetemi, MSc-s diplomával is technikusok. Mi a vért képzel ez a cég magáról?! Na mindegy. Talán ki kéne keráznom magam rendesen. Elmenni nem akarok, de azért szépen elkezdtem hazahordani a szekrényemből a személyes holmim. Az egyik kedvenc könyvem. Egy augusztus hetedike óta ott lévő ételhordó (akkor ebédeltem utoljára melóban, és már akkor is úgy néztek rám, mint tyúk a piros kukoricára, de utána mentünk az első céges piálásra, muszáj volt ennem). Egy sál, amit ott felejtettem egy piálás után, de elhozták.

Elköltöztünk egy hónapja, már nem bírtam elviselni a tetves külvárosi prolibagázst. Újraindult a részlegem melóban, de a két gyöngyös technikust sajnos kirúgták, amit nagyon sajnálok, mert jóban lettünk a hetek, hónapok folyamán. A vezető srác maradt, vele is jóban vagyok, a másik részlegen gyakorlatilag az egész technikus gárda kicserélődött/cserélődik, de azt annyira nem is bánom. Egyébként minden fasza.

...szinsz dö leszt tájm áj vrót hír. És közben leesik, hogy a munkahelyi gépek miatt elfelejtettem, hogy hol van a nagy "í" betű. Na de haladjunk szépen sorban.
Az első és legfontosabb dolog november óta, hogy lediplomáztam. Nehéz szülés volt, azt hittem már bent is marad, de végül kijött, hála az überelhetetlenül jó fej és segítőkész témavezetőmnek és az überelhetetlenül jó fej és segítőkész vizsgabizottságnak. Persze kihúztam A Mikrobiológiás tételt, amivel boldogult hallgatókoromban is sokat szoptam, ráadásul a bizottság elnöke egy mikrobiológus hölgy volt, szóval... de átrugdostak. Melóban is rendbe jöttek a dolgok, mire épp kezdtem volna föladni mindent, benyújtani a felmondásom és elhúzni a gecibe, a transzfer (a kiváltságos részleg) vezetője tett egy kijelentést, miszerint tartsak ki. Érdemes volt, januárban átvettek, úgyhogy lett egy szakmailag és emberileg is fantasztikus főnököm és egy vagány, belevaló, okos kolléganőm. Aztán persze Murphy törvénye szerint ez nem tartott sokáig, ugyanis betört a koronavírus, és ez a részleg leállt (mostanában fog majd újra beindulni, kolleginával epekedve várjuk), mentünk vissza a gyártáshoz segíteni, de jobbára csak hédereltünk, megrendelések híján. Aztán "megkaptam" a tavaly még hőn áhított állandó quality control-os pozit, közben technikusok jöttek-mentek, kit kirúgtak, ki magától ment el, beindult a novemberben még csak kiépülőben lévő PCR gyártás is. Közülük eleinte egész jóban voltunk a technikusokkal, de aztán valahogy ez elmúlt. Néhányan úgy gondoljuk, kicsit fellengzősek, sőt, szerintem még az is, aki eleinte hetekig nálunk volt, és mindannyian szerettük. Aztán valamikor áprilisban elkezdődött valami gyöngyös téma (szilikával bevont mágneses mikrogyöngy vagy mi a bánatom), oda először fölvettek egy srácot, vele mindenki nagyon jól kijött, aztán ő  még szerzett magának technikusokat, és szerencsére ők is nagyon aranyosak, úgyhogy végső soron bőven kárpótolva lettünk a PCR-osok után. Közben a járvány tombolt, minket majdnem három hónapig autóval hoztak-vittek, és kicsit haragudtam is magamra, mert a srác aki minket szállított, eleinte nagyon antipatikus volt a fekete Audijával meg a szanaszét tetovált mindenével, de aztán kiderült, hogy egy kimondottan aranyos, értelmes és alázatos emberke, és tök jókat beszélgettünk (lévén az ELISA részleg dél-pesti szekciójából, de szerintem az egész cégen belül én lakom a legmesszebb, úgyhogy volt időnk). A kurva vírus miatt nem tudom, hogy volt-e egyáltalán diplomaosztóm, szerintem nem, egyszer kaptam egy mailt, hogy bemehetek átvenni, hát mondom basszátok is meg, Szilvike bulikát akar meg csinnadrattát, meg szerintem ha szüleim nem a saját szemükkel látják, hogy édös lányuk kikerázva átveszi a kutyabőrt, el se hiszik hogy tényleg megvan. Nem hibáztatom őket, ha tényleg így van. :D
Egyébként minden fasza. Már oldottak a korlátozásokon, vagyis nyitva vannak a kocsmák. D-vel is szépen megvagyunk, néha kicsit vinnyogtam, mert több, mint négy hónapig home office-ban volt, és ez egy egyszobás lakásban nekem, aki szeretek egyedül lenni, időnként kissé sok volt. De ez az én faszságom. Igazából azt hittem, hogy most vagy három óra hosszat fogok itt ülni és írni, és bizonyára volna is miről, de mégis úgy érzem, elmondtam amit szerettem volna. Hiányzott a naplóírás. Persze írhattam volna kézzel is füzetbe, de jobban belegondolva arra se lett volna sok helyem, melóban nyilván nem (bár végülis miért ne), itthon pedig konkrétan foglalt volt mindkét asztal. Pedig épp ma mondták, hogy nagyon szép a kézírásom. Talán később, a napokban majd még posztolok, egyelőre csak várom hogy lejöjjön a Fekete Vipera, addig is keresek egy pendrive-ot. Fáradt vagyok, éhes, és elégedett.