PatkányBlog

Nincs kedvem takarítani. Kivételesen reggeliztem (és ha már nekiálltam, ebédeltem is), beütött a kajakóma, úgyhogy takarítás helyett mesét nézek és döglök. Meg járatom az agyam. Igazából elég jól vagyok. Voltunk nyaralni. Az Őrségben. Abban az Őrségben, ahová 13 éve vissza szerettem volna menni, és ezer meg egy ígéretet kaptam annak idején, hogy majd megyünk, és persze aztán nem mentünk, vagyis aki megígérte, az ment, csak mással. Tahóság? Az. De már rég nem számít. Mostanában kissé rámtört a letargia, vagyis inkább a félelem, hogy majd megint úgy járok. Persze amikor Zoli velem van, akkor ennek az érzésnek nyoma sincs, csakhogy nincs mindig velem, nem is lehet, és ez teljesen oké is. A meló a szokásos, a régiekkel tudok találkozni, meg szerintem ezután is fogok tudni. Gondolom majd működni fog.
   - Ha ezt megiszod, nincs visszaút!
   - Tudom.
   - Nincs több sárdagonya!
   - Tudom!
   - Nincs több seggvakarászás!
   - Tudom!!!
   - De te szeretsz Szilvus lenni!
   - TUDOM!!! De Zolit jobban szeretem.
Szóval az van, hogy megkért, hogy költözzek hozzá. Úgyhogy ha addig nem változik semmi (nem gondolja meg magát, nem ábrándul ki belőlem, nem döbben rá, hogy...), novemberben 10-12 év után offolok Pestről.

Tudom, hogy nem lenne szabad haragból írnom. Se piásan. Pláne a kettőt együtt. Mégis megteszem. Mert haragszom. Mert sértett vagyok. Mert dacára a rengeteg mesébe illően csodás dolognak, mégis egy eldobható darab szarnak érzem magam. Mert állandóan rajtam van a kibaszott letargia, és erőt kell vennem magamon, hogy ne menjek ki a konyhába a legélesebb késemért és vágjam föl az ereimet, vagy ne ejtsek magamon minimum olyan sebet, hogy ne győzzem elkötni. Faszság, persze. Gyengeség? Az. De mit tehetnék, ha egyszer nem érzem magam biztonságban? Igazából csak jólesik leírni. Ennek valószínűleg (?) nyoma sem lesz, amikor holnap már itt lesz velem kedden úton leszünk nyaralni... igazából fogalmam sincs. Magamban kéne ezt lerendezni. De ha az elmúlt 25-30 évben nem sikerült, akkor nem tudom, mire számítok. Hiába pofázom el, hogy mi a bajom, mintha meg se akarná hallani. Mind hordozunk sebeket, persze. De ahogy neki is megmondtam, kurvára könnyű szeretni valakit úgy, hogy minden fasza. Hogy tizenévek óta dédelgetett álmaimat váltja valóra napok alatt. Egyszer kértem, hogy legyen mellettem, mert szarul vagyok. Egyszer. Ismerjük a kimenetelt. Hiába hozza-viszi a seggem, hiába osztja meg velem a boldog perceket, órákat, napokat, ha akkor egyszer, EGYSZER bazmeg kérem, hogy legyen velem, mert szarul vagyok, és nem... így hogyan bízzak? Persze, nehéz segítséget kérni. Nem vagyok képes leírni neki most, meg minek is, hogy megint rosszul vagyok, és nem tudom eldönteni, hogy egyedül akarok-e lenni a nyomorommal, amíg el nem múlik, vagy itt nem lesz és ki nem hoz belőle, mert képes rá, ha akarja, kérdés, hogy akarja-e. Faszom se fog könyörögni. De ezt tudja. Csak jó lenne megszűnni. Akkora hülyeség. Alapvetően jól megvagyok. Irigylésre méltó munkám van, a barátaimmal imádjuk egymást, vele is minden fasza. De valahogy mégis. Mégse. Olyan jó lenne beszélni valakivel, aki szintén ebben van. Talán megértené. Talán tudnánk segíteni egymásnak.

Nem is tudom, mikor írtam utoljára. Már tervezem egy ideje, csak lusta vagyok, mint a föld. Igazából minden rendben. Sőt, minden a legnagyobb rendben. Kezdem ott, hogy munkahelyet váltottam, jelentősen fölfelé: múlt kedd óta hivatalosan vegyészként dolgozom egy komplex labor vízkémia részlegén. Kicsit méltatlannak érzem, mármint olyan kontextusban, hogy mesterdiplomás vegyész exkolléga technikusi pozícióban van (oké, egy elég komoly kutató cégnél). Lesz mit tanulni, de egyelőre minden szempontból jobb és lazább, mint a régi helyem. Csak hát nagyon hiányoznak. Persze azért tartjuk a kapcsolatot, Nyuszikával és Mátéval mindenképpen össze kell járni, múlt szombaton kicsit össze is fésültem a civil csapatot és a volt céges bandát, így már teljesen jól fönntartható lesz az egész, már nem dolgozom ott, már nem vagyok belezúgva. Igazából kurvajó buli volt. Emelt fővel jöttem el a cégtől, mindent sikerült lezárni, befejezni, az új főnök biztosított, hogy bármikor boldogan visszavesz. Úgy fölmagasztaltak, hogy kis híján meggondoltam magam.
Csakhogy nekem soha semmi nem elég. Talán elég lenne, lehetne, ha tudnék bízni. Magamban is, másokban is. Ha egyszer végre nem úgy feküdnék le aludni, hogy az az utolsó gondolatom, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Félreértés ne essék, jól vagyok, legalábbis igyekszem jól lenni. Csak lehetnék gyorsabb. Ügyesebb. Vékonyabb. Frissebb, fittebb, fiatalosabb. Szorgalmasabb. Okosabb. Műveltebb. Kihajthatnám magamból a szart edzésen. Megtanulhatnám az új munkámat egy hét alatt. Kiolvashatnék egy szépirodalmi művet két nap alatt. Igazából csak ordítani akarok egy koncerten, torkom szakadtából, egyedül, mert még mindig nem vagyok képes bízni. Mert mi lesz, ha látja. Igazából látnia kellene, a teljes valósághoz hozzátartozik az összeomlás, a harag, a kontrollálhatatlan, mély, fekete félelem, ami hullazsákként zár körül, és hideg verejtékben úszva riadok föl az éjszaka közepén. De igazából azt se nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mitől félek. Csak minden olyan törékeny. Mármint... minden. Mintha a teljes véráramom leállna, ha nincs velem, de ha meg itt van, hajlamos vagyok teljesen bezárkózni. Nyolc és fél hónap eltelt, és egy tapodtat se haladtam előre ilyen téren. Ő a valaha volt legnormálisabb pasim, talán ezért is tartok tőle, hogy egyszer majd
Szóval jól kéne lennem, és többé-kevésbé jól is vagyok. Csak hát... akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél. Képtelen vagyok túljutni rajta, így nem. Pedig szeretnék. De nem megy. És tőle se várhatom el, hogy varrja össze a sebeimet. Talán meg kellene lassan tanulnom így élni. Az élet megy tovább. Megy az idő, megy a haladás, mennek le a kilók. Be slim, be size zero, be double zero, be less than zero.
Be nothing.

Úgy tűnik, de még nem merek elkiabálni semmit. Egyelőre szerezzem vissza legalább a bizonyítványaimat, mert azok most nagyon kellenek ahhoz, hogy végre kiléphessek a csicskalétből, és vihessem valamire. Igazából csak jókor voltam jó helyen, és egyelőre nem is merek többet írni, félek, hogy elkiabálom, de azért ha ezek meglesznek, és az erkölcsi is, akkor már sínen vagyok.
Vasárnap bemutattam Zolit otthon. Egyébként is menni akartunk a Busójárásra. Mostanában valahogy egyébként is úgy éreztem, mintha kicsit távolabb kerültünk volna egymástól, de megint csak a dili jött rám, mint már oly sokszor, és biztos, hogy lesz is még ilyen. De amikor kedden jó híreket kaptam, és szerdán elmondtam neki, őszintén örült nekem, és akkor fölvetettem néhány sör után, hogy ha már úgyis a környéken leszünk vasárnap, ha neki is van kedve hozzá, bemutatnám a szüleimnek. Így is lett. Azt hiszem, elég jól sikerült. Persze az ilyesmi mindig kínos, és nem mondom, hogy nem féltem attól, hogy annyit fognak elsőre látni, hogy összeálltam egy negyvenes punkzenésszel, de hála Istennek ilyesmiről szó sem volt. Zoli is ideges volt, anyáék is, de ezen egyszer kell túlesni, aztán a második alkalom már lazább lesz, és így tovább. Szeretek vele lenni. Kurvára, nagyon szeretek vele lenni.
Új főnököt is kaptunk, egyelőre nekem kissé antipatikus. Olyan... trágár rabszolgahajcsárnak tűnik. Idáig javarészt csak a dohányzóban beszélgettem vele, de valahogy túl extrovertált. Nagyon vágja a témát, és tényleg alkalmasnak tűnik a részleg vezetésére szakmailag, talán emberileg is, de aztán a fasz tudja.
A szomszédban meg háború van. Ez több, mint ijesztő. Még emlékszem, amikor kiskoromban a NATO-gépek zúgtak délre. Akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, most minden erről szól, és rémes az egész, a síró gyerekek, a férjüktől, fiuktól, apjuktól, testvérüktől elszakított nők... csak remélni merem, hogy pár nap alatt diplomáciai úton rendeződni fognak a dolgok.
És egyébként nem gondoltam komolyan, hogy dögölj meg. Nem akarok neked se rosszat.

Újabb céges piálás volt. Reméltem, hogy ez lehet a búcsúbulim, de még mindig lóg a levegőben a dolog. Talán majd jövő héten okosabb leszek. Jó lenne részlegvezetőnek lenni, még ha lepukkantabb is a hely. Na de akárhogy is, céges piálást már nem lehetett lemondani, főleg ha szokás szerint én szerveztem. Nem is volt rossz. De volt valami, ami számomra megkoronázta az egészet. B. és én maradtunk a végére, ketten indultunk haza, aztán a Király utcánál elvileg ő balra, én egyenesen tovább, de úgy gondoltam, hogy tartozom neki egy vallomással, és mivel elég bátorra ittam magam ahhoz, hogy face to face elmondjam neki, így kértem tőle még egy percet, és a szemébe nézve biztosítottam róla, hogy én őt elengedtem, megtaláltam amit kerestem, tiszteletben is tartom, amit augusztusban mondott, de emberileg nagyon kedvelem továbbra is, de ennyi, semmi több. Nincs bennem hátsó szándék, kedvelem, jól kijöttünk mindig, de már igazából rég elengedtem. Mondta, hogy emberként ő is nagyon kedvel engem, és igazából ennyiben maradtunk, mentünk szépen haza külön, és őszintén? Kurvajól éreztem magam, jólesett ezt kiadni, megkönnyebbültem, mintha tényleg szabad lennék. Elmondtam, amit szerettem volna, és ez fasza. Szerelmet vallani se lett volna egyszerűbb vagy nehezebb, de azért valljuk be, nem voltam szerelmes belé. Bele voltam esve, elég komolyan, de az nem volt szerelem. Zoli, na az szerelem. De ez a bejegyzés most még nem róla szól. Tényleg volt valami végtelenül fölszabadító abban, ahogy B. szemébe nézve majd' két év után végre mindent, de mindent tisztázni tudtam. Azt hiszem, még lehetünk barátok, mert tényleg szeretem emberként, de már... ennyi. Ebben valahogy semmi lemondást nem érzek. Elengedtem, nem azért, mert el kellett engednem (persze el is kellett volna engednem), inkább azért, mert lett más, és B. valahogy feledésbe merült. Gondolom ez az élet rendje, a belezúgások rendje. Más kérdés, hogy pár hete az egyik otthoni Facebook oldal földobott egy olyan, még a ZUG-ban készült képet, ami 16 évvel ezelőtt készült, és akkor, és utána még sokáig karom törtem volna érte, de nyilván akkor nem volt elérhető. Ezek a Zolik. Minden nő a lelke mélyén kicsit Zoltán is, örök nőnapi mottó. Talán Tesóm mondta jól, de most tehetek én arról, hogy sok pasit hívnak Zolinak? Egyébként tök furcsa, két héten belül leszünk fél éve együtt, de még soha nem szólítottuk egymást a keresztnevünkön. Van kilenc napom megtenni, ha meg akarom tenni. Vajon fun lenne kivárni a fél évet enélkül? Vagy inkább ijesztő, hogy előbb kattogunk az összeköltözés nehézségein*, mint hogy egyáltalán a nevén neveztük volna a másikat? Valahogy nem áll szájra a "teee, Zoli!"... just... no. Furcsa lenne. Talán holnap majd fölvetem. Fasz tudja. Olyan jó lenne teljesen megnyílni neki, de nem megy. Egyébként se lenne egyszerű, de így pláne nem, tudván, amit tudunk, egy ekkora hátbaszúrást, egy ilyen árulást nem egyszerű kiheverni. Hogy dögölnél meg.


*Az ő városa vs. Pest, ki adja föl az életét? Nem egyszerű kérdés.

Nem is tudom, mikor posztoltam utoljára év elején. Régen szokásom volt, elsején, másnaposan, de már évek óta elmaradt ilyen-olyan okoknál fogva. De most, ahogy egyedül ülök a lakásban, hallgatom a mosógép ütemes zúgását, a költözéskor sebtében a polcra hányt (és azóta csak szaporodó) könyveimet nézem a szemem sarkából, mert még mindig lusta voltam rendet tenni köztük, de talán majd este... a könyvespolc előtt kis halom világos szennyes, amiket fölösleges lenne visszadobálni a szennyeskosárba, egy órán belül úgyis velük fog ütemesen zúgni a mosógép. A szó szerint rongyossá hallgatott Karády-lemezről fölemeltem a tűt, amíg ebédeltem, hogy Ízőrzőket nézzek, és bár régi település volt benne, az ételek már a reformkonyhához tartoztak, úgyhogy kicsit csalódott vagyok. De nem vészes. Ráküldtem a még-tartanak-az-ünnepek-mert-tizedikéig-szabin-vagyok életérzés jegyében egy tábla csokit. Pedig híztam. Nem sokat, és valószínűleg két hét alatt meg is szabadulok tőle, de azért éreztem kicsit szilveszter este, amikor a legújabb és majdnem legszűkebb fekete farmerembe gyűrtem bele a zsírom. Visszateszem a tűt. Nem lettem hipszter, vagy ilyesmi, de annyival máshogy szól a zene bakeliten, főleg valami régi így vasárnap délután, hogy az külön hangulat.
Szóval évnyitó. Szilveszter este mindenki számot vet az évről, mi változott, mi maradt, minek kellett volna változnia, minek kellett volna maradnia. Azt hiszem, egy mondattal le tudom írni az egészet, ez a mondat egyébként el is hagyta a számat 31-én éjjel: kipróbáltam a Tindert. Ebben benne van az előzmény, maga a tény, és mivel csak kipróbáltam, az is, hogy bejött. Változás az aztán volt rendesen. Most 68,3 kg vagyok, tavaly ilyenkor 87 körül voltam. Halkabban és kevesebbet beszélek, mint egy éve, de jobb is ez így. Valahol az elmúlt hat év során eltűnt belőlem az alázat egy része, ideje volt már visszavenni. Az akkori crush-om, a kedves exkolléga jóformán eszembe se jut, a Bunkó még kevésbé. Minek is gondolnék rájuk, van jobb. Sokkal jobb. Baszki, összehasonlíthatatlanul jobb! Talán elfogult vagyok, de jólesik, hogy úgy szeretnek, hogy az nekem is jó, nem fojtogatva, nem magamra hagyva; főleg hogy olyasvalaki szeret így, akit én is úgy szeretek, hogy. Hogy nem is tudom. Nagyon. Hogy még nem tartok ott, hogy mondjam neki, de jobban szeretek vele lenni, mint egyedül. Most öt napot folyamatosan együtt töltöttünk, és szerintem jó volt, de kell a magány, meg vannak olyan dolgok, amiket szeretek egyedül csinálni (takarítás, nagymosás, blogolás, fátyolmaszkos-uborkaszeletes döglés...), neki is lenne dolga otthon, úgyhogy most lesz pár nap külön, de nincs ezzel semmi probléma.
Elvileg meg fogjuk kapni a bónuszt, legalábbis Nyusza azt mondta, hogy 31-én jött egy körímél, amiben az ügyvezető igazgató gratulált mindenkinek az idei munkájához, és megírta, hogy sikerült elérni a kitűzött célokat. Úgyhogy faszány. Ebből ki fogom tudni fizetni az előző albérlő minden közüzemi tartozását, a maradékból veszek magamnak pár cuccot (tönkretettem a vízforralót, tavaszra kellenének új cserepek és kaspók a növényeimnek, 50%-os leárazás van a Cropp-ban, és néhány cucc a Cozy Home-ban augusztus óta nem hagy nyugodni), a maradék maradéka megy a jogsialapba - amire persze nem lenne szükség, ha a Bunkó végre kegyeskedne kifizetni a szüleimtől kapott kocsit. Kicsit leseggelt a társaság, amikor szóba került, hogy még mindig sunnyog vele, és sejtem is, hogy mi jár a fejében... na mindegy, magad, Uram, ha szolgád nincsen, ahogy tudok boldogulni a saját erőmből, úgy meg fogok tudni tanulni vezetni is a saját pénzemből, főleg ha a tavalyihoz hasonlóan idén is januárban lesz az éves esedékes fizetésemelés.
Tesóm tegnap írta, hogy Covid-os. Három oltás és nem kevés elővigyázatosság után. Aggódok érte, de szerencsére a barátja vigyáz rá, meg azt mondja, nincs is annyira veszettül szarul, kb mintha egy megfázás lenne. Vajon szed D-vitamint? Szedjetek D-vitamint! Ráadásul éppen Füreden szilvesztereztek, amikor szarul lett, és másnap pozitív lett a tesztje. Hazafelé erre kerültek, így tudtam nekik küldeni egy kis lencselevest meg ezt-azt, nehogymá' Újév napján valaki ne egyen lencsét...
Szóval nagyjából minden rendben. Csöpög a bojler, de a tulaj megígérte, hogy intézi. Remélem. Nekem is volna mit intéznem a kalocsaiakkal, de jövő héten még végig szabadságon leszek, úgyhogy az meglesz. Érdekes, és ugyanakkor jó, hogy idén nem merültem ki annyira, mint tavaly. Na persze idén nem túlóráztam hónapokig, nem emésztett, hogy bele vagyok esve valakibe, aki felém se köp, és nem emésztett az se, hogy vissza kéne találnom ahhoz, aki szeret engem (az anyja picsáját szerette, azt). Persze megvolt az év végi blitzkrieg, 23-án kimaxolva, mivel közvetlen kolléganőm rosszulléte miatt az ő méréseit is nekem kellett megcsinálni, mindezt úgy, hogy délre jött értem Tesóm... elég kapkodós volt, de sikerült, és belegondolva, bár ha most ez nem is hiányzik, mégis ez az a pörgés, amit imádok a munkámban. Amikor tudjuk, hogy jó lesz, működni fog, lesz vele meló, hajtani kell, de a végeredmény kárpótol mindenért, összelogisztikázni, a lehető legjobban beosztani az időt, mindent percre és mikroliterre pontosan megtervezni... azért jó lesz tizedikén újra bemenni, a többiek is hiányoznak. De előtte még nyolcadikán pótoljuk az októberben elmaradt Ramones tribütkoncertet. Ami azért is jó, mert bár a 18-i punkkarácsony nem volt rossz, kicsit lehozott az életről (oké, tényleg nem nagyon, csak kicsit, épp annyira, hogy ivás helyett inkább csak nyitva tartsam a szemem), hogy Zoli volt barátnője is ott volt. Vagyis nyilván nem az zavart, hogy eljött, ez egy szabad ország, többé-kevésbé, inkább csak azt nem tudtam mire vélni, hogy Zoli ezt elmondta nekem. Valószínűleg nem vettem volna észre abban a sötét labirintusban annyi ember között, hogy ott van, főleg hogy nem is figyeltem. Csak egy mi lenne, ha: ha mondjuk valamiért szétmennénk most, az vélhetően sokkal jobban megviselne érzelmileg, mint annak idején a Bunkóval való szakításunk. Mármint akkor inkább amiatt voltam kétségbe esve, hogy mi lesz velem, hol fogok lakni, hogyan fogok tudni megélni, stb... de szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy ez nem okoz problémát, főleg hogy a családom mindennemű támogatásukról biztosított együtt és külön-külön is. Szerencsére nem volt rá szükség, és azóta sincs. Remekül boldogulok. Ráadásul miután végigpörgettem magamban minden lehetséges forgatókönyvet az üggyel kapcsolatban, plusz az előzményeket, arra jutottam, hogy ha valakinek mégse kellenék, akkor csecs. Nem mondom, hogy főnyeremény lennék, de azért basszus csini vagyok, igényes vagyok, okos vagyok, önálló vagyok, normális munkám van, saját életem, hobbijaim, baráti köröm, és nemazé', de kurvajól főzök. Oké, neki van saját lakása, saját autója, normális munkája, saját élete, saját zenekara, igényes, kurvaokos (de bazmeg gecire okos, hát imádom!), és szintén kurvajól főz, úgyhogy szerintem passzolunk. Egyébként meg olyannak szeretem, amilyen. Nem tudom, hogy ha egy koncerten vagy kocsmában vagy a metróban találkoztunk volna tök véletlenül először, Tinder match és hosszas beszélgetések nélkül, akkor is így alakult volna-e. Végülis volt már olyan koncert, amin mindketten ott voltunk, talán metróztunk is együtt, talán egymás mögött álltunk sorban egy könyvesboltban, de ez már soha nem fog kiderülni. Hogy így alakult volna? Nem tudom. De benne van a szeme csillanásában az, amit mindenki szemének csillanásában keresek, és örülök, ha megtalálom: az értelemé. Odavagyok.
Boldog új évet mindenkinek. :)

Igazából nincs semmi extra, csak kicsit unatkozok. Vagyis inkább fáradt vagyok, nincs erőm csinálni semmit, bár szerencsére nem is kell, de ha eldőlnék olvasni, tíz percen belül bekómálnék. Rengeteg a munka mostanában, és az egyik legszopatósabb termék maradt a végére, ráadásul közvetlen kolléganőm két hétig beteg volt, így át kellett vennem tőle két gyors munkát, cserébe ő most átvette tőlem a másik szopatósat. Nagyon hálás vagyok neki, az életben nem tudnék végezni a kettővel párhuzamosan. Pedig elég komoly bónusz lett beígérve januárra, ha idén céges szinten végezni tudunk mindennel. Épp ma volt fönt a vezérigazgató, a közelgő ünnep apropóján végigjárta a szinteket, és gondolom mindenhol mondott valami biztatót, de nálunk kiemelte, hogy a mi részlegünk a legrégebbi, és ezért valahol mi jelentjük a biztos alapot. Ebben lehet valami, minket még nem akartak megszüntetni, gondolom toxinok mindig lesznek. :D Szóval kurvasok a meló, és bár imádom ezt a pörgést, már kicsit sok. De legalább nem estem szét úgy, mint tavaly. Igaz, nem vagyok beleesve egyik kollégába se, aki ignorálna. De olyanba se, aki ne ignorálna. Nem tudom, elvesztettem a fonalat. :) Edzeni se jutottam el hetek óta, nem vagyok rá büszke, de egyelőre nagyjából stabilan tartom a 66-67 kilómat, de ennek a karácsony úgyis a picsájára fog csapni. Viszont múlt pénteken megvettem életem első két darab S-es farmernadrágját. Oké, kellett némi ugrálás és úszógumi-maradék gyűrködés, hogy rám jöjjenek, de végül sikerült, és nem is jártam úgy, mint a Feketék Fehéren ruhapróbás jelenetében.
Pedig kéne aludnom, mert holnap jön Cshálád és karácsonyi vásározunk, onnan pedig rohanok egyenesen Óbudára Punkkarácsonyra, illetve először Zoliért, és utána bulizni. Jó lenne leírni, hogy mennyire boldog vagyok vele, és hogy mennyi mindent szeretek benne, de az olyan közhelyes lenne, nem? Ő egyszerűen olyan... érett. Valószínűleg éppen erre volt szükségem. Meg hogy úgy szeressenek, ahogy nekem is jó. Hogy ne fojtsanak meg, de mégis érezzem. Hogy tudjunk együtt bulizni, piálni, főzni, filmezni, csöndben feküdni vagy olvasni egymás mellett, hogy ha valami érdekessel találkozik, azt elmesélje nekem, hogy én is megoszthassam vele a napi élményeimet... oké, hazugság lenne azt mondani, hogy a bunkónak nem tudtam elmondani, ne hallgatott volna meg, ne adott volna tanácsot. Nem akarom őt démonizálni, csak hetek óta nem érem el, és egyre több cuccom jut eszembe, hogy nála van. Nem beszélve arról, hogy. Ráadásul Zoli már lezárta a múltját, és őszintén irigylem ezért, végre szabad, én meg még itt tikkelek, rohangálok a hitel miatt, kiadtam a kalocsai lakást, de a kocsi még mindig nincs kifizetve, és csak az Isten a megmondhatója, hogy pontosan milyen dolgaim vannak még a bunkónál, és egyáltalán milyen állapotban. Csak én is szabad akarok lenni, visszakapni, ami az enyém, és menni Isten hírével.
Szóval összességében minden fasza. Holnap előkotrom a Diótörő lemezt, amit nyár óta erre az időszakra tartogattam. Jó lenne jövő héten szabadságon lenni, de az ochratoxin szerint nekem arra semmi szükségem. Eddig mindenkinek online szereztem be az ajándékokat, és kicsit hiányzik is az az áruházi rush, ami ilyenkor lenni szokott, ámokfutás a bankkártyámmal, stb... de talán majd jövőre. :) Vagy valamelyik délután, ha az olaszok rámondják az áment a szájbatett ochrára. Aztán négy nap otthon, azt mondjuk nagyon várom, csak Zoli fog borzasztóan hiányozni. Idáig öt nap volt a leghosszabb idő, amit egymás nélkül töltöttünk (és asszem négy, amit együtt), és tényleg már a harmadik napon kaparni tudtam volna a falat, pedig minden nap beszélünk, általában nem is keveset. Persze néha még mindig félek. Olyan csorba esett az önbecsülésemen, amit nem tudom, mikor leszek képes (vagy más mikor lesz képes?) helyrehozni. Állítólag még mindig halkabban és kevesebbet beszélek, mint régen. De gondolom majd helyrejövök. :)

A jó hír, hogy a múlt pénteken előléptettek. Mármint hivatalosan is: szenior csicska lettem. Igazából a titulus kb. mindegy, a fizetésem úgy gondolom, elég jelentős összeggel nőtt, egyébként ugyanazt fogom csinálni, amit már hónapok óta is, és végre világosan tudom, hogy miket kell elérnem ahhoz, hogy továbbléphessek majd arra a szintre, ami már átmenetet fog képezni a kutatás-fejlesztés és a mostani munkaköröm között, ami azért fasza, mert a fél karomat odaadnám, ha ilyesmivel foglalkozhatnék. Úgyhogy a következő fizum már az emelt összeg lesz, ami azért is jó, mert ahhoz képest, hogy eléggé be voltam tojva, hogy hogyan fogok tudni kijönni anyagilag, most úgy néz ki, hogy az életszínvonalam tartása mellett (evés, ivás, lakhatás, bulizás, dohányzás, piálás, ruházkodás, miegyéb) még marad is pár tízezer forintom a hónap végén. Mondjuk kajára nem sokat költök, a ma délutáni állás szerint 67,4 kg vagyok. Fejlődés, gecc. Mondjuk ma (is) ellógtam az edzést, nem vagyok rá büszke, de legalább itthon a végére tudtam érni néhány dolognak, ami már régóta esedékes volt. Apróságok, de már jó ideje halogattam őket, és még így is van vissza néhány. De a héten megpróbálok mindent elrendezni, szombat estig ráérek, aztán koncert, vasárnap... vasárnap Új Srác, bár igazából tahó vagyok, hiszen van neve is. Szóval vasárnap Zoli. Vagyis szombat estétől, az első közös koncertünk lesz, ami tök jó. Hiányzik, amikor nincs itt, meg nála is szeretek lenni. Valahogy olyan... pedáns. 
A múlt pénteki céges piálás viszont egy rakás szar volt, a csapat fele nem jött el valami nyavalya miatt, a másik fele klikkesedett, B-vel gyakorlatilag csak az elején tudtam váltani néhány mondatot, aztán ment a farka után mint a legtöbb pasi, nem hibáztatom érte, az utolsó két órában már csak unalmamban ittam, noha jöttem volna haza a gecibe, de Monsu még marasztalt, csak még egy utolsó sör, csak még egy utolsó csocsó, stb, én meg nem akartam ünneprontó lenni. Aztán persze alig bírtam aludni valamicskét. De ez nem akadályozott meg abban, hogy szombat este még megigyak pár pohár bort Tesómékkal, aztán még pár pohárnyit Zolival. Lényeg a lényeg, hogy ezúttal tényleg ott tartok, hogy befejeztem a céges piálások szervezését. Tököm tele, bő egy éve akármi volt, azt én intéztem, és nem nagy eresztés egy ilyet összehozni, de mindig van az a 20-30%, akiknek valami nem jó, és miért nem lehetne-e máshogy, őt miért hívtad, ide menjünk, azt csináljuk... hát a faszomat. Vedelni akartok, mucik? Oldjátok meg. Mivel már nincs jelentősége, asszem B-re is a legnyugodtabb szívvel merek ráírni, hogy igyunk, bár ha jobban belegondolok, nem tudom, hogy akarom-e. Pusztán csak azért, mert május óta eszébe se jutott megkérdezni, hogy innék-e valamit csak úgy a semmiből. Ha ilyen laborbuli volt, serényen pakolta elém a szeszt, de egyébként nyista. Aztán a fasz tudja, majd kitalálom. Az elkövezkezendő néhány péntekem egyébként is sűrű lesz. Persze ezzel nincs gond, hazamenés, koncertek, csináljuk amíg győzzük. Kelleni fog egy naptár. Idén nem is volt. Pedig idáig minden évben, de idén kimaradt, mintha tudtam volna, hogy. Aztán a faszt érdekli, majd jövő évre veszek valami szépet. A konyhában el is fér.
Én ezt a srácot szeretem.

Tudom, hogy olvasod. Baszd meg. Tudod?! Elvetted a hitet, amiről azt hittem, hogy soha senki nem fogja tudni elvenni tőlem, mert stabil volt, de neked ezt is sikerült lerombolnod. Leszarom, hogy elhagytál, légy vele boldog, találd meg benne ami bennem nincs, nem érdekel, éljetek együtt száz évig, de azt, hogy nem vagyok képes senkinek, de bazmeg senkinek a szemébe nézni úgy, hogy ne kelljen attól félnem, hogy mikor fog átgázolni rajtam a saját érdekeli miatt, azt soha, SOHA BAZMEG SOHA nem fogom neked megbocsátani. Tudtad, hogy milyen sebeket hordozok, és miután begyógyítottad volna őket, még mélyebbeket ejtettél, mélyebbeket mint bárki bármikor, évek sora helyett napok alatt. Ittam, persze, mostanában aránylag sokat iszok, egyszerűen azért, mert akkor kicsit oldódnak a gátlásaim, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb engedni magamhoz másokat, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb merészkedni másokhoz, és persze reggel megbánom, és gyönge szarnak érzem magam akkor is, ha hajnalban az arcom simogatja és képtelen vagyok nem úgy nézni rá, hogy te is át fogsz verni és fájdalmat fogsz okozni és akkor nekem rossz lesz és te továbblépsz és én itt maradok és te öt perc múlva emlékezni se fogsz hogy én egyáltalán ki voltam, pedig én azt hittem, hittem volna, és pedig közben nem is, én hülye picsa.
Fasznak kellett ennyit hazudnod. Fasznak nem tudtál férfiként viselkedni és kerek perec megmondani, hogy mi a hányás.
Igazából tudom, hogy faszság, hogy ezen kattogok. Ugyanakkor mivel a mindennapjaimat mételyezi, nem könnyű túljutni rajta. Gondolom, egyszer majd képes leszek rá. Aztán a tök tudja. Fel se fogod, nincs elég eszed (érzelmi intelligenciád?) hozzá.
Minta minden összeroppant volna. Nem egyszerre, nem egy nagy reccsenéssel, csak mint amikor visszaérsz egy régen látott, számodra kedves helyre, és azt látod, hogy helyrehozhatatlan, üszkös romokban hever az egész. És szeretnéd újraépíteni, de se erőd, se kitartásod hozzá. Pedig tök jó lenne. És nem is lennél egyedül. De nem mered.

...rémálmomban rád gondolok heti négy ilyen alkalom van. Mióta a júliusi-augusztusi események lezajlottak, már nem is félek a sötétben. Régen mindig égnie kellett legalább valahol egy kis lámpának, de mióta belém égett, hogy csak az élők bántanak, már a legmélyebb kuka sötétben is halálosan nyugodtan alszom. Bejön ez az egyedül lakósdi. Az albérlet kicsit kicsi, kicsit zsúfolt, de egyelőre teljesen jó. Holnaptól ha minden igaz, már fűtésem is lesz, aminek épp ideje, kicsit korán jött a kurvahideg az idén. Egyébként csak aludni járok haza. Kivéve hétfőnként, akkorra pedig direkt nincs programom. Kedden és csütörtökön edzés, de ezen a héten sajnos ki kell hagynom. Holnap a Szlovák Filmnapok keretében megyünk moziba, csütörtökön pedig le kell vágatni már a hajam, pénteken céges piálás, szerdán szintén mozi, ha még kapunk jegyet... visz magával. Mindig visz, mindenhova. De ha csak sörözni akarok, akkor sörözünk és beszélgetünk. Eszméletlenül sokat, és mindenről. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen tájékozott és művelt emberrel. Igazából szeretek vele lenni. Szeretem nézni, ahogy főz. Szeretem, hogy alig magasabb nálam. Ahogy a cigarettát fogja, miközben magyaráz. Ahogy az arcom simogatja. Ahogy rám néz. Azt az egyet nem szeretem, hogy akármilyen nagyon szeretném, képtelen vagyok egy bizonyos szintnél közelebb engedni magamhoz. Mármint lelkileg. Folyton az van bennem, hogy majd ő is jól átbaszik, visszamegy az exéhez, lecserél valami alsó középkategóriás muffra, majd rájön, hogy milyen kevés vagyok hozzá, hogy a rengeteg közös vonás ellenére mégis mennyi mindenben különbözünk, egyszerűen megun, és megint csak ott leszek, ahonnan elindultam. Persze ha egyszer föl tudtam állni, legközelebb is menni fog. Talán ostobaság is ezen kattogni, de akkor is ma van két hónapja, hogy ismerem, messziről jött ember pedig azt mond, amit akar, nyilván én se azzal kezdeném a bemutatkozásom, hogy egy megbízhatatlan szar vagyok, aki megrágja az embereket, lenyeli, felöklendezi és kiköpi. Oké, őt is legalább annyira pofára ejtették, mint engem, nagyjából ráadásul egyszerre is történt. És tényleg annyira, olyan nagyon jó lenne, ha képes lennék kifejezni felé, hogy mennyire rohadtul szeretek vele lenni, és néha sikerül is, de aztán úgy bezárkózom, hogy órákig alig vagyok képes egyáltalán megszólalni is. Tesóm is megjegyezte múlt héten, hogy amióta történt, ami történt, csöndesebb vagyok. Azt hiszem, igaza van. Ez az, amiért haragszom Dénesre, hogy egy olyan darabot szakított ki belőlem azzal a rengeteg hazudozással, amiben az eszenciám volt, ami engem azzá tett, aki vagyok. Leszarom, hogy elhagyott, leszarom, hogy kiért hagyott el, leszarom, hogy boldog-e vagy sem, de ezt, és azt a rengeteg szart amit el akart hitetni velem, fittyet hányva mindenre, ami előtte volt, nem törődve a következményekkel... ezt képtelen vagyok megbocsátani. Mármint ha valaha is eszébe jutna, hogy bocsánatot merjen kérni, de amilyen sunyi, alattomos alak, ezt el se várom tőle. Csak... csak az a heti három este, amikor nem egyedül alszom, és annyira, olyan nagyon el akarom mondani neki, hogy mennyire, de tényleg mennyire fontos a számomra a jelenléte meg egyáltalán a létezése, de meg se bírok nyikkanni, mert nem merem, pedig tényleg, és talán majd idővel képes leszek beszélni az érzéseimről, mármint pia nélkül, úgy megy, de azért az nem az igazi... fantasztikus srác. Annyira szeretném, ha tudná, hogy az.