PatkányBlog

Na jó, igazából 173E busz, amivel tegnap (meg úgy általában elég sokszor) utaztam a Ferenciek teréről a Kelenföldi pálaudvarra. Mivel lemerült az mp3 lejátszóm, kénytelen voltam ohne zenével hazajönni (mármint Érdre haza), és hihetetlen módon olyan dolgok jutottak eszembe, amik már régen. Most meg az, hogy ez igazából nem is tegnap történt, hanem tegnapelőtt, és a Móriczon szálltam föl. Ha filmet szeretnék forgatni Budapestről (márpedig ha unatkozó milliomos leszek, megteszem), tuti hogy ilyen képsorok is lennének benne. Párás, fűtetlen, összefirkált, piszkos szagú békávébusz, kevés ülőhellyel. Néhányan ácsorognak, pedig lenne más alternatíva. Körülnézek, látom hogy egy velem egykorú srác mellett van szabad hely. Megkérdezem, leülhetek-e (jó nevelést kaptam, vagy csak naiv vagyok), bólint. Az ablakon akarok kinézni, de csak a párától elmosódott sárga lámpafényeket látom, így a fiú arcát nézem. Ajakpiercing, szemöldökpiercing. Zenét nem hallgat, de jár a lába és dobol az ujjaival. Szokatlanul szapora a légzése, elég ideges lehet... orrlyukai kitágultak, szipog. Azon tűnődöm, vajon drogfüggő, vagy csak ideges? Talán mindkettő. Észreveszem, ahogy néha lopva a bakancsomra pillant. Ilyenkor legszívesebben megmondanám neki, hogy ne féljen, nem fogok a szájába lépni. Állítólag a drogosok nem álmodnak. Elég szar lehet. Közben fél szememmel a felszálló utasokat figyelem. Ki lehet szúrni, ki az ellenőr. Múltkor már a megállóban láttam egy morcos, ötven körüli arcon, hogy fönt előkapja a kék karszalagot, és zaklatni fogja a békésen bliccelő honpolgárokat. Igazam lett, persze túl fáradt voltam, és ha nem kezd el közvetlenül előttem üvöltözni egy pasival, talán el is felejtem, és hopp, már meg is büntetett. A busz meg csak zakatol. Az utolsó előtti megállóban leszáll a mellettem ülő fiú. Valami nagyon furcsa rajta, de nem bírok rájönni, hogy mi az. Körülöttem mindenhol néma emberi sorsokat látok, különböző korú, nemű, színű és vallású utasok. Tegnap volt egy néger lány is. Valahogy nagyon komikusnak hatott a mínusz húsz fokos, jeges-sáros Budapesten egy néger csaj. De nem akarok fajelméleti monológba bonyolódni (na jó, akarok, de nem teszem meg). Sokszor tényleg szívesen fognék egy kamerát, ráközelítenék vele az emberek arcára, és filmeznék, tanulmányoznám a reakcióikat, meg ilyenek. Valahogy minden ilyen alakhoz társul valami zene, vagy legalábbis hang. Ezer és ezer ember mellett megyek el nap mint nap. Budapest nyüzsög, lüktet, él. Imádom ezt a várost a maga minden mocskával és bűnözésével együtt. Még a kültelkek is valami csodálattal vegyes félelemmel töltenek el. Budapest maga a drog. Nem tudom előre, hogy jobban leszek-e tőle, vagy csak ront a helyzeten, de azzal tisztában vagyok, hogy szükségem van rá. Annyi minden eszembe jut onnan! A Dunát ölelő hidak, a Citadella (az egyik legcsodásabb alkotás az egész országban szerintem), a békávébérlet, a suli, a kollégium, és persze Tábornok is. Az én személyre szabott Disney hercegem. Persze azért történnek dolgok. Januárban a tanulmányi osztály előtt megismerkedtem Randomsráccal, aki tíz perc után randira hívott. Wow, első ilyen az életemben. El is vitt a WestEnd-be, azóta se találkoztunk. Bár hellyel-közzel tartjuk a kapcsolatot, valahogy a Jóisten se akarja, hogy ebből bármi kisüljön. Vele igazából semmi nem klappol, a találkozás ötletére is talán csak első meglepődésemben mondtam igent. Na mindegy. Az elmúlt egy hónap elég ratyi volt, de még mindig jobb, mint a december. Most normális munkám is van (na jóóó, szerda óta), jövő héttől pedig suli. Remélem, visszavesznek kollégiumba. Szóval az élet zajlogat. A piros hetes meg zötyög szakadatlanul az én nagy, koszos, imádott Budapestem ereiben.