PatkányBlog

Mostanában sokat gondolkodom a házasság intézményén. Főleg azon, hogy milyen törékeny. Előrebocsátom, az enyém idáig több, mint idilli, de a Hófehér óta tudjuk, hogy "egy tudós mindig számol a kiszámíthatatlannal". Ahogy A szomszéd nője mindig zöldebb című filmből azt, hogy "a házasság kemény dolog, tenni kell érte". A magam részéről azt hiszem, talán az lehet egy megoldás, vagy a megoldás része, hogy konzerváljuk azt az állapotot, ami mondjuk az eljegyzéskor volt. Elvégre mikor a legboldogabb egy pár, ha nem akkor, amikor elhatározzák, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatukat a magyar állam törvényei szerint? Mondjuk nehéz dolgunk ezzel talán nem lesz, mindketten akarunk dolgozni, van hol laknunk, hála Istennek egészségesek vagyunk, gyereket egyikünk se akart soha, azonosak a politikai nézeteink, és még millió tényező van, amik megvannak ahhoz, hogy működőképes legyen a dolog akár élethosszig. De akkor is, az ember annyi mindent lát maga körül... melóban a legtöbb csaj házas, legalábbis férjezett nevük van, ugyanakkor sokan el is váltak már. Persze azt nem értem, hogy miért kell huszonévesen házasságot kötni, az ember épphogy kijött az iskolából, épphogy elkezd dolgozni, új határokat talál magának és talán feszegetni kezdi, új embereket ismer meg, igazából ez mind kibaszottul kockázatos, és egy 25-28 éves valaki még nem feltétlenül olyan érett, mint egy harmincas. Ami persze nem is baj, de én minden nap áldom a sorsot, hogy nem kötötték be a fejem idejekorán. Hemzsegnek körülöttem azok, akik velem egyidősek vagy akár nálam fiatalabbak, már gyerek is van, aztán zsa válás. Miért? Meg pláne miért kell pár év után gyereket csinálni/szülni? Félreértés ne essék, nem ítélkezni akarok (na jó, egy kicsit azért de). A legutóbbi Szelle Ákos könyv se nyugtatott meg, aminek az elején a válás után a feleség véletlenül megtalálta a férje naplóját, és elolvasta az egészet onnantól, hogy mennyire szerették egymást egészen odáig, hogy a férje először megunta, aztán meggyűlölte, és a végén inkább elhagyta, mielőtt még bántotta volna. Egyébként nem volt rossz könyv, de Szellétől volt már jobb is. Mindegy, nem is ez a lényeg. A Holtodiglan az egyik kedvenc filmem, mindenki látta, ismeri a sztorit. A veribesztof kedvenc filmem a Más világ, lényegében ott is inkább háborúba megy a férj, minthogy otthon maradjon a sötétben. Úgy gondolom, mi csináljuk jól, akik harminc fölött, stabil háttérrel, normális munkával, egészséges önbizalommal, vagy legalábbis sokrétű tapasztalattal felvértezve vágunk neki már egyáltalán az ismerkedésnek is. Minket talán nehezebb lehet elbizonytalanítani, gazdasági vagy érzelmi függésben tartani. Amíg az ember képtelen a saját lábán megállni (na nem olyan Récsöl módra, hanem igaziból) minden szempontból, addig talán nem is társat keres, hanem támaszt, amivel hatalmas terhet ró másokra. Persze könnyen jár a pofám, mázlim volt. Ez igazából inkább csak elmélkedés. Meg aztán negyven fele battyogva már okosabb az ember, mint huszonévesen. A legjobb házasságokban is lehetnek ordítozások, nálunk mondjuk ez pont nem fér bele, mármint nem férne bele, ha késztetést is éreztünk volna rá valaha. A valóság az, hogy mivel Zoli okosabb, műveltebb és higgadtabb, mint én, ezért egyfelől tisztelem mint az ördög, másfelől még talán soha nem hozott olyan helyzetbe, hogy kiabáljak vele. Neki, na neki már kiabáltam, amikor mások kiakasztottak. De az más. Vannak a Solis-féle házasságok, vannak a Van de Kamp-féle házasságok, és ha mi nem is vagyunk Mike és Susan, legalább nem vagyunk Edie és David Williams sem. Vagy Paul és Mary Alice. A Szülifelit nem tudom megunni.

Whoa, jó ideje nem írtam. Pedig esemény aztán volt bőven.
Tavaly október 19-én Zoli meg én összeházasodtunk. Kis szertartás volt, összesen tizenketten voltunk, de jó is volt ez így, egyikünk se vágyott nagy felhajtásra. Azt sajnáltam picit, hogy a legánybúcsúnk az én kehülésem miatt elmaradt, mert nekem persze kötelező minden év októberében benyelnem valami torokfájós nyavalyát. Előtte nap pedig elsőkörös állásinterjúm volt a dorogi Richterbe minőségellenőr pozícióra. Mióta Esztergomban élek (ami ma három éve és egy napja tart), kényelmesebbnek tűnt Dorogra járni dolgozni, mint nap mint nap ingázni Pestre. Spoiler: megkaptam az állást, december másodikán volt az első napom. Vicces, hogy körül-belül tizenöt pozícióra adtam be ide a jelentkezésem, hogy végül tizenöt visszautasítás után egy tizenhatodikkal kapcsolatban keressenek meg. Már kezdek belejönni, sőt, de azért más, mint a GSD... igazából kicsit olyan, mintha az ÁNTSZ szeretne kurvagyorsan GSD-sedni, egy éles átmenetet akarnak az állami mentalitásból a multicéges felé. Már alakul, ehhez személyi változások is kellettek, például a laborvezető hölgyet, aki már akkor itt volt, amikor én még meg se fogantam, márciusban elküldték. Nagyon sajnáltam, mert olyan igazi kedves tyúkanyó volt, hatalmas szakértelemmel. Az új labvez egy nálam alig idősebb csávó, de eléggé képben van, diktálja is a tempót, ami nekem igazából szimpatikus. Haladjunk. Csináljuk. Menjen. A csapat se rossz, de igazából hiányoznak a régi kollégáim. Viszont mivel az ottani csapat már akkor szétszéledt (munkahelyváltás, szülés, stb), amikor nekem ez a meló még a kanyarban sem volt, így igazából az se indokolta volna, hogy maradjak. Nem mellesleg nekem ez előrelépés volt, irodai munkám van, persze fehér cuccban és köpenyben, mint mindenki más, de mégiscsak "fehérgalléros", és ennek megfelelőek a fizetések és az egyéb juttatások is, amiben valljuk be, a Richter elég jó.
A házasság meg fasza. Van benne valami olyan plusz meghittség, ami egy sima, mezei párkapcsolatban nincs, még a legideálisabb esetben sem. Nem változott konkrétan semmi, de valahogy mégis elmélyültebb a dolog. Jól megvagyunk, szépen élünk, nincs veszekedés, hangoskodás, egymásra rátelepedés, éljük a kis életünket, dolgozunk, kirándulunk, főzünk, piálunk, rajzfilmsorozatot nézünk. Így több, mint egy év után azt merem mondani, hogy definíció szerinti boldog házasságban élek.
Az MSc-t is elkezdtem szeptemberben, hogy környezetmérnök legyek. Az ELTE után az Óbudai levelezője elég gatyának látszik. Valahogy komolytalan, de a papír az papír. Meg aztán vizsgákon még simán megfingathatnak. Persze nem erre apellálok, de itt van a november, és idáig még egyszer szántam rá magam, hogy a tananyaggal foglalkozzak, az is matekból volt. Mondjuk pont a matektanár elég komolyan veszi a dolgokat, az alapszakhoz képest még így is kismiska, legalábbis amiket elmond, hogy miket kér vizsgán, az "nálunk" BSc-n a beugró volt a beugróhoz.
Szóval summázva a dolgokat, minden fasza, kivéve, hogy jó pár kilót visszaszedtem. Nem katasztrofális a helyzet, de azért a 36-38-as farmereimet a molyok rágják szét. Vissza kéne állnom az edzésre. Szeretem azzal áltatni magam, hogy melóban, még ha nem is vagyok bent laborban, azért csak szmókolom be a sok hormont amikkel a lányok dolgoznak, és amiatt, még véletlenül sem az ipari mennyiségű csokis perec és nápolyi miatt, amit esténként betolok a pofámba. Igaz, hogy a krómot se szedtem a nyáron, hadd pihenjen a szervezetem. Aha, pihent. Kivéve a zsírszövetek.
Így, hogy kiesik Pest, a barátaim hiányoznak kicsit, augusztus óta nem találkoztam velük, pont az előtt, hogy Észt- és Lettországban voltunk két hetet, ami megért volna egy külön posztot. Legyen elég annyi, hogy amikor két hete jött a hír, hogy gombokért lesz közvetlen repülőjárat Tallinnba, a mobilbankban a jogsiperselyt átkonvertáltam Tallin-perselyre. Pár héttel ezelőttre terveztem bebaszombatot, de suli után egyfelől kibaszottul fáradt is voltam, másfelől jött a szokásos októberi kehülés is. Pedig akkor még Zoli sem volt itthon, koncerteztek két megyével arrébb. De egyszerűen képtelen voltam még ébren maradni is. Nem rinyálok, én akartam, senki nem szorított kést a torkomhoz, hogy mápedig édöslányom te iskolába mész. Talán majd most, novemberben. :) Egyfolytában aludnék, ez már a kor. Hihetetlen, hogy jövőre 38 éves leszek. 19 voltam, amikor ezt a blogot elkezdtem írni. Mivel ezt a bejegyzést már szép új laptopról pötyögöm, lehet, hogy kicsit aktívabb leszek, gondolom majd az események, kapacitás és kedv függvényében. Szombat este van, nem rég értem haza Szekszárdról, hamarosan Zoli is megérkezik, és komolyan jólesne vele egy ital, de tudom, hogy ő is hullafáradt, másfelől nagyon szeretnék holnap elmenni vele Nagybörzsönybe, hátha látunk foltos szalamandrát. Én egyszer már láttam, nyolcadikban egy osztálykiránduláson valahol Aggtelek környékén, de az már nagyon régen volt. Annyira viszont ismerem magam, hogy ha most elkezdek tintikézni, akkor holnap délig olyan leszek, mint a fos, utána pedig mint a kifosott szar. Hja kérem, a kor. :) Szeretem az életem.

Kurvául nem egyszerű ide belépni. Persze mióta tönkrement a laptopom, stikában, melóból nyomom. Ugyanott, majdnem ugyanazt, nagyjából ugyanannyiért. Folyamatosan keresek mást, mert ebből már rohadtul elegem van. Nem szar ez, csak langyos víz, már semmi kihívás, csak a mókuskodás, a pénz meg mindig megy. Oké, ez az év egyébként se egyszerű, spórolás fürdőszobára, esküvőre, babámfaszára, mindig van valami kiadás. Nyilván nem nyomorgunk, de azért bosszantó, hogy barna nyelvű emberek nyelvtudás és releváns végzettség nélkül másfélszer annyit keresnek, mint én (ez nem csak az én csőrömet böki). Így két év után már elég. Érdemben nyaralni se voltunk idén, a két hét, amíg a fürdőszobát csinálták, pihenni tök jó volt, de az azért mégse az a definíció szerinti nyaralás - főleg a kalocsai baszódás az ottani fürdőszobával, a szétrohadt csöveivel, felszakadt linóleummal és hisztérika alsó szomszéddal. De egyébként meg vatevör.
Valahogy nagyon sikerült magamra hozni a frászt. Időről időre belesuttog a kisördög a fülembe, hogy egyszer majd megint rá fog jönni valaki, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég csinos, nem vagyok elég okos... valaki, aki eddig talán még nem jött rá, de majd úgyis észreveszi, és ő is ajtót mutat. Három éve és egy hónapja mantrázom, hogy ez nem igaz (?), és mondja ő is, de az ember elméjében élő démonok csak vele együtt halnak meg, avagy akit egyszer a kígyó megmart, az utána a gyíktól is fél, és lásd az idézetet a fejlécben. Úgy érzem, velem nem tud úgy kiteljesedni alkotói mivoltában, mint ahogy. Hiába mondja, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb, mint régen. Nem tudom, néha csak annyira kurvára, kibaszottul tudok rettegni, hogy megint egyik hétről a másikra összeomlik körülöttem minden, és most így fülig szerelmesen ezt... szóval ezt nem szeretném. Akkora faszság, nem is hiszek a nagy ő-ben meg az egyetlen igazi nagy szerelemben, de mi van, MI VAN, ha tényleg létezik másoknak? Ha nem lenne ilyen irgalmatlan hideg, tök jó lenne berúgni. Ja, ez mindenképpen jó, hogy mostanában kevesebbszer piálok. Mármint a heti egyet fixen tartom, kollégák, civil barátok, Zoli, mindig van társaság és ok. Ugyanakkor olyan jól már nem bírom, másnap egyre inkább vagyok kifosott szar. Mondjuk múlt szombaton, Zoliék koncertje után semmi bajom nem volt. Kevesebbet cigiztem volna? Elég hideg volt, nem nagyon mászkáltam ki... de most pénteken Újpesti Borvíkend, B. már lestipistopizott, jövő pénteken civil piálást akarok, de valamikor városismereti séták is lesznek Pesten és otthon is, 12-én kéne lánybúcsút tartanom, 19. meg fixen piálás. Megvan a ruhám, a helyszín, pár perce érkezett a közös bankkártyáról az értesítés, hogy Zoli befizette a nyanyakönyvvezető tiszteletdíját. Talán a szöveg, amit írt, mármint igazán szép és megható, de van benne egy rész, ami a frászt hozza rám. Fölsorol néhány fogalmat, hogy mi kell egy jó házassághoz, és az egész valahogy olyan, mintha kényszer lenne. Természetesen javasoltam, hogy néhányat cseréljünk le valami pozitívabb csengésűre. Mintha valahogy súlyozva venném észre a szart. Hendikeppes vagyok, kész. Talán a hideg idő miatt vagyok így befordulva, mert egyébként, józan paraszti ésszel nézve minden fasza. Hiányoznak a barátaim, akiket már régen láttam.
Igazából csak rettegek attól, hogy ez is elbaszódik, és miattam baszódik el, mert nem vagyok elég jó. Mi is az irracionális félelem? Létezik egyáltalán irracionális félelem?
Még harminchárom nap. A nevem nem fog változni.

It's been a while. De élek, minden fasza, ugyanott lakom, ugyanott dolgozok, ugyanazokkal lógok. Nagyjából tartom a súlyom. Októberben esküvő, ha addig is így marad minden. Majd jelentkezem, csak tönkrement a laptopom, telefonon meg nem akarok litániákat írni, most pedig melóból lógtam be.

Hú, de régen kú... írtam. :) Visszaolvasva a novemberi posztomat, ugyanazt mondhatom el, mint akkor. Csöndes nyugalomban és szeretetben éljük a kis életünket együtt, immáron fél éve. Szeretek itt lakni. Szép a város, közel van a természet, sőt, időközben egy statisztika is kijött arról, hogy ez a második legélhetőbb megyei jogú város az országban (fun fact: Szekszárd is a második, csak hátulról, paraszthajszállal megelőzve Salgótarjánt). A meló még mindig sok, de mostanában - lekopogom! - főnivel aránylag jól kijövünk. Egy büdös paraszt tud lenni, mármint nyilván rajta is hatalmas a nyomás, de igazából én már csak örülök, ha minket közvetlen kolléganőmmel, Vikivel békén hagy, hogy csináljuk a kis dolgainkat legjobb belátásunk szerint. Maximum egy személlyel egyeztetünk, aki bár kedves és jószándékú, halál tapasztalatlan, így neki sincs nagyon más választása, mint hogy ránk hagyatkozzon. Decemberben megvett a cég egy csődbe ment angol labort, azóta mi négyen főleg azzal molyoltunk, januárban vettek föl dedikáltan egy technikus lányt erre a részlegre, vele is nagyon jól kijövünk, értelmes, okos csaj. Szóval a munka fasza, ráadásul áprilisban egész korrekt emelést kaptunk, plusz végre eljött a cafet is. Külön öröm, hogy a törzskocsmámban lehet SZÉP kártyával fizetni, ezt tegnap le is teszteltük a céges kemény maggal és Zitáékkal. Már igazán rám fért, jó itthon szittyózni hétvégén Zolival, de azért már hiányzott a barátaimmal való kimozdulás. Ő is tudja, hogy erre nekem ugyanúgy szükségem van, mint neki a zenekarra, soha nem is jutna szerintem eszünkbe ezen parádézni a másiknak. Persze jó lenne még a többi, civil baráttal is találkozni, csak az áprilisom valami eszméletlenül zsúfoltra sikerült, ugyanis... édes húgom férjhez ment! ♥ Szép lagzi volt, de olyan feszkók voltak előtte, hogy inkább bele se kezdek a leírásukba, mert hosszú is lenne, és magamat is fölhúznám vele. Anya az élő fába is belekötött, és legszívesebben még a levesnél megkértem volna, hogy ne puffogjon már mindenen, próbálja meg kihúzni a karót a seggéből és örülni, hogy a gyönyörű, okos lánya összeházasodik a gyönyörű, okos szerelmével. De inkább Izussal jól berúgtunk, annak is épp ideje volt már. Évek óta nem találkoztunk, és örömmel állapíthattuk meg, hogy igazából mindkettőnknek kurvajót tettek az évek. Mi nem sírjuk vissza a kamaszkori külsőnket vagy állapotunkat, persze megvolt a maga szépsége, de most minden sokkal faszább. D. is nősül, elveszi Bettit, és igazából amikor a héten a lakás miatt váltottunk pár szót telefonon, és illendőségből gratuláltam és sok boldogságot kívántam; rájöttem, hogy ezt komolyan gondolom. Nincs bennem harag, és ez tök jó. Nyilván nem óhajtok vele, velük a jövőben sem ápolni semmilyen viszonyt, de a saját kis lelkemnek őszinte megkönnyebbülés, hogy talán végre sikerült tényleg elengednem a sérelmeket, és most már teljes erővel a jelenre és a jövőre koncentrálhatok a sebeim nyalogatása (és újrafertőzése) helyett.

Asszem, ezzel össze is foglaltam mindent. Jó nekem itt Zolinál. Békés és nyugodt minden. Reggel fölkelek, bemegyek Pestre, van, hogy vele, van, hogy egyedül. Dolgozok, hazajövök, bevásárolunk, főzünk, olvasunk, beszélgetünk. Nincs semmi dráma, semmi hiszti, néha elmegyünk színházba, koncertre, tegnap a belvárosban néztük meg az adventi kirakodást, szóval ha össze kéne foglalnom mindent, ami ezzel kapcsolatos: békés. Határtalan békességet érzek, amikor vele vagyok. Ugyanakkor néha roppantul szorongok néha, amikor nem. Még mindig nem voltam képes túllépni azon, hogy minden múlandó, bármikor bármi véget érhet, aki az egyik héten még a legjobb barátom, az a következő héten már csak egy idegen. El fog ez múlni valaha? Nem akarok mindig így élni, ilyen félelemben. Ezt persze nem mondom neki, nem akarom nyomasztani, bár szerintem sejti. A héten jöttem rá, hogy az egyik nagyon kedves, barátomnak gondolt személy valószínűleg nem véletlenül védte be mindig D. seggét, amikor szidtam, vagy akár többen is szidtuk. Noha rákérdeztem elég direkt módon, hogy van-e erre valami oka, nem kaptam konkrét választ, és mivel soha nem adott okot arra, hogy megkérdőjelezzek tőle bármit, ráhagytam. De így már kissé más a gyerek fekvése, és egyelőre csak ott tartok, hogy nem írok rá, nem rakom ki a közös chat csoportból, és ne is kerüljön a szemem elé, mert - noha lehet, hogy túldramatizálom - ezt az egészet elég nagy árulásnak élem meg, és idő kell, hogy kissé lehiggadjak, és küldjem el a bús picsába tizenkét év barátság dacára.
A meló sok. Régi/új főnök elég durva tempót diktál, és olykor az az érzésünk közvetlen kolleginával, hogy ő se tudja pontosan, hogy mit akar. Néha a hülye picsára emlékeztető húzásai vannak. Egy éve sincs még nálunk, de több embert rúgott ki, mint előtte összesen bárki, és többen föl is mondtak miatta. Jobb lesz, ha vigyázok a seggemre. Sokat tanulhatok tőle, ez kétségtelen, de elég hirtelen figura, és az ilyeneket soha nem tudtam jól kezelni.
Egyébként minden rendben. Oké, ezt szerintem minden posztomban leírom, de tényleg. Bár a 65 kg-s álomsúlyomtól még mindig öt plusz kiló elválaszt, és ez nem karácsonyig fog lemenni. Januárig legalább háromtól meg kéne szabadulni, akkor lesz Tesóm eljegyzési bulija, februárban nekem üljük meg a diplomaosztóm. Mondtam otthon, hogy igazán nem kell kapkodni, én se siettem el a sulit. Ráadásul halovány segédfogalmam sincs, hogy a költözés alatt hova tökítettem el a diplomámat. :D
Az elmúlt héten sokszor eszembe jutott, amit egyszer Joker mondott: hogy ők elsősorban mindig az én barátaim lesznek. Ez akkor is tök jólesett, azóta is vigaszt nyújt. Nyilván senkinek nem szabhatom meg, hogy kikkel lóghat, kikkel barátkozzon, csak amikor kiderültek azok a dolgok, jöttek a screenshot-ok amiben engem szidott, a családomat szidta, amikor kiderült az összes nyomorult hazugsága, akkor utána többen mondták, hogy egyszerűen megszakítottak vele minden kapcsolatot, ők ezt az embert nem ismerik. Isten bocsássa meg, ez nagyon jólesett akkor is, és most is. Madarat tolláról, nem igaz? Elvégre Tábornokkal is jóban vagyunk, ha nem is tudunk olyan gyakran beszélni. Ez egyáltalán nem arról szól, hogy jártunk-e vagy sem, ezek egyszerűen emberi tényezők. És ha valaki emberként leszerepelt, akkor távesz. Ha annyira, akkor egy életre.

Szinte már hivatalos, hogy el fogok költözni. Mármint... a cuccaim jó részét már összepakoltam, a könyveim zsákszatyrokban, búcsúbuli megvolt, tegnap aláírta a lakcímbejelentő papírt is, amit legkésőbb jövő szerdán el is viszek az okmányirodába, hogy ismét ofisöli vidéki picsa lehessek. Igazából nagyon várom. Jót fog tenni nekem ez az egész. Apropó, jót fog tenni: szeptemberben kiraktak az ÁNTSZ-től, úgyhogy melegváltásban rohantam vissza a régi munkahelyemre, a régi kollégáimhoz és a régi-új főnökömhöz. Szeretettel vártak, és kurvajó, mert régi-új főnöknél nem az számít, hogy ki tud benyalni a meleg szarig azzal, hogy cukorkát meg csokikát visz neki. Szóval visszakaptam a régi munkám, a régi pozíciómat, noha azért vannak olyan változások, amik kissé szúrnak: régi közvetlen kolléganőm gyártásvezető lett (diploma és nyelvtudás nélkül), és első dolga volt a kis pincsijét (szintén diploma és nyelvtudás nélkül) megtenni egy szinttel magasabb pozira, mint ahol én vagyok (diplomával, angoltudással). Vatevör, majd Tamás (régi-új főnök) és az "új" közvetlen kolléganőm (egy hihetetlenül értelmes, okos, belevaló csaj) majd remélhetőleg odabaszunk, a transzfer ismét el fog különülni a gyártástól. Legalábbis nagyon remélem. Jó lesz ez, sokkal jobb, mint az az állami tötymörgés és monotonitás amott. Amikor kirúgtak, délután mondtam Zolinak, hogy mi van, nem vagyok rá büszke, de megtörtént... szóval visszakérdezett, hogy "de hát utáltad, nem?" ...és igazából akkor hasított belém a fölismerés, hogy de, tényleg utáltam. Kell a pörgés, a munkahelyi rush, a multicéges nyomás, a korombeli kollégák... akikkel újabban színházba is járunk, nem mindig csak piálni. B. ötlete volt az egész, szeptemberben megkérdezte amikor a Katonás élményemet meséltem, hogy elmennék-e vele színházba, mert van néhány ígéretes darab, de egyedül olyan meeeh, csatlakoznék-e? Hátmárhogyapicsábane. Mivel épp aznap vágatta le a haját tarkopaszra, fél óráig azon röhögtünk, hogy egy vicc is kezdődhetne így, hogy a punk meg a skinhead elmennek színházba. Aztán persze csatlakozott még Réka, Nyuszi és Zoli is, és az előadások kurvajók voltak, csak most novemberre amit kinéztünk már még többen jönnének, és valahogy úgy érzem, hogy az egész elveszíti a varázsát. Nyuszi tényleg egy kis nyuszika, tündérbűbáj, de néha kurvasok tud lenni, ahogy mindenbe lebekotnyeleskedik, aztán otthagyja. Igazából a héten is olyan, millió sebből vérző gyártási doksit javítottam, ami elvileg az ő keze munkája, de jobban jártam volna, ha egy teljesen szűz excelbe kezdem el az egészet. Tamás halkan meg is jegyezte, hogy nem mószerolni akar, de ez Nyusznyusz műve. Mondtam, hogy tudom, és valamikor beszélni is fogok vele erről. Mint kolléga és mint barát.
Édes húgomat meg eljegyezték :) Olyan smukkot kapott, Tiffany & Co. négy gyémánttal, hogy idáig ragyog a Csányi utcából! :) Örülök nekik nagyon, szép pár, jól kijönnek, éltek is már együtt néhány szart, kitartottak egymás mellett, úgyhogy szerintem ez tényleg működni fog. Tavasszal esküvő.
Zoli sokat van nálam, amit egyáltalán nem bánok. Úgy érzem, hogy ez az egész olyan, mint ahogy az ember egy idilli, augusztus végi délutánt elképzel valahol kint a természetben. Egy gyönyörű erdőben egy terebélyes, ősöreg fán valahol van fönt egy méhkas, amiben szorgos kis virágporlepte méhecskék döngicsélnek, gyűjtögetik a nektárt, és ez a kas lassacskán megtelik mézzel, és ahogy az aranyló méz szépen, lassan csöpög a fa kérgére a délutáni napfényben, úgy csöpög szépen és lassan a bizalom is. Nem tudom, hogy újra fogom-e tudni építeni olyanra, mint régen volt, mielőtt még. De jó lenne, ha igen. 

Nincs kedvem takarítani. Kivételesen reggeliztem (és ha már nekiálltam, ebédeltem is), beütött a kajakóma, úgyhogy takarítás helyett mesét nézek és döglök. Meg járatom az agyam. Igazából elég jól vagyok. Voltunk nyaralni. Az Őrségben. Abban az Őrségben, ahová 13 éve vissza szerettem volna menni, és ezer meg egy ígéretet kaptam annak idején, hogy majd megyünk, és persze aztán nem mentünk, vagyis aki megígérte, az ment, csak mással. Tahóság? Az. De már rég nem számít. Mostanában kissé rámtört a letargia, vagyis inkább a félelem, hogy majd megint úgy járok. Persze amikor Zoli velem van, akkor ennek az érzésnek nyoma sincs, csakhogy nincs mindig velem, nem is lehet, és ez teljesen oké is. A meló a szokásos, a régiekkel tudok találkozni, meg szerintem ezután is fogok tudni. Gondolom majd működni fog.
   - Ha ezt megiszod, nincs visszaút!
   - Tudom.
   - Nincs több sárdagonya!
   - Tudom!
   - Nincs több seggvakarászás!
   - Tudom!!!
   - De te szeretsz Szilvus lenni!
   - TUDOM!!! De Zolit jobban szeretem.
Szóval az van, hogy megkért, hogy költözzek hozzá. Úgyhogy ha addig nem változik semmi (nem gondolja meg magát, nem ábrándul ki belőlem, nem döbben rá, hogy...), novemberben 10-12 év után offolok Pestről.

Tudom, hogy nem lenne szabad haragból írnom. Se piásan. Pláne a kettőt együtt. Mégis megteszem. Mert haragszom. Mert sértett vagyok. Mert dacára a rengeteg mesébe illően csodás dolognak, mégis egy eldobható darab szarnak érzem magam. Mert állandóan rajtam van a kibaszott letargia, és erőt kell vennem magamon, hogy ne menjek ki a konyhába a legélesebb késemért és vágjam föl az ereimet, vagy ne ejtsek magamon minimum olyan sebet, hogy ne győzzem elkötni. Faszság, persze. Gyengeség? Az. De mit tehetnék, ha egyszer nem érzem magam biztonságban? Igazából csak jólesik leírni. Ennek valószínűleg (?) nyoma sem lesz, amikor holnap már itt lesz velem kedden úton leszünk nyaralni... igazából fogalmam sincs. Magamban kéne ezt lerendezni. De ha az elmúlt 25-30 évben nem sikerült, akkor nem tudom, mire számítok. Hiába pofázom el, hogy mi a bajom, mintha meg se akarná hallani. Mind hordozunk sebeket, persze. De ahogy neki is megmondtam, kurvára könnyű szeretni valakit úgy, hogy minden fasza. Hogy tizenévek óta dédelgetett álmaimat váltja valóra napok alatt. Egyszer kértem, hogy legyen mellettem, mert szarul vagyok. Egyszer. Ismerjük a kimenetelt. Hiába hozza-viszi a seggem, hiába osztja meg velem a boldog perceket, órákat, napokat, ha akkor egyszer, EGYSZER bazmeg kérem, hogy legyen velem, mert szarul vagyok, és nem... így hogyan bízzak? Persze, nehéz segítséget kérni. Nem vagyok képes leírni neki most, meg minek is, hogy megint rosszul vagyok, és nem tudom eldönteni, hogy egyedül akarok-e lenni a nyomorommal, amíg el nem múlik, vagy itt nem lesz és ki nem hoz belőle, mert képes rá, ha akarja, kérdés, hogy akarja-e. Faszom se fog könyörögni. De ezt tudja. Csak jó lenne megszűnni. Akkora hülyeség. Alapvetően jól megvagyok. Irigylésre méltó munkám van, a barátaimmal imádjuk egymást, vele is minden fasza. De valahogy mégis. Mégse. Olyan jó lenne beszélni valakivel, aki szintén ebben van. Talán megértené. Talán tudnánk segíteni egymásnak.

Nem is tudom, mikor írtam utoljára. Már tervezem egy ideje, csak lusta vagyok, mint a föld. Igazából minden rendben. Sőt, minden a legnagyobb rendben. Kezdem ott, hogy munkahelyet váltottam, jelentősen fölfelé: múlt kedd óta hivatalosan vegyészként dolgozom egy komplex labor vízkémia részlegén. Kicsit méltatlannak érzem, mármint olyan kontextusban, hogy mesterdiplomás vegyész exkolléga technikusi pozícióban van (oké, egy elég komoly kutató cégnél). Lesz mit tanulni, de egyelőre minden szempontból jobb és lazább, mint a régi helyem. Csak hát nagyon hiányoznak. Persze azért tartjuk a kapcsolatot, Nyuszikával és Mátéval mindenképpen össze kell járni, múlt szombaton kicsit össze is fésültem a civil csapatot és a volt céges bandát, így már teljesen jól fönntartható lesz az egész, már nem dolgozom ott, már nem vagyok belezúgva. Igazából kurvajó buli volt. Emelt fővel jöttem el a cégtől, mindent sikerült lezárni, befejezni, az új főnök biztosított, hogy bármikor boldogan visszavesz. Úgy fölmagasztaltak, hogy kis híján meggondoltam magam.
Csakhogy nekem soha semmi nem elég. Talán elég lenne, lehetne, ha tudnék bízni. Magamban is, másokban is. Ha egyszer végre nem úgy feküdnék le aludni, hogy az az utolsó gondolatom, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Félreértés ne essék, jól vagyok, legalábbis igyekszem jól lenni. Csak lehetnék gyorsabb. Ügyesebb. Vékonyabb. Frissebb, fittebb, fiatalosabb. Szorgalmasabb. Okosabb. Műveltebb. Kihajthatnám magamból a szart edzésen. Megtanulhatnám az új munkámat egy hét alatt. Kiolvashatnék egy szépirodalmi művet két nap alatt. Igazából csak ordítani akarok egy koncerten, torkom szakadtából, egyedül, mert még mindig nem vagyok képes bízni. Mert mi lesz, ha látja. Igazából látnia kellene, a teljes valósághoz hozzátartozik az összeomlás, a harag, a kontrollálhatatlan, mély, fekete félelem, ami hullazsákként zár körül, és hideg verejtékben úszva riadok föl az éjszaka közepén. De igazából azt se nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mitől félek. Csak minden olyan törékeny. Mármint... minden. Mintha a teljes véráramom leállna, ha nincs velem, de ha meg itt van, hajlamos vagyok teljesen bezárkózni. Nyolc és fél hónap eltelt, és egy tapodtat se haladtam előre ilyen téren. Ő a valaha volt legnormálisabb pasim, talán ezért is tartok tőle, hogy egyszer majd
Szóval jól kéne lennem, és többé-kevésbé jól is vagyok. Csak hát... akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél. Képtelen vagyok túljutni rajta, így nem. Pedig szeretnék. De nem megy. És tőle se várhatom el, hogy varrja össze a sebeimet. Talán meg kellene lassan tanulnom így élni. Az élet megy tovább. Megy az idő, megy a haladás, mennek le a kilók. Be slim, be size zero, be double zero, be less than zero.
Be nothing.