PatkányBlog

Többet kéne blogolnom, mert már a belépési adataimra is alig emlékszem. Igazából nincs semmi extra, csak gondoltam helyzetjelentek.
Fáradt vagyok.
Minden oké, csak baromi fáradt vagyok. Sok a túlóra mostanában, ami elkerülhető lenne, ha lenne normális szervezettség, és a gyártásvezetőnek hívott fogyatékkórság értene a dolgához. De amikor szól, hogy valami elfogyott és kéne még csinálni, és kérdezem hogy mennyi kéne, és jön nekem ilyen általános iskola harmadik osztályos, kb. szorzótábla szintű számításokkal... attól kiborulok. És nem vághatom bele abba a kopott pofájába, hogy bazmeg azt pofázd el, hogy mennyi kell összesen. Vagy mihez. Onnantól már ki tudom számolni, be tudom keverni, ki tudom adagolni, babámfasza. Főleg ha miközben csinálom a dolgom, nem jön be óránként háromszor, hogy dobjak el mindent, mert most van sürgősebb tenniveló. Ez azt jelenti, mint ahogy a múlt héten megtanultam, hogy van valami, amiről neki már három hónappal ezelőtt szóltak, de ő cseszett rá, vagy elfelejtette, vagy akármi, és akkor az egész csapat SOS-ben ugrik, hogy a nacsasasszonynak jó legyen. Persze ha nem jó, szerintem az se gáz rá nézve, mert simán elsírja az olaszoknak meg a többi megrendelőnek, hogy a technikusok a bénák. Van köztünk persze béna (őt nem is nagyon engedik/engedjük be a laborba), van tapasztalatlan, és basszus van olyan is, aki konkrétan nem éri el a legfölső polcokat, így ha onnan kell neki valami, szól nekem vagy aki magasabb éppen a közelben van, és levesszük neki. Nap elején Miss Fogyaték kiszórja, hogy mi a teendő, csak azért, hogy utána tényleg a nyolc órás munkaidő alatt legalább kétszer változtasson rajta, és segget csinál a szájából, és rajta röhög meg szánakozik, vagy ha emiatt kell bent maradnunk túlórázni, akkor dühöng. Mert a túlóra nincs kifizetve. Oké, nem szokott baj lenni, ha valaki késik, vagy hamarabb el kell mennie valami miatt, de amikor más faszsága miatt kell bent basznunk a rezet, az morc. Volt két hét, amíg nem volt bent, és a másik főnök csaj a reggeli fejmosás helyett csak kitett egy papírt a táblára, hogy mik a megrendelések, mennyi és mik a határidejei, és olllyan gyönyörűen gördülékenyen ment minden, mint a karikacsapás. Két álomszép, nyugodt, vidám, szorgos hétig. Aztán visszaböfögte közénk az ördög, és azóta ismét hanyatlik a labor. Egy srác jött és ment, vele már az első héten összerúgta a port, meg is mondta a gyerek hogy itt aztán nem marad. Igaza is volt. Diplomás biomérnök, nekem is nehezen veszi be a gyomrom hogy egy ilyen inkompetens, debil ribanc okoskodik nekem. Nem azért, mert én akkora zseni lennék ebben, de ha hülyének néznek, azt nagyon utálom. Két napja van nálunk egy új csaj, de már ma mondta kolleginának, hogy ha itt ekkora fejetlenség van, ő tovább is áll. Másik biomérnök csaj szintén sorolja, hogy ha meglesz a diplomája, dobbant. Mit ne mondjak, gondolkodóba estem. Amikor ide kerültem, tök jó csapat volt, szerettem itt lenni, azóta egy lány már elment mesterképzés miatt, egy másik jövő héttől megy el, akik pedig jöttek, azokkal valahogy vagy nem találom a közös hangot, vagy a másik laborba vették föl őket egy emelettel lejjebb. Nem nagy távolság, de azért bakker. Aztán lehet, hogy majd átkéretem magam oda. Meglátjuk. Kurvapontosan kéne valamit kiadagolnom, állatira odafigyelve, és odajön mellém ez a nyominger, és elkezdi mondani hogy jövő héten mik lesznek... ki a retkes csövesbánat faszomat érdekel?! Pláne amikor bazira nem mindegy, hogy hány mikroliter mérget vagy miegyebet nyomok bele a lötyibe. És bazmeg látja hogy mit csinálok, és hogy ha elszarom, akkor az egész csapat akár több heti munkája is oda, és szarik rá nagy ívben, jön és picsog, és ne rúgjam föl a plafonba. Nehéz. Magát a munkát szeretem. Vannak kuli részei, de melyik ágazatban nincs ilyen. Szóval igazából ebbe fáradok el nap mint nap, nem a koránkelésbe, nem a több, mint egy órás, két átszállásos utazásba, hanem ebbe a teljesen kaotikus, béna, szervezetlen kulimászba. Kirúgni meg nem fogják, úgy smúzol a főnöknek, hogy épp mondtam a csajoknak, hogy ha az én férjemmel csinálná ezt valami kis kurva, Isten bizony agyonverném. Mert nyilván főnök nős. Nekünk is össze kéne már házasodni valamikor. Talán jövőre.
Szóval egyébként minden rendben. De ezt most jólesett kiadni magamból. Szegény D, mindig neki nyígok ha hazaérek és itthon van, hogy ez a retardált némber mikkel akasztott ki éppen aznap akár csak engem, akár többünket, akár mindannyiunkat. De azért lehet, hogy így is van fény az alagút végén: tegnap az egyik csaj, akit nagyon bírok, mondta, hogy nekik januártól valószínűleg fog még egy ember kelleni (idáig ők vannak ketten a másik vezetővel), és hogy valószínűleg az én lennék. Baromira örülnék neki, mert most nem azért hogy kerázzam magam, de jól mérek, pontosan mérek, gyorsan dolgozok, egyszóval bizonyítottan jó vagyok abban, amit csinálok. Ez vitán felüli. Eszem is van. Először úgy volt, hogy én leszek a minőségellenőrzésis, aztán kiderült, hogy jééé, hát kevés a technikus, itt is kell még ember, ott is kell még ember, úgyhogy ez felfüggesztődött. Kb. két hete rákérdeztem, hogy most vásziszlósz, most ez ideiglenes volt, vagy mi a tosz, és szabadkozott kispicsám hogy neeem, majd állandós leszek ott, csak kell még fölvenni embert, stb. De hát ezt is meg lehet baszni, ha mindenki hanyatt-homlok menekül. Na mindegy. Legalább emelték néhányunk fizetését, hogy tartsunk még ki. Így már azt mondom hogy egész méltányos a keresetem, főleg mióta megtudtam, hogy egy másik laborban, ahová szintén jelentkeztem, mennyi pénzért turkálnak vérben, szarban, spermában a technikusok. Hát... inkább nem. :D Oké, szóltak előre, hogy a november és a december húzós lesz. De basszus ez se lenne ennyire húzós, hogy a fél ötig tartó munkaidő helyett kolleginám este negyed nyolckor küldi a képet hogy még mindig bent szenved, és fog is még egy jó ideig; ha ezt a foggyantott szerencsétlen csak feleannyira tudná koordinálni a munkamenetet, mint amekkora műgonddal a magassarkúit váltogatja. Bezony, magassarkúkat. Mert az aztán nélkülözhetetlen a savakkal, mérgekkel, nehéz üvegekkel teli laborban. Úgy a fejébe tudnám állítani... na mindegy, holnap is lesz nap, úgyhogy talán jobban is járok, ha lassan elcsicsizek.
Szóval egyébként minden rendben :D Még elvileg fogytam is. Én nem érzem, de a mérleg szerint nyár óta lement öt kiló. Örülünk. Meg kéne próbálnom karácsonyi hangulatba kerülni, és most eszembe jutott, hogy régebben már november elején telepakoltam a telefonom karácsonyi zenékkel, de idén október 19-én egy báktáló kilopta a zsebemből a villamoson, és a köcsög fakabátok úgy látszik, nem nagyon hajtják véresre a valagukat hogy legalább az elkövető meglegyen, hogy elmenjen a kedve a lopkodástól. Bezzeg haveromat tudják bilincsbe verve az őrszobára vinni azért, mert a cigusokat elküldte a picsába, amikor le akarták húzni. Ugyanaz a kerület, ugyanaz a kapitányság, ha igaz. Néha tényleg prostituált ez a város. De jó lenne megint egy Auróra koncert, a júniusi fergeteges volt! De majd lesz Punkkarácsony, és remélhetőleg Lilla is hazajön rá. Hiányzik az a mindig vidám libsi feje. :D Január 28-án államvizsga. Még nem félek. Még gondolni se merek rá. Mindjárt kezdődik a Csengetett, Mylord, és egy valag új könyvem van, többségét mondjuk már olvastam is, de szerintem ha egy évig nem vennék újat, akkor is vidáman ellennék a meglévőkkel. Na megyek is, mielőtt elölről kezdem a zsörtölődést. :)

Mostanában nem posztolok valami gyakran, de ez a mostani eset az úszósráccal meg a koreai csajjal kiakasztotta a posztométert. Biztos mindenki látta/hallotta/olvasta, hogy Kenderesi Tamás olimpiai bronz- valamint Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes, ifjúsági olimpiai bajnok magyar úszót a napokban szexuális zaklatással vádolt meg egy koreai lány, mivel a fiú egy szórakozóhelyen a fenekéhez ért. Vegyük csak sorra! Tamás egy night klubban mulatott a verseny után, ami szerintem egy ekkora adrenalinbomba után egy 23 éves fiatalnak nem róható föl. Persze, itthon várta a barátnője. Elég csinos a csaj, nem hiszem hogy lenne oka aggodalomra, plusz ha két ember között megvan a bizalom, akkor pláne mit nyavalyogjon rajta. De ez kettejük dolga, most nem is ez a lényeg. Az említett hmmm... vendéglátóipari egységben Tamás hozzáért (megsimogatta, rámarkolt, megpaskolta, akármi) egy épphogy nagykorú koreai lány fenekéhez, aki erre azonnal rohant az esélyesegyenlőségi ombudszmanhoz sírni, hogy szexuális zaklatás történt. Én se imakörbe jártam 18 évesen, de ha night klubokban ténferegtem volna, asszem szüleimnek lett volna hozzám egy-két keresetlen szavuk, mint ahogy nekem is lenne az ennyi idős lányom felé. Elmondom hát hogy szerintem (hangsúlyozom, szerintem!) mi történt. Tegyük fel, Tamás tényleg letaperolta a csajt. Ő hátrafordult, és meglátta ezt a magas, izmos, szőke, kék szemű fiatalt, és egyből tudta valamiért, hogy nem helybéli, hanem valószínűleg amerikai vagy európai turista, esetleg versenyző. Hoppá, gondolta, ebből kaszálni lehet, mostanában úgyis divat mindenkit bemószerolni erőszaktevéssel meg zaklatással, kicsit hüppög, és máris dől a lé. Pláne ha abból indulunk ki, hogy ennek a szép nyugati fiatalembernek biztos van pénze, ha dél-koreai mulatókban múlatja az időt. Koreai kislány ment is azonnal rendőrhöz, miniszterhez, akárkihez, hogy őt itten mostan biza megmoleszterálták. Tamásra azonnal ráhúzták a vizes lepedőt, zúdult a népharag, két ország (de egy biztosan, a saját hazája) a vérét követeli, mindezt miért? Egy taperolásért. Tegyük a szívünkre a kezünket, fiúk és lányok, ki nem fogta meg soha más fenekét egy buliban vagy akár egy kocsmában, akár a jó hangulat hevében? Ki ért egyet azzal, hogy egy 23 éves pasit, aki fiatal kora ellenére már mennyit öregbítette hazánk hírnevét, így meghurcoljanak? Mondjuk ez igazából akár mellékes is lehet, ha mindenkit ilyenekkel vádolnának, aki megenged magának egy, egyetlen egy nyúlkapiszkát, lehet az akár könyvelő, akár közmunkás, akár zenekritikus, már nem lenne ember szabadlábon. Az én seggemet is fogták már meg idegenek, én is fogtam már meg idegenek seggét. Pedig még csak nem is olyan helyen voltunk, ahol lányok pénzért vetkőznek. Gondolom ha Tamás egy ötvendolláros bankjegyet csúsztatott volna a lány bugyijába, nem lett volna semmi probléma. Mint amikor a nő tízezressel akar fizetni, és amikor kiderül hogy az hamis, totál kiakad, hogy akkor őt megerőszakolták. Nem egy apáca fenekére markolt rá egy kiadós "b*sznám azt a húzott szemű segged, anyukám!" felkiáltással, az tényleg durva lenne. De nem ez történt. Szégyellem magam a sok fapina és a sok álszent hapsi miatt, akik most fröcsögnek itt egyenjogúságról meg tényleg már lámpavasra húznák szegény úszót, mert egy night klubban kézzel illette egy tizennyolc éves lány popsiját. Mert hogy Koreában mások a szokások. Oké, akkor elmehet mindenki Afrikába kislányokat megcsonkítani, mert ott az a szokás meg a hagyomány. Vagy Thaiföldre ötéves kisgyerekkel fajtalankodni, mert ott meg az a módi. Vagy kivinni a feleségünket/lányunkat Szaúd-Arábiába és ott a két puszta kezünkkel megölni, mert az ott törvényes és bevett dolog. Ha már toljuk a szokásokat, toljuk rendesen, nem igaz? Valószínűleg a belvárosi szórakozóhelyeken a magyar lányok is szokásból tesznek meg minden ocsmányságot a külföldi legénybúcsús krapekoknak ajróért meg páundért. Szerintem ilyen jellegű éjszakai bárokba járni felülír bizonyos "szokásokat". Aki elmegy kurvának, az ne csodálkozzon, ha megbasszák, ez ősi kínai bölcsesség. Gondolom a koreai csaj nem a cigarettaszünetét töltő konyhai kisegítő volt, hanem vendég, aki valamit csak keresett azzal, hogy ilyen helyeken szórakozik. Mind voltunk ennyi idősek, nagyon jól tudjuk, miért jártunk lebujokba. Kíváncsi lennék arra a felvételre, valami azt súgja, hogy nem garbóban és mackónadrágban mulatozott a leány, ami nem is baj, de bizony van olyan öltözék, ami olyan dolgokat sugallhat, hogy a viselője benne lenne ebben-abban. Minden nő ismeri a vörös ruha jelentését, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Na de száz szónak is egy a vége: ezt a szerencsétlen bajnokot most elöntötte a jó magyar megmondogatós fos, amit egyáltalán nem érdemelt meg. Mindemellett tisztelet illeti a barátnőjét, aki ebben a nehéz helyzetben is kiáll érte, remélem sok-sok boldog évet töltenek még együtt. És hogy minden csoda három napig tart. Kenderesi Tamás nem ezt érdemli, amit most művel vele a média. #istandwithkenderesitamás

Dolgozó nő lettem. Hivatalosan. Színes, szagos, csecse munkahelyem van, hétfőn írtam alá a munkaszerződést. Good bye, tecsó. Ha valaki öt évvel ezelőtt, vagy akár csak tavaly azt mondja nekem, hogy vegyésztechnikus leszek, minimum kiröhögöm a kis kegyelemkettes analommal, kegyelemhármas szervesemmel és egyéb, kémiás tárgyakból jóindulattal kapott jegyeimmel. Mondjuk tény, hogy a szakmai gyakorlat nagyban meghozta a kedvem a laboros munkához, és ne felejtsük el, hogy a tecsóban is évekig soroltam, hogy majd remélem beraknak egy laborba valamikor, aztán embert se kell látnom napokig. Bejött. Először úgy volt, hogy egy kis céghez fogok menni, de az ott töltött próbanapom némiképp gyászosra sikerült, és azzal a picsával hölggyel se jöttünk ki valami jól, akivel együtt kellett volna dolgoznom. Később megtudtam, hogy az a melóhely kb. a rabszolgatartással egyenlő. Napi tíz óra meló, amivel kb éppen a felét kerestem volna a teszkós órabéremnek, ráadásul a feszült légkör se hiányzott. Szeptembertől mehettem volna oda, mivel a nyár állítólag ott uborkaszezon, de jobban belegondolva, akkor már inkább visszamentem volna főállásban pénztárosnak. Aztán mentem még egy nagyon szép, modern helyre állásinterjúra de onnan végül nem hívtak vissza, így kerültem Újpestre egy szintén nemzetközi cég új laborjába. Öten vagyunk technikusok, korombeli mindenki, és idáig elég szimpatikusak. Kedvesek, aranyosak, mindent mutatnak és magyaráznak (ahány labor, annyiféle technológia, eljárás és szokás, úgyhogy ez kell). Bringával járok be a Nyugatitól, úgyhogy a napi mozgás is megvan, heti kb száz km tekerés nem árt nekem, sőt, még használ is. Főleg ha nem kapok defektet péntek délután, nem akar elcsapni két autós (amiből az egyik mondjuk teljes mértékig az én hibám volt), stb. Mondjuk holnap tuti tömegközlekedek végig, szakad az eső gyakorlatilag egész nap, és a jövő hét elejére is ezt ígéri. Tegnap piáltunk, és tök jó volt, bár kicsit már uncsi, hogy csak akkor van ilyen esemény, ha én csődítem össze a csapatot, és olykor elég rosszul esik, hogy ha én hívom őket akkor jönnek, de ők egyébként nem hívnak. Tisztelet a kivételnek. Igazából ennyi történt mostanában. A diplomától már csak egy sikeres államvizsga választ el. Ilyen kevés és ilyen sok egyszerre. Augusztus elejétől D. is jobb munkarendben fog dolgozni, a hétvégéink szabadok lesznek, ami tök jó. Elfogyott a kedvenc csípős szószom. Múltkor nagytakarítottam, és összeszámoltam: tízféle csiliszószunk van. Mindegyiket használjuk. Oké, hetet. A hét legcsípősebbet. De nekem a sárga Janchili fajtájú a kedvencem. Sárga habanero paprikából van szerintem, mert annak van ilyen illata. Egyszerűen imádom! Képes vagyok csak azért zabálni, hogy tudjak hozzá enni belőle. Megint sokat olvastam mostanában, főleg krimiket, volt amit nem is kellett volna, és mivel nem akarok ilyen irodalmat az otthonomban, valószínűleg ott fogom hagyni valami közösségi könyvponton. D. éjszakás, szerintem töltök le Medvetesókat vagy ilyesmit. Mondjuk lesz tízkor a tévében a Sin City, amit imádok, de most, hogy teljes állásban dolgozok, minden reggel ötkor kelek, úgyhogy jobb lenne valami bájos kis sorozaton bezsibbadni. Asszem neki is látok. :)

Annyira mocskosul fáááradt vagyok. Nem tesz jót nekem ez a koránkelősdi. Aztán ki tudja, lehet, hogy meg tudnám szokni. Állítólag nagyon ügyes vagyok, és hiányozni fogok a laborosoknak. Gondolom minden gyakornoknak ezt mondják, de azért jólesett. :) Tegnap véletlenül összefutottam Tábornokkal, akkor esett le, hogy már legalább másfél, de inkább két éve nem találkoztunk, a tavalyi isztambuli szuvenírje még mindig nálam van (kivéve ami romlandó volt, azokat már rég megettem), a szülinapi ajándéka szintén, és ha jól emlékszem, tavalyelőtt kaptam tőle az ametisztet szülinapomra. Asszem két éve kezdte el a doktorit, mondta is hogy mennyire lefoglalja, de jól megy neki, jövőre tanítani fogja a "kicsiket". Igazság szerint jó volt látni, jó volt így látni, úgy tűnt hogy nagyon egyben van, és magabiztosan halad a céljai felé. Aztán neki is sietnie kellett, nekem is dolgom volt még, úgyhogy tíz percet ha dumáltunk, de akkor is, mindig jó pár szót váltani egy régi baráttal. Mint ahogy múlt héten Monsuval a két és fél órás telefonbeszélgetésünk szintén legalább két év után, ami valószínűleg még hosszabbra is nyúlt volna, ha nem kellett volna mennem. Néha olyan apróságokban nyilvánul meg a baráti törődés, mint a szarkasztikus posztok alatt történő megjelölés instagramon, egy évekkel ezelőtti közös emlék megosztása ismétlésre történő felhívással, meg ilyenek. Vagy csak én nem smúzolok azokkal, akikkel nem szándékozom együtt tölteni időt, vagy egyszerűen csak nem érzek késztetést arra, hogy kezdeményezzek? Mert bizonyos esetben igenis érzek, például tegnap (ma reggel?) láttam egy interaktív kiállítás plakátját, és eszembe jutott egy régi barátom, akit biztos érdekelne, de amekkora bajuszösszeakasztás volt, biztos hogy nem fogom kezdeményezni a békülést. Majd szólok valakinek, hogy hívja föl erre a programra a figyelmét, mert mindazonáltal azt nem akarom, hogy az én hisztim miatt maradjon le olyasvalamiről, amire talán szívesen elmenne. Másokról pedig azt remélem, hogy hazatoloncolják a retekbe, és a putris délen fognak éhen dögleni, mielőtt a munkanélküliség miatti alkoholizmus végezne velük, legyen tíz gyerekük és mind a tízet emeljék ki a családból. Ha már annyira megy családcentrikus vernyogás, és gorillamódra mellet döngetve kell bizonygatni a fancy új családnak, hogy ő aztán mostan itten ám a kabbefaszom. Istenem, annyira szánalmas az egész. Na de igazából ebből csak azt akartam kihozni, hogy az ember érzi, ha egy barátságnak nem akar véget vetni, jegeli, vagy legszívesebben az emlékét is elfelejtené örökre. Tudom, mostanában sokat rugózok a barátokon. Talán mert valahogy mindenki elfoglalt. Hol vannak már azok a nem is túl régi egyetemista évek, amikor bárki bármikor ráért és elmentünk piálni, pletykálni beszélgetni, aztán másnap reggel bevertünk egy hatalmas adag kávét, és mentünk suliba... nem mintha ezt bírnám most is, hétköznap semmiképpen. Sokan vannak, akikről rég nem hallottam, vagy látok róluk valamit valamelyik közösségi oldalon, vagy nem, néha némelyikre rá is keresek, nyugtázom hogy úgy van, ahogy azt' csá. Mások kimondottan hiányoznak, pld. amikor Évivel és Dórival biccseskedtünk valami körúthoz közeli szórakozóhelyen, meg ilyenek. Ramone-társam, őt se láttam már mióta, és igazából még sorolhatnám. Össze kéne terelnem megint a csapatot, de mikor? Most hétvégén nem érek rá, utána egy roppantul ígéretes (NEEEEEM!!!) lány- és legénybúcsúra vagyunk hivatalosak valahol az Isten háta mögöttre, aztán... aztán mondjuk lehet, mert szülinapom lesz. Aztán megint nem jó, aztán a jó franc tudja. Tegnap a végére értem egy sok izgalommal kecsegtető, de rémségesen vontatott könyvnek, még valamikor az ősszel vagy talán nyáron kezdtem el, de annyira nem történt semmi, hogy félreraktam, és közben elolvastam négy vagy öt ilyen igazi, ócska picsakrimit, ezt az újvonalas angol hűűű de fordulatos, egyedülálló anyukás főszereplős ponyvát, aminek általában Valaki a Valahol a címe (Lány a vonaton, Lány a vízben, Babámfasza a Picsatudjahol). Tudom hogy igénytelenség, de egyszerűen imádom ezeket az ócskaságokat. Na lényeg hogy befejeztem az agyondicsőített, ötszáz oldalas szart, amiből tavaly még minisorozat is készült azzal a hapsival, aki A. A. Milne-t játszotta, meg a kockafejű rusnyasággal, aki Jane Eyre volt szintén valami BBC-minisorozatban, és állítólag valami bazinagy siker lett. Hát ilyen lapos sztorival fel nem tudom fogni, bár a látványvilágból biztos sokat ki tudott hozni a stáb (ódon, lassan az enyészeté lévő, elszigetelt viktoriánus ház, magányos doktor, különc, lompos úrilány), úgyhogy ha meglesz szinkronosan, adok neki egy esélyt. Aludnom kéne. Aludni akarok. Meg egy kakaót.

Nem emlékeztem a belépési mailcímemre, se a jelszóra, ezért aszonta a blog.hu-s biztiboy, hogy nem vagyok jogosult a belépésre. Én meg azt mondtam, hogy azapádfaszát, blog.hu-s biztiboy, inkognitómódban beléptem facebook-kal, etikus hekkernek kellett volna mennem. Igazából azért írok, mert lusta vagyok szakdolgozatot írni (de meg fogom még ezt szívni...) és mivel D. laptopját használom, szoknom kell a billentyűzetét. Talán kisebb, mint az enyém volt, de annak a drága gépnek már alig volt működő alkatrésze. Hiányzik, nem mondom, hogy nem, ennek nincs csík a monitorán, és nem kell a jobb alsó sarkot ököllel ütnöm, hogy ne legyen szemcsés a kép, nem harminc kiló és nem is ragacsos... szóval olyan testidegen kicsit, de mindenképpen kényelmes. A letöltött zenéim meg az ilyesmik hiányoznak, de átpakolni is lusta vagyok, vagy mittomén, jó helyen vannak ott, ahol. Gyakorlaton vagyok az észak-pesti szennyvíztisztítóban, és most hogy két hét aktatologatás, gépelés és sorba rakás után végre betettek a laborba, már kezdem látni is az értelmét. Persze úgy be vagyok szarva, hogy valamit eltolok, hogy tényleg eltolok csomó mindent, úgyhogy össze kell szednem magam. Ezer helyről kapom a szedálást mindenféle kisebb-nagyobb marhaság miatt, jó lenne megszűnni vagy legalább elküldeni mindenkit a picsába. Egyre kevesebb emberrel értek szót, olyannal is volt elég komoly bajuszösszeakasztás, akiről tényleg azt hittem, hogy öribarik leszünk mindenen át, jóban-rosszban, ahogy voltunk is már több, mint tíz éve, de lám, két mondat is a picsájára tud csapni komoly barátságoknak. Én se vagyok köteles mindenkitől mindent eltűrni. Felbasz, ha rá gondolok, de igazából ha valakinek ennyit jelent az egész, akkor miért is kattogok rajta? Másnap is ezen pörgettem az agyam, mi lett a vége? Nem figyeltem oda, bringával kátyúba hajtottam, a kosaram lerepült, a kosárból minden szanaszét, vadiúj telefon ki az úttestre, dunakeszi busz át a vadiúj telefonon, ripityára törött a kijelzője. Ordítani tudtam volna, de örültem, hogy kapok levegőt. Azóta meg lett javítva, bár a kamera valamiért vacakol, majd beviszem a szervizbe. Megint. Na mindegy, igazából ez csak egy mellékszál. Valamelyik nap rámjött, hogy ezer éve nem hallgattam System of a Down-t, úgyhogy most is ez szól, bár a youtube automatikus lejátszási listájában épp a Lonely day megy. Nem a kedvencem, és eszembe juttatja, hogy tizenhárom évvel ezelőtt mégis milyen sokszor játszottam le a kis mp3-on. Akkoriban jött ki a zenekar negyedik (ötödik?) lemeze, persze meg se közelítették az első három bármelyikét, de egy-két számot mégis sikerült eltalálniuk. Szó mi szó, nem egy Sugar vagy Toxicity, na. Viszont az új Rammstein szám istenkirály lett, és ma este kerül csomó európai rádiócsatornán először sugárzásra a második szám az albumról, persze Orbanisztánban hivatalosan nem adják le. Belem kifordul ettől a tetű országtól. Egyébként szoktam rádiót hallgatni háttérzaj gyanánt, de a hírek mindig az egekig basszák az agyam, amikor a legmélyebb, legszutykosabb, legbüdösebb szarról is kitalálják, hogy az mennyire jó és mennyire a magyar nép érdekeit szolgálja. Úgy alle zusammen a népét, nem a külföldről ideszavazókét, nem a haverokét, nem a nekik nyaló maroknyi burzsujét akik a seggnyalásért kapott ingyenmilliárdokból híztak meg (óóó, otthon mennyi ilyen van, fancynél fancybb pincészetek, borászatok, azt se tudják már, melyik milyen fantázianevet találjon ki a borának, de kapát még életében nem fogott egyik se), hanem a tiédet, az enyémet, a szomszédét és a postásét, stb. A nagy szart, azt. (az Aerials, a Lonely day és a Toxicity permutációját pörgette a youtube tök sokáig, ez furi vót) Ki vagyok combosodva, mint a mocsári szúnyog, sokat bringázok, jellemzően a telep és a Nyugati között, az oda-vissza 17-18 km. Rá kéne jönnöm, hogy hogyan tudnék combból tekerni úgy, hogy kényelmes is legyen, mert ha alacsonyan van az ülésem akkor oké, csak épp baromira zavar, hogy a nyakamban vannak a térdeim. Őszintén szólva eléggé tele van a tököm mindennel. Valaki rég látott ismerőssel álmodtam, de már elfelejtettem, kivel. Áh, megvan. Őt se láttam már vagy 6-7 éve. Furcsa álom volt. Mostanában sokminden furcsa. Ez egy furcsa kor.

Úgy néz ki, bár rohadtul nem akarom elkiabálni, és állatira be vagyok roncsizva, de talán idén végre végzek ezzel a fossal képzéssel. Lettem volna inkább fodrász. Két napja bent vagyok a suliban laborról laborra, műszerről műszerre járkálva egész nap, és igazából élvezem, meglepően tetszik, pedig eredetileg rohadtul nem kémiás témát szerettem volna, de ha az a vágyam, hogy a majdani munkahelyemen három napig ne is lássak embert, akkor jobb, ha elfogadom. Volt több laborgyakorlatom is az évek során, de vagy nem is fértem hozzá a mérőberendezéshez, vagy megmutatták, hogy na ez itt az atomabszorpciós spektrofotométer, köszönjetek neki, azt' csá, ha valaki egy leírásból meg egy három-négyórás gyakorlatból megtanul kezelni egy egyébként nem bonyolult, de mégiscsak gépet, annak segget csókolok. Elég sok dolgot még mindig füzetbe írunk tollal, a mérés idejét mobiltelefon stopperórájával figyeljük, szóval elég analóg minden, amikre azt hittem, hogy csak elindítok a számítógépen egy megfelelő szoftvert, aztán kielemzem a kapott grafikont, hát egy frászt. Tegnap annyi értéket kellett lejegyeznem, hogy estére megfájdult a kezem. Ma pedig majdnem elcsesztem egy savazást, és halálra rémültem, hogy kezdhetem elölről az egész kuuurvahosszú procedúrát, de Enci megnyugtatott, hogy annyira nem gáz, és lehetséges hogy igazából így is lehetne, de inkább azért ne. Na mindegy. A kérdés az, hogy utána hogyan tovább. Kéne valami meló is majd, lehetőleg nem állami cégnél, bocs, nem azért szoptam végig le se írom hány évet, hogy kb. minimálbérért robotoljak nulla felszereltséggel. Kezdetnek persze tökéletes lenne, addig se itthon hédereljek, amíg megtalálom Életem Nagy Lehetőségét. Mondjuk eleve dolgozni nem voltam TE JÓ ISTEN KÉT HÓNAPJA!!! Bakker. Durva így belegondolva. Vagy tanultam, vagy olyan beteg voltam, hogy alig tudtam felkelni az ágyból. Volt persze hogy lusta voltam. Kivel nincs ilyen, na. De legalább újra megy az RTL+-on a Csengetett, Mylord?, néha úgy érteztem, ez ad keretet az életemnek, van mihez igazodni, ha órám nincs, dolgozni meg nem megyek. Azért persze nem katasztrofális a helyzet, csak jó lenne megint, ha volna saját keresetem, ha nem is valami sok. Sokszor teljesen random dolgok jutnak eszembe, és rámtör a pánik, hogy Úristen, nekem ezt tudnom kéne? Igen? Nem? Ha nem, akkor miért nem? Hiszen fontos. Ha pedig tudnom kéne, miért nem tudom? Ilyenkor jön a gugli vagy valami könyv. Mondjuk mostanában, az elmúlt hónapokban sokat olvasok. Mindenfélét. Krimi, életrajzi, ismeretterjesztő. Valamelyik könyvkereskedés vagy ilyesmi mottója, hogy minden könyv hozzánk tesz valamit. Ja. Főleg ha úgy beroncsizok valami misztikus sztoritól amit persze akkor bírok olvasni, amikor D. éjszakás, hogy kuvikolok itt hajnalig. De úúúgy imádom! Egyébként velünk minden a legnagyobb rendben. Mostanában nem nagyon posztolok magunkról, ennek az a prózai oka, hogy kurvára meg vagyok hízva, és mivel ezt a fejet inkább az abalében kéne mutogatni a böllérmagazin címlapján, inkább nem nagyon kérkedek vele. Nemsokára bringaszezon, és bár a tegnapi kézfájás eszembe juttatta a kezdeti nehézségeket, feltört segget, izomlázat nagylábujjtól hátközépig, öt liter víz kiizzadását tíz kilométeren, de akkor is hiányzik. Majd nem nagykörrel kezdek, először csak bolt, aztán másik bolt, aztán CájkányCentej, aztán KöKi, és így tovább. Legkésőbb májusra szeretném hozni azt a heti 80-100 kilométert, amit tavaly augusztusban sikerült, és rohadtul jól éreztem magam tőle, és rohadtul büszke voltam magamra, amikor sebességváltás nélkül először fel tudtam tekerni a nagy emelkedőn megállás nélkül. A belem kijött tőle, de rég éreztem már magam tényleg jól azért, mert egy igazából alapszintű, de mégis magamnak támasztott követelményt sikerült teljesítenem a testmozgás terén. Ráadásul júniusra mindenképpen formába kell lendülnöm, Sógoréknak esküvőjük lesz, ki kéne néznem valahogy. Arról nem is szólva, hogy múlt héten plazmán szólt a doki, hogy magas a pulzusom. Ja, tényleg az. Próbáltam a stresszre fogni, de nincs mese, meg vagyok dagadva. Az egyik faktort ugyan kiiktattam, de egy fecske nem csinál nyarat, meg kéne mozdulni. Hamarosan itt a tavasz. Új szél hoz új reményt és új idényt. Bár sokmindent elfújna, a jelenlegi politikai helyzet még megérne egy jó hosszú gyalázkodó bejegyzést, valamikor talán sort is kerítek rá. Meg mindenki terhes. Főleg a lányok. Volt akinek tökre megörültem, bár nagy meglepetés volt, volt akinél számítottam rá, és volt akinél kicsit rosszalltam, mert már a középiskolában arról pusmogtak a falujabeli lányok, hogy veri a pasija, akivel azóta is együtt van. Aztán az ő élete, azt csinál vele amit akar, tavaly volt valami fitneszverseny győztese, úgyhogy gondolom ez a következő lépés. Az én hozzáállásom változatlan. Most, hogy hétvégén nem voltunk itthon, aztán gyakorlatilag minden ébren töltött órámat laborban töltöttem Encivel, péntek óta nem mosogattam. D. tegnap hősiesen nekiveselkedett, de ő meg rengeteget dolgozik, úgyhogy talán majd holnap befejezem. Elvileg a méricskéléssel is holnap vagy csütörtökön végzünk, a többi irodalmazás meg kiértékelés. Be kell szednem a krómot, hogy ne kapjon el a zabálógörcs már megint. Bár az előbb felsorolt okoknál fogva sokmindent nem tudnék falni. Csinálok egy turmixot, remélem a szomszédság megértő lesz így este fél tizenegykor. Majd még jelentkezem. :)

...csak lusta vagyok írni. Meg eleve laptophoz ülni. Most is jegyzetet kéne kidolgoznom. Sose lesz már vége. Lettem volna inkább fodrász. De legalább megtaláltam egy olyan zenét, amit már ezer éve kerestem. Ugyan nem az, amit már tízezer éve keresek, de egyelőre ez is megteszi. Jól vagyok, meg minden. Hiányzik a bringázás. Nem igazán van mit mondanom. Majd jelentkezem.

Egyáltalán van itt még valaki?

Mostanában bringával megyek mindenhova. Legalábbis amennyire tudok. Meg amennyire járok bárhova is. Többnyire dolgozni. Napi több, mint 32 kilométer. Az út nem túl változatos, de javarészt sík a terep, és vagy van kijelölt kerékpárút, vagy elég széles a járda, és az a maroknyi járókelő is jó fej. Én meg mindig megköszönöm, ha elengednek. Melóhelyen sem kell kint hagynom a bringát a parkolóban, hiába a méregdrága, fasza zár, a sok murmuc közül egy biztosan megtalálná a módját hogy ellopja, vagy úgy járnék, mint az az ember, aki az onkológia előtt felejtette az övét: csak a vázat hagyták meg, se kerekek, se nyereg, se kormány, de talán még a pedált is leszerelték. Szóval biztonságban van. Csak a sok padka miatt aggódok, az úttesten (Üllői) mifelénk nem lehet és nem is nagyon érdemes tekerni, autók, buszok, kamionok jönnek-mennek, és néhol az út minősége is olyan, hogy inkább egy tíz centis padka, mint az. Valamelyik este kipróbáltam, kirázta a térdkalácsomból a mazsolákat. Egyébként annyira azért tényleg nem smafu az egész, hogy minden nap bírjam. Ezen a héten két nap egymás után mentem bringával, ma itthon vagyok, de egyébként tömegközlekednék. Az izmaim bírja, a seggem is betört már, de a térdemnek este jólesik a lóbalzsam, és érzem, hogy ma a boltba-és-onnan-haza kör 5,4 kilométere elég lesz. Holnap majd megint tekerek. Aztán hétvégén pihi, a jövő hetet pedig majd meglátom. Lényeg, hogy észrevettem magamon néhány változást. Egyfelől jobb lett az étvágyam. Oké, azzal idáig se volt gond, de tegnap esett le először a tantusz, hogy konkrétan rohadtul éhes vagyok, és úgy toltam befelé a nyúlpecsenyét zöldbabos rizzsel, mintha az életem múlna rajta. Aztán szerintem a combjaim is vékonyabbak lettek. Nem sokkal, és az én tölgytuskó lábaimnak jócskán van miből keskenyedni, de akkor is. Kevesebbet cigarettázok, napi 3-4 szállal elvagyok, persze ez nem lesz fenntartható, ha megint kezdődik a suli. De legalább reményeim szerint aránylag formába lendülök a nyaralásra. Talán az arcom is keskenyebb lett. Életmódváltásnak nem nevezném ezt az egészet, és az utazás közbeni zenehallgatás nagyon hiányzik, de azért jobb így. Bár magasabbra kéne állítani a kormányt. És kéne még két kék ledes cucc a kerékre. Amikor jövök hazafelé, már rendszerint sötét van, akkor a meglévőket bekapcsolom, és mindig hallok néhány gyerekfelkiáltást, hogy milyen menő. Cukik. :) Ledes bringadíszt minden gyereknek! Igazából balesetmegelőzési (és vagányságfaktor-kimaxolási) céllal tettem föl őket, ha valaki az első lámpa, hátsó villogó, négy macskaszem, fényvisszaverő bizbasz a küllőkön ÉS a rikító kék ledes akármi ellenére nem vesz észre és nekem jön, azt sajnálom. Főleg, ha nem egy húsz köbméter fát szállító kamion. Van még vissza szép kék fényvisszaverő csík is amit a vázra fogok ragasztani, amint lesz lelki erőm rendesen lemosni a bringát (múlt héten hazafelé végig esett, azóta kicsit dzsuvás a drágám), és megszervizeltetni. Szerintem a szervizben át akarnak baszni, valahányszor vittük oda a bicikliket valami konkrét dologgal, mindig az jött ki a végén, hogy ilyenekkel kb. még csoda, hogy életben vagyunk, és mi mindent kell megjavítani meg beállíttatni rajta. Egyszer lőttek egy öngólt, amikor mondták, hogy amikor vásárlás után be lettek állítva, az nem lett jó. Há' mondjuk az fail, mert ti csináltátok. Szóval javasoltam D-nek, hogy kérjük ki más műhely véleményét is, mert ez nekem valahogy bűzlik. Kéne egy plusz lámpa a kosár elejére is, mert ami most van, azzal engem tök jól látnak, de előttem az út sötét marad, ami több helyen is gáz, ahol a lombok eltakarják a villanyfényt, pld. az Ecseri úti megállótól a Határ útig és hazafelé az utolsó 3-4 kilométeren. Ilyenkor errefelé rajtam kívül már a halál se nagyon jár, meg az autó fényszóróit akkor is időben észre lehet venni, ha egyébként keresztben jön és takarásban van, de tegnap majdnem elcsaptunk egy faszit hárman, az Isten barma pont a fák árnyéka alatt bírt átmenni a tökig érő sötétben a tök kihalt úttesten, velem szemben jött két bringás, necces volt hogy egyikünk se ment neki. Jó a buli, csak sok a köcsög, mint mindig. :D Mindent összevetve nagyon jól érzem magam. Hiányzott a bringázás.

Végre elérkezett a várva-várt idő, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül olvasgathatok kedvemre, nem kell tanulnom, csak takarítani kéne, de Isten bocsássa meg, valamiért végtelenül fáradtnak és kimerültnek érzem magam. Talán front van, talán a fáradtság jön ki rajtam. Fene tudja, naphosszat csak döglenék és olvasnék. Ezt mondjuk nagyjából véghez is vittem. Múlt héten a Férfi titka vótmeg, ami igencsak beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bár ezt a mostanában divatos időben ugrálást (Lány a vonaton, Lány a vízben, Zárt ajtók mögött, stb...) valahogy képtelen vagyok megszokni. Fölösleges írói fitogtatásnak tartom, bár mondjuk ennél a történetnél épp nem zavart, talán mert nem ötezer szálon és idősíkon futott a cselekmény. Tetszett, nagyon is. Legutoljára asszem az Özvegyet olvastam még valamikor tavasszal (télen?), az valahogy kiszámítható, vontatott és unalmas volt. Talán írtam is itt, de lehet, hogy csak gondoltam rá, hogy ha a megvásárolt ruhát vissza lehet vinni a boltba mert minőségi hibát fedeztünk fel rajta, akkor ezt könyvvel miért nem lehet megcsinálni? Kár volt érte az a 2.500.- forint is, amibe Libri kártyával került. Node. Most nem is ez a lényeg. Igazából sipákolni jöttem, kb. egy órája fejeztem be a Szolgálólány meséjét. Valami kurvanagy durranást vártam tőle, végig feszített idegszálakon táncoló hegedűvonót, visszafojtott lélegzettel és remegő kézzel lapozást... ehelyett mit kaptam? Egy majd' ötszáz oldalas picsogást, egy se füle, se farka szart, egy olyan írást, amit semmi másnak nem tudok elfogadni, mint hogy Atwood elolvasta Orwell 1984*-ét, és kislányos tapsikolásba kezdett, hogy akkor ő most ennek megírja a csajos verzióját, de jó lesz. A sorozatot nem láttam, nem is vagyok rá kíváncsi, látatlanba úgy érzem, hogy az csak egy feltupírozott, sokkal inkább hatásvadász és giccses, látványos, eladható, szájbarágósabb változata a könyvnek, az a fajta amerikai trutymó, amiben a film elején a szereplők párbeszédeiből ismerjük meg a másikat ("ó, hiszen te mindig is gyermekorvos akartál lenni, hiszen imádod a gyerekeket és a gyógyítás a szenvedélyed már három és fél órás korod óta!") és egyén ilyen banális marhaságokkal zsúfolt... izé. Reklámokkal és trailerekkel már úgyis tele van nyomva minden, szóval legalább a szereplők arcának és hangjának elképzelése nem okozott túl nagy erőfeszítést. Pedig ezt egyébként szeretni szoktam. Valahogy mindig színészek, jellemzően külföldiek arcát társítom a karakterekhez, és közismert szinkronhangokkal szólalnak meg az elmém színpadán. De itt még ezt is készen kaptam. Egy oltári nagy vajúdás volt ez a könyv, noha a történetét ától cettig nem ismertem, nem titkoltan azért akartam átrágni magam rajta, hogy ha már fikázom, legalább ne alaptalanul tegyem, de természetesen megadtam neki és magamnak is az esélyt arra, hogy esetleg megkedveljem. Esetleg egy pozitív csalódás legyen. Esetleg egy olyan feminista (?) mű, amiben legalább az eredetiség írmagját megtalálom. Van most valami másik könyv is, amiben a nők áramütést tudnak kibocsájtani, és ezekkel a kisebb-nagyobb elektromos kisülésekkel tudják büntetni a környezetükben lévőket, gondolom amíg el nem szabadul a pokol. Ez valahogy nem hoz lázba. Talán egy-két év múlva egy vastagsálas, tépettveréb-fejű, szarukeretes szemüveges pécsi bölcsészkislány jó szakdolgozatot ír ezekből "A feminista irodalom a hidegháborútól napjainkig" címmel. Áll majd a kis méregdrága szaggatott farmerba bújtatott pipaszár lábaival a konzulense előtt, hóna alatt a legújabb Apple laptoppal, aki persze nem fogja lehúzni, mert az nyilvánvalóan jogtiprás lenne, szemét patriarchális elnyomás. No de túl messzire szaladtam. Van itthon még egy könyv amit a múlt héten vettem (mert volt még egy szakácskönyv és még valami, ja igen, az Állati tények és talányok, erről majd később), de ez valami elmegyógyintézetben játszódó pszicho-thriller, és amíg D. éjszakás, és én egyedül ülök itthon, azt mantrázva magamban, hogy három hete még bonyolult integrálok, vektorterek és differenciálegyenletek miatt fájt a fejem (oké, amiatt fájt, hogy mások meg tudják-e csinálni nekem), és ötpercenként hallom a közelben felszálló és messze suhanó repülőgépek zaját; igazán ne legyek már beszarva amiatt, amit egy könyvben olvasok mint írói fantazmagória. De azt hiszem, ma este már maradok egy évek óta meglévő, de még soha el nem olvasott műnél, vagy a már említett állatosnál. Az igazat megvallva amilyen érdekes és szépen illusztrált olvasnivaló, annyira le is tudja hozni az embert az életről. Oldalakon át csak néhány kép és végeláthatatlan felsorolás olyan állatokról, amiket az ember a felfedezésük után néhány évtizeddel, maximum egy-két évszázaddal teljesen kipusztított. Ékes tollú madarak, kisebb-nagyobb emlősök, némelyikről még fénykép is készült, elejtett utolsó példányként egy szafarin, vagy szomorú tekintetű, magányos lényként egy állatkertben. Tény: az emberek nélkül is lenne fajkihalás, évente 8-10 faj tűnne el. Azonban emberek miatt ez évente 6-8000, néhányan a tízezres becslésig is elmennek. Az egyik órámon fel lett hozva az Ember tragédiájából egy részlet, ahol Lucifer Ádámnak egy üvegbúra alatt az utolsó rózsaszálat mutatja meg, mint egy olyan létforma utolsó képviselőjét, aminek nem volt semmi haszna, pusztán csak szép volt. Az Ember tragédiájából érettségiztem, de soha nem olvastam el. Szerencsém volt, nagyjából tudtam hogy miről szólt. Talán ha megérek a nagy irodalmi klasszikusokra, pótlom ezt a hiányt valamikor az angolszász romantika és az orosz realizmus között, gondolom ötven éves korom körül. Múltkor nekiálltam Jókainak, de még mindig nem köt le. Tudom, hogy kortársaim vannak, akik rajonganak érte. Hát, nem vagyunk egyformák, annyi szent. No de ebben az állatos könyvben is el fogok majd érni a kriptidekhez, elvégre talányokról is szól. Hogy miért vannak ősi építményeken dinoszaurusz-ábrázolások? Létezhet-e a Loch Ness-i szörny? Egyébként minden nagy tónak illik lennie tavi szörnyének, minden egyes kultúrában. A Balatonban nem tudok róla, hogy lenne. Más nagy tó meg nincs itt. Velencei? Fertő-tó? Ha valaki tud valamit, legyen kedves szólni. Nekünk lidérceink voltak a Nyírségben, boszorkányok Szegeden és Óbudán, sárkányok némelyik nagy havas hegy gyomrában. De ezek nem is igazán állatok. Szeretem a könyveimet, büszke vagyok rájuk. Arra kevésbé, hogy az olvasással töltött idő alatt bőven ki tudtam volna takarítani a lakást, vagy elmosogathattam volna, vagy legalább a száraz göncöket elrakhattam volna a helyükre a fregolikról. Egyszerűen fáradt vagyok. De ez az a jóleső fáradtság.

*Az se tetszett. Erőltetettnek, túl szürkének és kissé eseménytelennek tartottam. Ezen az se változtatott volna, ha nem akkor olvastam volna, amikor kórházban voltam. Egyszerűen Orwell nagyot akart szólni, és ez sikerült is neki, de ha már disztrópikus társadalmat kell létrehozni fejben, akkor a Gesztenye, a honalapító című könyv Richard Adams tollából... ott volt egy tökéletesen leírt és jellemzett, elnyomó és diktatórikus társadalmi berendezkedés, pedig pusztán mezei nyulak voltak. Az egy zseniális könyv.

Tegnap óta szarul vagyok, enyhe hányingerem van. Szerintem a tökfőzelékhez készített olcsó mirelit fasírt (jellegű húsipari készítmény) miatt, de nem tehetek róla, egyszerűen imádom az ilyen vackokat, plusz se időm, se kedvem nem volt a főzelék mellett külön házi fasírozottal pöcsölni. Legközelebb majd lesz. Ráadásul este is hülyeséget álmodtam, vizsgáztam annál a tanárnál, akinél a valóságban is fogok pénteken, és valami hülye, félhomályos folyosón bolyongtam, mert tudtam hogy először órát tart. Aztán számonkért olyat, a pávákról (he?!?), amit ott mondott el, ezért kaptam csak kettest, kimentem cigizni, aztán visszamentem verni a palávert, hogy márpedig igenis faszság volt olyan kérdést feltennie, amire két órája hangzott el a válasz, esélyem se volt megtanulni, úgyhogy végülis kierőszakoltam egy hármast. Mindezt matrózblúzban. Pontosan tíz éve nem volt rajtam matrózblúz. Otthon még asszem megvan. Hülye kényszerzubbony, mennyire utáltam, a világ legkényelmetlenebb viselete. Egyébként a hangfelvételek a kérdéses előadásokról megvannak, épp most töltöm fel őket guglidrájvba, mert ha a telefont csatlakoztatom a géphez, valamiért nem találja meg őket a rendszer, azon pedig nincs olyan mód, amivel lassítva tudnám hallgatni, gépelni pedig nem tudok olyan gyorsan. Idén nem baszol ki velem. Persze ha tudtam volna, amit most tudok, nem csipogtam volna negyed óra hosszat a tudatos családtervezés és a fogamzásgátlás fontosságáról. Elég durva front jön, valószínűleg ettől vagyok olyan, mint a mosott szar. Bár nem is alszom valami jól, éjfél elmúlik már, mire sikerül elszenderednem, aztán reggel mindig felébredek, amikor D. megy dolgozni, aztán visszaalszom kb. nyolcig, fél kilencig. Undorodom már a kávé ízétől is, de csak az tud magamhoz téríteni. Valamire allergiás vagyok, sokkal többet tüsszögök mint egyébként, és a szájpadlásom is viszket. Ma ruszlit fogunk enni. Még soha életemben nem ettem ruszlit, de a halat úgy alle zusammen szeretem, szóval biztos jó lesz ez is. Még évekkel ezelőtt volt egy vásárlóm aki azt mondta, hogy egy kevés vajon kell megpirítani, és mennyei lesz. Közben beraktam egy kenyeret is sülni. Meglátjuk.
Nem igazán van mondanivalóm. Ferenc pápa akkora baromságokat bír mondani a szájával, hogy a világból ki tudnék szaladni tőle. Nem mintha érdekelne az öreg véleménye, nem vagyok keresztény, de hogy olyan dolgokba dumál bele, ami az emberek legmélyebb magánügye, az számomra vérlázító. Persze nincs ezen mit csodálkozni, ez tartja életben az egész katolikus egyházat, megtalálni az emberek gyenge pontját, bűntudatot kelteni bennük és ezáltal irányítani, manipulálni őket. Hogy rossz vagy, ha haragszol a férjedre, amiért megver. Akkor is rossz vagy, ha engednéd a feleséged önmaga lenni. Ha a misszionáriuson más pózt is kipróbálsz, főleg nem gyermeknemzés céljából, hanem csak úgy, puszta világi élvezetből. Elkárhozol és a pokol tüzén fogsz égni az idők végezetéig, ha a saját nemedhez vonzódsz, ha visszaütsz valakinek, ha magadhoz nyúlsz, stb. Népek ópiuma. Mondom mindezt úgy, hogy van hitem, de szerintem Isten, bármilyen formában is létezzen és legyen jelen nem ezt akarja. Nem szenvedést, fölösleges önmegtartóztatást, a sorsba beletörődve 220-szar a lelki és fizikai nyomorba száguldó embereket akar, akik az egyház égisze miatt hajtják fejüket embertelenül nehéz igába. Ami most kiakasztott, annak kapcsán már veszekedtem az egyik volt csoporttársammal is, persze kb. szűz, fehér, mélyen vallásos hetero (gondolom) férfi, de előszeretettel túr bele olyan dolgokba, amihez semmi köze, nem is lehet, éppen azért, mert egyedülálló (párkapcsolati szempontból, egyébként rém átlagos srác, és ha tudtam volna hogy ekkora bigott debil, nem is segítek neki anno, mert ja, ilyen kicsinyes kis szar vagyok) férfi, ha ezer évig élne, akkor se tudná megérteni amiről ez az egész szól, és egyébként is leendő természettudós létére hogy lehet ilyen korlátolt, ostoba és begyöpösödött. Konkrétan hogy a magzati korban kimutatott fejlődési rendellenesség esetén a művi megszakítás nem a 12. hétig történhet meg, hanem később is. Szerinte ez gyilkosság, szerintem tudatos és felelős családtervezés. Mintha olyan könnyű lenne meghozni egy ilyen döntést, az ember csettint, oké, akkor nem tartjuk meg, és az élet megy tovább. Én teljesen megértem azokat, akik gyereket akarnak, szép, erős, egészséges kisbabát, de tojik valamit a pók, és nem úgy lesz. Mindig mondják akik sérült gyereket nevelnek, hogy ez számukra mekkora áldás, és hogy a baba jobb helyre nem is születhetett volna, és hogy mennyire boldogok, hogy ő van nekik, de valahogy nekem ez magas. Bizonyára bennem van a hiba, érzéketlen vagyok az ilyesmi iránt, de akkor is képtelen vagyok megérteni, hogy miért jó ez valakinek. Meg aztán mi mást mondhatna? Hogy legszívesebben szépen csöndben fájdalommentesen véget vetne az egésznek, hogy egyfolytában fáradt és dühös, hogy vissza akarja csinálni és elfelejteni az egészet, hogy a legnagyobb igazságtalanság a világon, ami megtörténhet, éppen vele történt meg? Hogy elfogadja, vállalja, azt még csak-csak megértem, de hogy miért állítja be ezt az egészet úgy, mintha kb. ő lenne a világ nyertese, amiért nem egészséges gyereke született, az számomra magas. Nem, nem és nem akarok megkapni a "majd megtudod ha neked is lesz gyereked" lózungokat, azokkal már tele a padlás. Nálam is félő volt, hogy betegen fogok születni, de az orvosok azt mondták, hogy minden rendben. Aztán nem így lett, néhány operációval helyre is tudtak hozni, de azt hiszem, senkinek nem lehet a szemére vetni, hogy nem vesz önként és dalolva a nyakába olyan terhet, amit egy valószínűleg iszonyatosan nehéz döntés eredményeképpen, de el tud kerülni. Rengeteg család szétzilálódik ennek folyományaként. És akkor erre jön ez a már-már felvilágosultnak hitt vén fing, és a náci fajelmélethez hasonlítja azt, ami egy egyén, esetleg kettő legmélyebb, legbelsőségesebb magánügye. Egy vallási vezető. Akinek az lenne a feladata, hogy az embereknek reményt, vigaszt nyújtson a saját döntéseik következményeit illetően, nem pedig a kérdéses döntést helyettük meghozni. Tudatos családtervezés nélkül 400 millióval többen lennénk a bolygón. Most vagyunk kb. 7,6 milliárdan, és nyomorgunk, fulladozunk, szomjan- vagy éhenhalunk, és ez a helyzet nem fog javulni, kivéve persze a kiváltságos 0,5%-ot. Erre jönnek az űrkutatás, a robotika, a rohamléptekkel száguldó tudomány korában ilyen baromságokkal, hogy szülessen meg minden gyerek, mert az milyen jó, mert Isten ajándéka. Agyam eldobom. Hát ha már valaki minden áron valami náczi fajelmélethez hasonlót akar, akkor íme: az ilyen önálló gondolkodásra képtelen, kétbites, rosszindulatú vallási mániákus idiótákat kéne eltörölni a Föld felszínéről, akik abban lelik örömüket, hogy másokat potenciális szenvedésre kényszerítenek egy hit, egy eszme miatt. Agyrém. Bár tudok olyan kutatóról is, aki részt vett a gravitációs hullámok kutatásában, és lelkes életvédő. Azt hittem, seggre ülök amikor megláttam, csak épp már ültem. Még előadására is beültem egyszer. Ez valahogy annyira disszonáns. Szubatomi szinttől ismeri a minket körülvevő világot, sőt még sokkal többet is, erre...! Egyszerűen nem értem, nem is vágyom megérteni.
Valahogy nem nagyon akarja a telefon a hangfelvételeimet tölteni. Falhoz kéne basznom, a képeimmel is egy csomót szenvedett. Mondjuk a füzetemben is le van írva csomó minden, tökéletes ellentmondásokat alkotva az ezt az órát követő órán elhangzottakkal. Lám, semmi sincs kőbe vésve.