PatkányBlog

Azt hiszem, egyelőre minden rendben van. Sulival haladgatok, magánéletem is egész jó, koliban összehaverkodtam Szembenlakósráccal, tök jól kijövünk, egész délutánokat át tudunk dumálni. Valahogy... jól érzem magam a bőrömben. Viszont Tábornoknak ehhez valahogy semmi köze nincs. Szegénykém sokszor már csak a puszta létezésével is bosszant. Mikor rámnéz, és tudom, hogy megint kérni fog valami olyat, amit ő is meg tudna csinálni ("Szisziii, elmész kajáééért?", "Szisziii, csinálsz nekem egy kááávééét?"), de - legtöbbször lustaságból, vagy mert különös módon épp akkor fájdult meg valamije - nekem kell. És Sziszi megy és csinálja, egyre hervadóbb mosollyal, egyszer kevésbé szívesen, és egyre többet baszogatva Tábornokot, hogy nem a pótanyukája, és hogy kicsit legyen má' életképesebb. Sokat kell tanulnia... bassza meg, nekem is. Azon kapom magam, hogy nem hiányzik, nem várom facebook-ra, és ha fölhív valamiért, akkor a hogy vagyok, meg a mennyire szeret engem, csak bevezető, arról van szó igazából, hogy szerezzek neki jegyzetet. Egy csoporttársunk szerint a fél szak azon röhög, hogy mindig engem ugráltat. Ő is sokmindent megtett értem/nekem, de kettőnk között az a lényeges különbség, hogy amíg én valamit meg tudnék oldani magamtól, azt meg is oldom; hozzá csak akkor fordulok, ha nem boldogulok egyedül... ő minden szarral engem talál meg. Mert antiszoc, nem beszélget jóformán senkivel, és nem tudna tőlük jegyzetet szerezni. Apróságok, de már az agyamra megy velük. Múltkor chaten ordította le a hajamat, amiért péntek este hét helyett hétfő reggel adtam le a cuccait egy tanárnak (megjegyzem, azért csináltam, mert pénteken este már hulla voltam, szombaton addig dolgoztam, hogy bezárt a suli, mire végeztem, vasárnap meg amúgy se volt nyitva). Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi baj, de azért le lettem visítva. Akkor asszem megpattant bennem valami. Valahogy már nem a boldogságom mentsvárát látom benne, csak egy srác, aki kapaszkodik belém, mert határozottabb és talpraesettebb vagyok nála. Ami még bosszant, hogy ettől függetlenül is gyönyörűnek látom, és a fejem verem a falba, hogy hogy lehetek ennyire felszínes. Ha annyira szeret, amennyire mondja, akkor legyen kedves és próbálja meg elérni, hogy higgyek is neki, ne azt érezzem, hogy kihasznál, mert lassan már kezdek meggyőződni erről. Na mindegy, már nagyon nem tud érdekelni. Vissza akarom szépen építgetni az aláaknázott önbizalmam, szerencsétlen srác akaratán kívül fosztott meg tőle, nem akart ő rosszat. De négy év az négy év, túl fiatal és éretlen hozzám, nekem ez nem megy, hagyj békén, engedj el, vagy ragadj meg, de ne pórázon sétáltass basszad meg, amivel bármikor, bárhonnan visszaránthatsz! Na, ez most jólesett. :)

Tegnap reggel óta el van tűnve. Fogalmam sincs, mi történhetett. Akkor ugyanis még megbeszéltük, hogy délután/este kéne találkozni. Hétig suliban voltam, utána fölhívtam... a telefont fölvette, de nem szólt bele, arra gondoltam, pont ébresztettem, és kómás. De ami furcsa, hogy ilyenkor nem szokta az első csörgés után fölvenni, a mostanival ellentétben. Pláne nem négyszer egymás után. Írtam sms-t is, hogy összefutunk-e ma, de nem válaszolt rá. Este sem volt fönt se face-en, se msn-en. Lefeküdtem aludni, de nem tudom, meddig forgolódhattam. Azt tudom, hogy azt álmodtam, hogy beszélünk telefonon. Mikor reggel fölébredtem, akkor láttam, hogy ez tényleg csak álom volt. Befejeztem az alapméréses jegyzőkönyvem, nem mentem dolgozni, így este már biztosan rá fogok érni. De Tábornokról még mindig semmi hír. Még egy sms-t küldtem neki, hogy adjon valami életjelet, de még erre sem érkezett válasz. Sehol nincs fönt. Mit rontottam el? Akaratlanul is, de kísértetiesen emlékeztet egy tavaly tavaszi esetre, amikor egy srác a másfél éves kapcsolat után azt ígérte, hogy majd keres, aztán azóta se beszéltem vele. Tábornok is ilyen lenne? Kizárt. De nem értem akkor sem, hogy mi történhetett. Tudom, hogy sokat alszik, de basszus, vannak itt olyan tények, amik egyszerűen nem férnek a fejembe. Van valakije? Ezt a telefonos cuccot akkor se tudom megérteni. Szobatársam mindjárt indul suliba, ha elment, fölhívom. Félek. Már csak azért is, mert hétvégén ugye fönt maradt Budapesten, de nem találkoztunk egyszer sem. Fáradt volt, vagy aludt. De legalább beszéltünk, és olyan stílusban, ami abszolút eloszlatta a kételyeimet. Haragudtam rá, mert egy lusta dög, de ez nem jelentette azt egy percig sem, hogy el akarnám hagyni, vagy ilyesmi. Erre most nem tudok róla semmit, és ez a legszarabb.


Update tíz perccel később: most hívott, hogy játszott meg aludt. -.- Legalább egyben van.

Megyünk egy kicsiiit... és megállunk! Megyünk egy kicsiiit... és megállunk! Aztán sajnos le kell szállni, és gyalogolni továb. De semmi baj, fogja a kezem, nevet. Azt hiszem, lassan beindult a felvállalás folyamata. Tegnap elmentünk csoportivászatra, ami úgy érzem, elég jól sikerült (leszámítva hogy olyan szar minőségű bort kaptam, hogy bár nem voltam, csak becsípve tőle, hajnal kettőtől fogva okádtam, mint a lakodalmas kutya). Tábornokkal indultunk, a sulinál felszedtük Melindáékat, és belefutottunk még három ismerősbe, onnan aztán Wesselényi utca, kis kavarodás, és irány. Tábornok gyönyörű volt, stílusos, kifinomult, és jött utánam, bárhova indultam. Érdekes, hogy velünk volt egy csaj (aki egy este folyamán három srácra mászott rá, de ez nem az én dolgom), aki valamikor ősszel eléggé kiborította Tábornokot egy számára elég kényes témában, most viszont ő volt az, aki rendesen kiborult. De hát az élet már csak ilyen. A hely jó volt (értsd: jó drága, de azért hangulatos), föl nem foghatom azonban, hogy mit kajál mindenki ennyire a romkocsmákon. De mindegy. Engem inkább a hazaút foglalkoztatott. Legjobb emlékezetem szerint még indulás előtt Tábornokkal kicsit összekaptunk ezen a felvállalós témán (hetente egyszer kb. kötelező jelleggel vitatkozunk erről), megpuszilt és azt mondta, hogy már úgyis levágta mindenki, hogy van köztünk valami. Bazmeg. Van köztünk valami. Akik unalmukban néha kefélnek egyet a másikkal, azok között van valami. A mi kapcsolatunk ennél azért milliószor komolyabb, de ne vesszünk el a részletekben. Egyébként tényleg csakhogy vécére nem együtt mászkáltunk, szóval igennn, kezdem azt hinni, hogy fejlődőképes ez az egész. A csehót kéz a kézben hagytuk el, vidáman mentünk a villamoshoz, összebújva utazás, vacsizzunk, ne vacsizzunk, egymás "sztárolása", egész idilli volt. Megint szóba hozott egy témát, amiből nem tudom, hogy lesz-e valami, én nagyon szeretném, ő is akarja, de még nagyon korai. Aztán ha annyira akarja, amennyire mondja, akkor tegye meg. Minden szép volt és jó, egészen addig, amíg vízszintbe nem kerültem, és a dohízű bor dolgozni nem kezdett. Volt futás, domestosozás, serény törölgetések, reggel héttől pótzéhá, az ágyam mellett vörös felmosóvödör, kávé, tojásos szendvics, visszaalvás próba (délután sikerült is), de összességében véve jó kedvem volt/van. Csak most visszajöttem Téténybe aludni, és hiányzik. Különleges fiú, nincs a világon még egy ilyen, mint ő. A legjobb az egészben az, hogy számára én vagyok egy különleges lány, amilyen nincs még egy a világon. Összetartozunk.

Miért nem lehetek újra 17 éves? Miért nem lehet az a legnagyobb bajom, hogy négyest kaptam ötös helyett, vagy hogy kések öt percet suliból? Miért nem stresszelhetek azon, hogy délután sokan lesznek-e a parkban? Hihetetlen, hogy az idő múlásával mennyire átértékelődnek dolgok, változik minden: felfogás, ezáltál a fontossági sorrend, a kilátások, és csomó olyan tényező van, amik tőlünk függetlenek. Nem tudom, hogy miért, Kárpátia egyik száma meg (Ugye gondolsz néha rám), és eszembe jutott a régi Zoli. Az a Zoli, amilyennek beleszerettem annak idején. Egy pillanatra az futott át az agyamon, hogy vajon mi lett volna, ha akkor nem hagy el, és megmarad olyannak, amilyen akkor, hat évvel ezelőtt volt. Akkor is lett volna Tábornok? Valószínűleg igen. Azt hiszem, még mindig nem sikerült kihevernem amit tőle kaptam. Nincs bennem harag, vagy ilyesmi, nem is hiányzik. Tök jól elvagyok nélküle. De mégis... olyan, mintha valami méreggel beoltott volna, ami azóta is az ereimben keringene, folyton marna, csípne... a poén az, hogy ilyenkor hív föl Tábornok. Minden nap fölhív, amikor távol vagyunk egymástól. Szeretjük egymást. Ugyanakkor kurvanagy rajtam a nyomás, ezért is gondolok vissza sokszor a múltra, hogy akkoriban minden mennyivel egyszerűbb volt. Soha nem éreztem még olyan kilátástalannak a jövőmet, mint most.

Már megint baromságot álmodtam. Az volt, hogy hazautaztam, fogtam Tantit és Tesómat, és lementünk Sióagárdra, hogy megkeressem Zolit és jól beolvassak neki. Nyár volt, legalábbis jó idő. A családja nagyon segítőkésznek bizonyult, mikor odaértünk, hellyel kínáltak, és szóltak is Zolinak, mire ő lejött... és innen indult be az abszurd rémálom. Ugyanis felnőtt emberekhez méltóan megbeszéltük, hogy mi miért történt... halkan, kiabálás nélkül, mintha csak az időjárásról csacsognánk. Bosszantott a dolog, mert rohadtul nem ezt terveztem, de úgy gondoltam, ha ő normálisan szól hozzám, nekem sincs más választásom. Sőt, a végén még vissza is kísért minket Szekszárdra. Valami kisvasúthoz hasonló busszal mentünk, és hiába bizonygattam neki, hogy nyugodtan maradhat otthon, nélküle is hazatalálok, ő jött. Érdekes. Már csak azért is, mert nem szoktam vele álmodni. Talán azért se, mert általában a legkisebb gondom is nagyobb annál, minthogy rajta agyaljak. Persze sokszor eszembe jut, hiszen a miértemre még mindig nincs azértmert. Na de sebaj.
Egyébként elvagyok. Tanulgatok, dolgozgatok, suliba járogatok. Néha szorongok, néha vidám vagyok. Szóval a szokásos.

Kedves gyerekek! Ma elmesélem nektek egy álmom, de csak akkor, ha nem ijedek meg.
Lényeg a lényeg: mostanában sorozatosan rosszakat álmodok. Tegnapelőtt is valami baromság volt... ja, hogy vizsgáztam egy olyan fiatal tanárnál, akitől egyébként konkrétan félek. Álmomban tudtam, hogy nem vettem föl nála se a vizsgát, de még az órát se, csak bementem, mert Tábornok megkért. Az ám, aztán az ürge a karomnál fogva cibált ki, hogy takarodjak, nekem semmi jogom ott lenni, stb. Aztán szerencsére megszólalt a telefonébresztő. Tegnap este meg... nos, akkor azt álmodtam, hogy Tábornok meghalt. Elég életszerű álom volt. Nem emlékszem a részletekre, csak arra, hogy állok valami forgalmas út mellett, talán egy buszmegállóban, százágra süt a Nap, és borzasztóan szomorú és feszült vagyok, azt kérdezgetem magamtól, hogy mi lesz most velem, egyedül maradtam, nincs már többé édes Balázs... valahova talán még mentem is, de csak kattogtam, hogy nem, már nincs többé, soha soha többé... aztán valahogy kiderült, hogy csak elutazott, de nemsokára jön vissza, vagy ilyesmi... de ez az álom megbélyegezte az egész napomat. Szerencsére jól van, nincs semmi baja, hétvégén meg fönt is marad velem. :)
Egyébként már ugye itt vagyok Tétényben. Szobatársaim aranyosak, bár tegnap hajnal kettőkor már majdnem véresre dörömböltem a kezeimet, mert belülről benne hagyták a kulcsot a zárban. Egy szerencséjük volt, hogy túlságosan el voltam fáradva ahhoz, hogy leüvöltsem a hajukat, de Istenemre mondom, nem sok választott el tőle. Sűrű bocsánatkérések akkor is, reggel is, és mindenki boldog. Meló megy, remélem a suli is. Elég fáradt vagyok mostanság. Talán ezért álmodok badarságokat.

Na jó, igazából 173E busz, amivel tegnap (meg úgy általában elég sokszor) utaztam a Ferenciek teréről a Kelenföldi pálaudvarra. Mivel lemerült az mp3 lejátszóm, kénytelen voltam ohne zenével hazajönni (mármint Érdre haza), és hihetetlen módon olyan dolgok jutottak eszembe, amik már régen. Most meg az, hogy ez igazából nem is tegnap történt, hanem tegnapelőtt, és a Móriczon szálltam föl. Ha filmet szeretnék forgatni Budapestről (márpedig ha unatkozó milliomos leszek, megteszem), tuti hogy ilyen képsorok is lennének benne. Párás, fűtetlen, összefirkált, piszkos szagú békávébusz, kevés ülőhellyel. Néhányan ácsorognak, pedig lenne más alternatíva. Körülnézek, látom hogy egy velem egykorú srác mellett van szabad hely. Megkérdezem, leülhetek-e (jó nevelést kaptam, vagy csak naiv vagyok), bólint. Az ablakon akarok kinézni, de csak a párától elmosódott sárga lámpafényeket látom, így a fiú arcát nézem. Ajakpiercing, szemöldökpiercing. Zenét nem hallgat, de jár a lába és dobol az ujjaival. Szokatlanul szapora a légzése, elég ideges lehet... orrlyukai kitágultak, szipog. Azon tűnődöm, vajon drogfüggő, vagy csak ideges? Talán mindkettő. Észreveszem, ahogy néha lopva a bakancsomra pillant. Ilyenkor legszívesebben megmondanám neki, hogy ne féljen, nem fogok a szájába lépni. Állítólag a drogosok nem álmodnak. Elég szar lehet. Közben fél szememmel a felszálló utasokat figyelem. Ki lehet szúrni, ki az ellenőr. Múltkor már a megállóban láttam egy morcos, ötven körüli arcon, hogy fönt előkapja a kék karszalagot, és zaklatni fogja a békésen bliccelő honpolgárokat. Igazam lett, persze túl fáradt voltam, és ha nem kezd el közvetlenül előttem üvöltözni egy pasival, talán el is felejtem, és hopp, már meg is büntetett. A busz meg csak zakatol. Az utolsó előtti megállóban leszáll a mellettem ülő fiú. Valami nagyon furcsa rajta, de nem bírok rájönni, hogy mi az. Körülöttem mindenhol néma emberi sorsokat látok, különböző korú, nemű, színű és vallású utasok. Tegnap volt egy néger lány is. Valahogy nagyon komikusnak hatott a mínusz húsz fokos, jeges-sáros Budapesten egy néger csaj. De nem akarok fajelméleti monológba bonyolódni (na jó, akarok, de nem teszem meg). Sokszor tényleg szívesen fognék egy kamerát, ráközelítenék vele az emberek arcára, és filmeznék, tanulmányoznám a reakcióikat, meg ilyenek. Valahogy minden ilyen alakhoz társul valami zene, vagy legalábbis hang. Ezer és ezer ember mellett megyek el nap mint nap. Budapest nyüzsög, lüktet, él. Imádom ezt a várost a maga minden mocskával és bűnözésével együtt. Még a kültelkek is valami csodálattal vegyes félelemmel töltenek el. Budapest maga a drog. Nem tudom előre, hogy jobban leszek-e tőle, vagy csak ront a helyzeten, de azzal tisztában vagyok, hogy szükségem van rá. Annyi minden eszembe jut onnan! A Dunát ölelő hidak, a Citadella (az egyik legcsodásabb alkotás az egész országban szerintem), a békávébérlet, a suli, a kollégium, és persze Tábornok is. Az én személyre szabott Disney hercegem. Persze azért történnek dolgok. Januárban a tanulmányi osztály előtt megismerkedtem Randomsráccal, aki tíz perc után randira hívott. Wow, első ilyen az életemben. El is vitt a WestEnd-be, azóta se találkoztunk. Bár hellyel-közzel tartjuk a kapcsolatot, valahogy a Jóisten se akarja, hogy ebből bármi kisüljön. Vele igazából semmi nem klappol, a találkozás ötletére is talán csak első meglepődésemben mondtam igent. Na mindegy. Az elmúlt egy hónap elég ratyi volt, de még mindig jobb, mint a december. Most normális munkám is van (na jóóó, szerda óta), jövő héttől pedig suli. Remélem, visszavesznek kollégiumba. Szóval az élet zajlogat. A piros hetes meg zötyög szakadatlanul az én nagy, koszos, imádott Budapestem ereiben.

A bosszú ura című dél-koreai film egy jelenete jut eszembe, ahol is a főszereplő barátnője táncol egy játszótéren, és ezt énekli: "Le a kommunizmussal, éééljen Korea!" Azt hittem, még húzni fogja a vén csont egy darabig, de aztán nem. Most pedig figyelek...

Valami nem oké. Tábornokkal rengeteget veszekedünk, ezt többnyire én provokálom ki, de lehet, hogy csak azt hiszem... nem tudom. A vita tárgya mindig az, hogy a faszomé' nem járunk má' úgy rendesen. Nem arra van szükségem, hogy fészbukon kis szívecskéket posztoljon az üzenőfalamra, vagy hogy még a klotyón ülve is szorongassa a kezem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy bárhol, bármikor odabújhassak hozzá egy picit, vagy megpuszilhassam, ilyenek. Nem értjük meg egymást. Valamelyik nap (tegnapelőtt hajnalban) majdnem szakítottunk, ami azért valljuk be, elég abszurd, hogyha nem is járunk. Mindegy. Némi túlzással állíthatom, hogy "együtt maradtunk", szeretjük egymást, satöbbi. Volt egy olyan mondata, amit még leverek rajta, azzal eléggé megbántott, de lehet, hogy én értettem félre. Mintha az lett volna a lényege, hogy inkább menjünk külön, minthogy hivatalosan együtt legyünk. Ha így gondolja, akkor... akkor nem is tudom. Na mindegy. Hétvégére hazajöttem, nem is bántam meg. Jó most kicsit itthon lenni. Főleg, hogy Adrika mesélte szombat este, hogy látta kedvenc Zoltánomat és a nőjét (naná, hogy együtt van azzal a penészvirággal), és a csaj valami hihetetlenül igénytelen (zsíros haj, beesett szemek, rossz öltözködés). Oké, hogy igyekszem magam ahhoz tartani, hogy a külső egyáltalán nem minden, de az igénytelenség azért más. Szóval ha valaki mondjuk ápolatlan. Na de nem is ez a fontos, hanem hogy ebből született egy fészbukos bejegyzésem, elég sok lájkot begyűjtöttem vele, aztán legifjabb ex-sógornőm is odatalált valahogy, és elkezdte védeni azt a picsát. Nevettem... köhög a bolha... :D Mármint szép tőle, hogy kiáll érte, csak kicsit fail, hogy arról semmit nem tudott, hogy a drága bátyja engem hogyan hagyott el, egy ez. Másik meg, hogy amikor én voltam az aktuális Zolibarátnő, akkor én voltam a szép meg a jó, Szandi pedig a világ kurvája. Persze ez egy olyan miliőben várható volt. Hogy lenézem-e őket? Ezek után igen. És ami a legviccesebb: oda akartam írni egy uccsó kommentbe, hogy tényleg nem kívánok nekik rosszat, legyenek egymással boldogok, én is az vagyok, megtaláltam a társam, aki okos, őszinte, gyönyörűszép, kedves, és amellett hogy szerelmes vagyok belé, ő az egyik legjobb barátom, mindenben segít, támogat, együtt nevetünk, együtt sírunk, mellettem van jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, és ami másnál talán nem szempont, de nekem sokat számít: a válláig érek bazmeg, mert 198 cm magas! (imádom a magas fiúkat) De nem írhattam. Talán majd egyszer. Mindegy.
Munkaügy: el kell mennem tüdőszűrőre, nagy valószínűséggel a budaörsi Tecsóban leszek pénztáros. Ez két okból jó: diákmunka, így legalább az illúzió megvan, hogy iskolába járok; másfelől meg... nem tudom. Asszem a nyüzsgés miatt. Azt szeretem. Kati mondta tegnap, hogy betegszabadságon volt az Invitelnél az a csaj, aki az ügyemet intézi, úgyhogy valószínűleg azért nem kerestek eddig. Mother of God... már tövig rágtam a körmeim, kis híján letettem erről az egészről. Egyébként is csóróság van. Csütörtökön Tábornokkal a suliban kifosztottunk egy italautomatát, de esküszöm véletlen volt! Elnyelte a pénzét, én pedig azt hittem, csak beakadt a kólája lefelé jövet, aztán mivel kisebb kezem van, mint neki, gondoltam megpróbálom kiszedni... nem sikerült, de találtam egy begyűrt papírt, amire az volt ráírva, hogy ROSSZ. Oké, piszkálódjunk tovább. Nini, aprópénz! Jé, még egy papír... azt csak cafatokban tudtam kiszedni... közben kipotyogott nekünk kb. 1200.- forintnyi apró. Maradtam volna még proliskodni, de eszembe jutott, hogy hátha van ott kamera, úgyhogy inkább angolosan távoztunk. Úton vissza Tábornokékhoz végig azon sopánkodtam, hogy elindultam lefelé a lejtőn, bűnöző lettem, ő pedig jókat nevetett rajtam. Sőt, elmondta a szüleinek külön-külön is... ők is jót vidultak rajtam... na mindegy. Lényeg, hogy most megint mintha kissé bizakodó lennék, ami jó. Na, megyek és rendbe szedem magam. Majd még jelentkezem.

Este alig bírok aludni, úgy köhögök. Amikor pedig végre jön az Álommanó, olyan álmot hoz magával, hogy inkább fölébrednék. A ma hajnali termés a következő volt: otthon voltam, a Találka téri Coopnál, és az ottani kis könyvesstand helyén egy kocsma volt. Sötét, hangulatos, amolyan pub jellegű. Tantival, Petivel, Tesómmal és Izussal ültem ott, mellettem pedig Zoli, akivel álmomban még jártam. Különösebben nem is vettem róla tudomást. Valamit beszélgettünk, még néztem is, hogy mintha rövidebb lenne a haja a szokottnál (válláig ért). Aztán valami olyat találtam mondani neki, amin Zoltánunk megsértődött, fölkelt, és kiment a Domus előtt parkoló kocsijába. Nyugodtan ittam tovább a sörömet (érdekesség, hogy korsóból ittam, nem közvetlenül az üvegből), és arra gondoltam, hogy ha hisztizni akar, hát hisztizzen, majd lenyugszik és visszajön. Mivel mögöttem volt egy kis, de tényleg csak egy pici ablak, kinéztem, és arra jöttem rá, a kint parkoló autók közül egyik sem az övé. Akkor tuti elment a kurvájához, és nem tér vissza. Vállat vontam, és ittam tovább a sört, aztán fölébredtem.
Szóval. Fogalmam sincs, hogy került hosszú hónapok után Zoltán megint az álmaimba. Igaz, hogy tegnap nagyon eszemben volt, de sejtésem sincs az okáról. Nem is értettem, hogy mi a faszt csinál ott mellettem, és egyáltalán mi az, hogy mi járunk, bazira nem kéne járnunk... mikor pedig elment, nem hiányzott, és igazából azt hittem, hogy majd visszajön, de nem tette, én pedig nem voltam csalódott. Le se szartam. Érzem a párhuzamot az álom és a valóság között. Szerintem ez az álom egyértelmű. Túljutottam rajta.

Más: Zepteres értékesítői pályafutásom a mai nappal véget ért. Tudom, nem volt valami hosszú életű, de nem vagyok hajlandó újra egész nap azért gürizni, hogy utána vagy lesz belőle pénzem, vagy nem. Holnap megyek az itteni Tecsó üzletsorára állásinterjúra, kíváncsian várom... leginkább a Valami Amerika című filmből a kék majom jut az eszembe erről az egészről... már kicsit hitevesztett lettem. Invitelesek!!! Y U no call me?!