PatkányBlog

Be vagyok iratkozva, órák fölvéve. Hivatalosan is környezettanos lettem. Van új indexem, szerintem új diákot is fogok kapni. Ezt csak abból gondolom, hogy két fényképet kellett leadnom. Nehéz szülés volt ez az egész, de végül csak meglett. :) Már csak tanulni köll. Ja, és találkoztam Folyosótárssal is, akit több mint egy éve nem láttam. ^^

Hiányzik a régi Tábornok. Amilyennek megismertem. Félreértés ne essék, most valami szemét mocskos oknál fogva csak külsőre gondolok. Amikor még hosszúak voltak a körmei, és nem volt bajsza. Az a Tábornok, amelyiknek megismertem. Aki elbűvölt, akinek a feje búbját is két órán keresztül tudtam elvarázsolva nézni előadás alatt, akihez ha véletlenül hozzáértem, beleborzongtam... vagy csak az érzés hiányzik? Túlságosan megszoktuk volna egymást? Nem tudom. Csak most ahogy nézegettem azt a kevés képét fácsén, ez villant be. Van egy olyan nézése, amit imádok... az egyik képén néz úgy, de rám már ezer meg egy éve nem nézett úgy. Félig nyitott szemek, picit kilógó fogak. Hülyén hangzik, de imádom ezt a tekintetét. Annyi magabiztosságot sugall, hogy meggyőz arról, hogy soha semmi baj nem lehet már, ő itt van és itt lesz és vigyáz rám. Néha olyan távolinak érzem, máskor pedig nagyon közelinek. Egy darabig most nála fogok lakni, mert a kollégium nem játszik. Lófasz a seggükbe. Tudnám, hogy Tétény is mi a picsáért csinálta ezt a gólyaszintes dolgot... pláne így, hogy volt pótfelvételi... fizesd, hülye marha, az egyetemet, a lakhatáson már úgyse spórolhatsz... találkoztam ma tök véletlenül Lazaccal is. A békés ex kapcsolat még mindig ápolva vagyon, úgy vettem észre. Kimegy tíz hónapra Lengyelországba. Amikor mondta, csak arra tudtam gondolni, hogy bazzeg, tíz hónap úgy, hogy nem futunk össze koncerten. Ha mondjuk tíz évig nem találkozunk, akkor föl se tűnt volna. De így, hogy mondta... búcsúzóul azért még megpuszilt és rácsapott a fenekemre, gondolom a miheztartás végett. Nagy egér, annyi szent. Viszont tudok róla valamit, amit kevesen. Anno hét évvel ezelőtt jártunk majdnem négy egész hétig. De valahogy bulikban mindig egymásra találunk. Csak gondoltam leírom ide, hogy meglegyen. Elvégre ez egy napló, vagy mi a tosz. Egy emberben minden másik ember nyomot hagy, akivel valaha kapcsolatba került valamilyen módon. Pláne az exek. Róla egyébként is azt hittem egy áprilisi koncert óta, hogy sikerült olyan szinten vérig sértenem, hogy többé szóba se álljon velem... ahhoz képest nem is rossz. Nem akartam én vele fasírtban lenni, semmi okom nincs rá. Ő korrekt volt annak idején, én meg "szerelmes" tini picsa. Kár is erre fecsérelni több szót. Cicamacám mondta, hogy szokta látni Zoltánt. Öreg hiba. Mármint hogy Zoltán még él. Na oda se neki. Vegetáljon csak

-a Disney Enterprise beveheti tövig a szerzői jogok miatt, hogy végig kellett túrnom a fél internetet, hogy megnézhessem a Dzsungel könyvét.
-Kolléga Úr és még néhányan ma mentek a Velencei-tóra pancsolni. Hívott engem is, de én meg a strand...
-ma végre kialhattam volna magam, de vagy valami zaj, vagy az idegesség miatt már fél nyolc körül ébren voltam.
-a tegnapelőtti sétának köszönhetően egy bazinagy vízhólyag van a bal talpamon, úgyhogy még sétálni se tudok elmenni.
-szétbasz az ideg a pótfelvételi miatt.
-Tábornokkal is viharosodnak a dolgok, naponta többször összeveszünk, kibékülünk; nehezen viseljük egymás hiányát.
-telefonon napok óta elérhetetlen vagyok, mivel a töltőmet otthon hagytam... igaz, nem hiányzik.
-dóz grín ájz bihájnd dóz glássziz!
-kéne ma valami hasznosat csinálni, de ötletem sincs, hogy mit.
-tavaly augusztus óta majdnem harminc kilót fogytam.

Arra gondoltam az imént, hogy vajon hogy alakult volna a nyaram, ha Kolléga Úr és én korábban találunk egymásra. Mármint ha mondjuk egy hónappal ezelőtt kiderül, hogy kölcsönös a szimpátia. Valószínűleg ugyanígy semmi. Csak amilyen gyökér természetem van, minden rám mosolygó srácba beleesek. Persze ez még a fellángolástól is messze van, egyszerűen csak gyarkabban eszembe jut. Emlékszem, amikor először jobban megnéztem magamnak, arra gondoltam, hogy arcra tiszta Kiss Tibi. A Quimby-féle Kiss Tibi. Csak Kolléga úr haja rövidebb és sötétebb, a bőre napbarnított (gondolom a tenisz miatt), és olyan zöld szeme van, hogy az eszem megáll tőle. Ésss... szemüveges! Az égvilágon semmit nem akarok tőle. Tábornokot a kezdetek óta meg akartam ismerni, megtudni hogy mi a kedvenc kajája, van-e testvére, kávézik-e reggelente, vele együtt szerettem volna örülni, vígasztalni amikor szomorú, fogni a kezét, elmenni egy csomó helyre együtt, csak mi ketten, közös jövőt tervezni, stb. Ez utóbbit egyébként nem merem. Nagyon jó lenne persze, és néha amikor elbambulok, sokszor bevillannak képek. Képek, amiken mi vagyunk. Mi, haverokkal egy bulin, a diplomaosztónkon, az első közös nyaralásunkon, a templomban az esküvőnkön, a gyerekeink farsangi báljain, vagy ahogy ketten ülünk már ősz hajjal és ráncosan egy verandán, és a fiatalságunkról csacsogunk meggyes pitét majszolgatva. Ilyenkor ezeket mindig elhessegetem magamtól, mert valahogy ilyesmire gondolnom se lenne szabad
Na, lényeg hogy ezek Kolléga Úrnál abszolúte és teljes mértékben hiányoznak. Aranyos, kedves, meg minden, de egyszerűen... nem. Nem jönnek ezek a képek. Ő inkább olyan, mint egy magazin címlapja, amit nézeget az ember, aztán a lapot vagy kidobja, vagy fölteszi egy polcra, és teljesen megfeledkezik róla. Egyébként tegnap vicces volt, mert engem korábban hazaküldtek (kezdem azt hinni, hogy tegnapi kisfőnök baromira ki akar túrni, és ezt a hitemet napról napra megerősíti), neki még volt vissza fél óra. Nosza hát, kerülővel mentem a Móriczra, majd ott hagytam egy buszt elmenni, számításaim szerint hamarosan be kell futnia, ha azon az útvonalon megy haza, amerre én is. Persze mehetne másik irányba is, úgy neki rövidebb is lenne. De amíg ezen agyaltam, már meg is jelent. Ó, hogy imádom a kiszámítható dolgokat! :) Persze odajött hozzám, dumáltunk, egy busszal mentünk, egymás mellett ültünk, de semmi több. Óóó, azok a szemek amögött a szemüveg mögött! Ahogy rám néz velük! Azért nem volt rossz a múlt csütörtök. Néha kell ilyen. Ha másnak nem, akkor annak, hogy önző, bunkó, tahó módon örülhessek annak, hogy na lám, talán még nem öregedtem ki, és nem tartok ott, hogy én fütyüljek a munkások után, vagy én kergessem a külvárosi sikátorokban a mutogatósbácsikat.
Hamarosan kiderül a pótfelvételi eredménye. Ha erre gondolok, rosszul leszek az idegtől. Minden, de mindenminden ezen múlik. Tábornok tartja bennem a lelket, néha úgy érzem, ő az egyetlen biztos pont az életemben. Aztán persze, mivel nem ígért semmit, nem is kértem, bármikor dobbanthat. Nem most. Majd egy, két, tíz év múlva. Ez a kurva kétség is néha bosszant. És ez olyan, hogy hiába sorolja, hogy nem hagy el meg minden, egyszerűen... nem arról van szó, hogy neki nem hiszek. Mert dehogynem. Csak bármi történhet. Nem nagy wasistdas nálam jobbat, szebbet, okosabbat, fiatalabbat találni. Nekem meg csak ő kell úgy igaziból.

Szabadok vagyunk. Megyeztünk. Ennek "örömére" összeszűrtem a levet egy kollégámmal, aki már régebb óta tetszet. Persze egyeztettük, hogy ennek egyikünk részéről sincs, és nem is lesz jövője. Bassza meg, megtehetem. Ki akarja élni magát, regisztráva van június óta társkeresőn. Szerintem ennyi nekem is jár.

Tegnap följött hozzám Tesóm a koliba. Tök jó volt, nagyon örültem neki, hogy itt van. Eleinte csak zsibbadtunk, aztán kitaláltuk, hogy este menjünk el Mori2-be. Én még soha nem voltam ott (ő sem), de kíváncsi voltam, már annyi mindent hallottam róla... tulajdonképpen diszkó, egy régi bérház van kialakítva, de ötletes megoldásnak tartom. Kirittyentettük magunkat, találkoztunk Evelynékkel, bementünk, nekiálltunk inni, aztán party. Igazából hiába ittam és ittam, nem éreztem meg. Némi koordinációs probléma a vége felé volt, de teljesen tiszta voltam végig, és most is emlékszem mindenre. Alapvetően jó zenék voltak (főleg a retro részben meg egy másikban voltunk), csak akkor kezdett el kijönni rajtam a szociofóbia, amikor valamivel éjfél után valami random ürge (emlékeim szerint nálam legalább egy ötössel idősebb) nekiállt táncolni velem, és úgy dörgölőzött hozzám, hogy kb. másfél perc után mondtam azt, hogy ezt nem vagyok köteles tovább elviselni, és rosszullétre hivatkozva kiviharzottam. Tesóm utánamjött, és elmagyarázta, hogy mekkora bunkó voltam, mert szegény pasas most biztos azt hiszi, hogy miatta lettem szarul. Mondtam, hogy talán ha nem akart volna ott a terem közepén megfarkalni, nem hagytam volna ott a vérbe. Aztán kiderült, hogy valami szervi problémája volt csórikámnak, az egyik keze nem fejlődött ki rendesen, és Tesóm szerint azt hihette, hogy emiatt rohantam el. Erről szó sincs, már csak azért se, mert amilyen villódzó fények voltak ezt észre se vettem. Mást annál inkább, khm. Úgyhogy egy darabig szerintem dizsibe se megyek. :D Ettől függetlenül jól éreztem magam, csak utána kezdett feltűnni, hogy az az igazi felszínes, sznob árjapesti bagázs tölti meg a helyet egyre jobban, és hogy lassan már az átlagéletkor alatt vagyok. Szerettem volna, hogy belémkössön valaki, akit aztán a hajánál fogva cibálhatok végig a termen, hogy aztán a falba verjem a fejét, amíg el nem ered az orra vére. De nem, senki nem háborgatott... kettő körül leléptünk, és elgyalogoltunk az Astoriára gyrost enni. Szegény Tesóm már hulla fáradt volt, de csak egy vonaljegye volt, az éjszakaikon meg mindig van ellenőr. Így másnap visszanézve azt mondom, hogy szép kis séta volt. Fél négy körül el is értünk Téténybe. Ma pedig reggel (na jó, délben) felkeltünk, átmentünk Camponába, szereztünk reggelit, aztán lazulásképp megnéztük a Hófehért. Valahova még kellett volna menni, Tesóm javasolta, hogy legyen Starbucks, mert még soha nem volt, és olyan nincs is otthon. Oké, legyen gyereknap, ha oda szeretne menni, menjünk oda. Nem mondom, hogy nem ért csalódás... pár négyzetméteres volt az egész, és bár a kávé szép adag volt, valahogy nekem semmi extrát nem nyújtott, Tesóm pedig hiába kért bele édesítőt, nem kapott. De hogy őszinte legyek, egynek, ünnepből, egy csajos-tesós vasárnap délutánon húszévente egyszer igazán megérte. :) Aztán nagy méltatlankodások közepette (Tesóm hiányolta az édesítőt) elindultunk a Margit-szigetre. Közben elmentünk egy fagyis előtt, ahol kért egy gombóc vaníliafagyit a kávéjába, ez ugyan jó ötlet volt, de a fagyis csajnak majdnem könyörögni kellett, hogy ugyan keljen már föl arról a faszom lépcsőről, húzza ki a füléből a süketkét, és legyen fürge, mint az Éjjeli Szimat, és mocsokgyorsan adja azt a gombóc fagyit, mert nem érünk rá örökké. Föl tudtam volna rúgni. Oké, én se mindig tudok teljes erőbedobással dolgozni vasárnap délután, de azért ha a kedves fizető ügyfél már fél perce bámulna rám, talán eszembe jutna, hogy megmoccanjak. Lényegében... az én melóm se egy álom, de ennél még mindig jobb asszem. Na, lényeg hogy irányba kerültünk a sziget felé, mikor hívott éccsapám, hogy indulgassunk el a koliba, mert 3/4 óra és odaérnek. Nem apa, még nem. A vége az lett, hogy rá legalább másfél órára találkoztunk a nemtomhol :D Margit-híd budai oldalán. Közben Tesómmal ugye bementünk a szigetre, ahol fényképezkedni akart telefonnal, de az övé lemerült. Nem mosolygott őszintén, én hozzá se mertem akkor szólni, de megoldottuk a dolgot. Aztán mászkáltunk még, igazából remekül éreztem magam, és amolyan "tudod mit, nyuszika, basszad meg a talicskádat!"-érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy Tábornoknak hiába könyörögnék, hogy jöjjön el velem akárhova. Feneketlen tóhoz se jött ki velem, pedig tőlük alig pár perc. Oké, semmi gond, kimentem télen egyedül, amikor hó volt, meg márciusban Lolácskával. Gellérthegy? Az meg mittoménmiért nem. Bár kötöttünk egy alkut, miszerint fölmegyünk majd ha kicsit hűvösebb lesz az idő, de cserébe utána főzök valami finomat. Ha a szakácstudományomból indulok ki, jó lesz, ha két megállóval tovább eljön velem. :D Pedig miatta tényleg jobban akarok főzni, meg jobban odatenni magam a suliban, a magánéletemben, melóban, mindenben. Miatta (is) akarok jobb ember lenni, olyan, akire igazán büszke lehet. Amilyet megérdemel. Borzasztóan hiányzik. Most Horvátországban vannak, csak szombaton jönnek vissza, de akkor meg én nem leszek három napig elérhető. 29-én kiderül a pótfelvételi is. Félek. Csak túl akarok már lenni ezen az egészen. De legalább jó előérzetem van, és megnéztem egy filmet (Virágot Algernonnak), amit már ezer éve terveztem akár elolvasni, akár látni. Tetszett, és a végén még pityeregtem is picit, de nyilván csak az idegállapotom miatt, hiszen én a villanyt is a haragommal kapcsolom föl, és saját nyúzású jetibőr kabátban mászkálok. Mostanában tényleg mintha agresszívabb lennék.

Hétvégén voltam Gyenesen. Jó volt. :) Annyi mindent szeretnék mondani neki, beszélni reggeltől estig, de valami mindig visszatart. Talán az, hogy nyálangzásnak venné. Sokszor indokolatlanul vagyok bunkó vele, amiért később verem a fejem a falba, hogy hogyan lehettem már megint ekkora fasz. Családja is tünemény, néha nem is értettem, hogy mit keresek egy ilyen idilli környezetben. Úgy értem... imádom-szeretem a saját családomat is, a világért el nem cserélném őket, de valahogy mi mások vagyunk. Talán a kevesebb kommunikáció miatt. Emlékszem, amikor először mentem Zoliékhoz, totál meg voltam lepődve, hogy ők sima hétköznap is együtt esznek, és még beszélgetnek is közben. Nem mintha nálunk ez tilos lenne, vagy ilyesmi, csak ahányszor nekünk alkamunk van együtt kajálni... igaz, nagyon igényem se volt rá soha. Vajon ha nekem lesz olyan igazi, saját családom, az milyen lesz? Lesz egyáltalán? Lesznek gyerekeim? Fogok vacsorát főzni a férjemnek? Igazából jó lenne, persze. De nem ma! Olyan 7-8 év múlva esetleg. Talán. Nem nőttem még föl agyilag ehhez az egészhez, plusz semmi humorom a húszas éveimet a konyhában meg a kiságy mellett tölteni. Ezért is értem meg Tábornokot. Bizonyos szempontból még én se éltem ki magam. Amíg szükségem van arra, hogy Tesómmal meg a többiekkel gerelyrészegen énekeljünk valami kommunista indulót vagy akármit, ami az eszünkbe jut, addig irdatlan nagy felelőtlenség lenne családot alapítani. Néha jönnek Tekébe nálam idősebb vagy korombeli párocskák, akik örülnek, mint majom a farkának, hogy le tudták passzolni valakinek az ivadékukat, és szusszanhatnak végre egyet. Na, ezt akarom elkerülni. 

Egyébként pótfelvételizni fogok. Valószínűsíthetően ugyanúgy erre a pöcsöm környezettanra, aztán pengethetünk két félévet, utána valószínűleg úgyis áttennének államira, as they did it this year. Kurvanagy poén. Átteszünk államira, nem kell fizetned... na várjunk csak, ha nem fizetsz, akkor mehetsz, amerre látsz. Ha hajlandó vagy pengetni, akkor visszajöhetsz. Azt hiszem, ezzel nagyjából mindent elmondtam a magyar felsőoktatásról. Vagy a saját hülyeségemről... nem tudom. Körbekérdeztem dékánhelyettestől téósnénin át a felvételi bizottságig mindenkit, hogy mekkora eséllyel vesznek föl. Azt mondták, hogy 300 pont fölé valószínűleg nem fog menni a ponthatár. Nekem ugye 324 lett. Azért be vagyok tojva. Nem kicsit. Annyi mindent mondott már oly sok ember... mikor fogom már föl végre, hogy ha akarok valamit, akkor nem számíthatok másra? Saját magamnak kell megoldani, tenni érte, stb. És most maradni akarok, minden erőmmel. Egyfelől a bizonyítási vágy, hogy megmutathassam, igenis képes vagyok elvégezni egy kurva egyetemet, másfelől meg Tábornok. Ő az egyik legnagyobb húzóerő ebben az egészben. Persze akkor is végig akarnám csinálni ezt az egészet, ha mondjuk kőművessegéd lenne a szentem, csak nem is tudom... nem lennék ennyire motivált. Na, megyek, rendbe szedem magam, aztán uccu dolgozni. 

Asszem véget ért a leendő fizikatanári, fényesnek korántsem ígérkező pályafutásom. Hiába pótfelvételiztem, nem vettek föl. Úgyhogy most bazira kétségbe vagyok esve. Szerencsére mindenki mellettem áll (család, barátaim, Táborok), és nem engedik hogy elhagyjam magam, de sajnos ettől még kész vagyok. Rettegek attól, hogy mi lesz. Tervben van a pótfelvételi az Óbudai Egyetemre, és verem a fejem a falba de sürüven, hogy sima jelentkezéskor ott nem jelöltem meg semmit, ugyanis 250 ponttól már vették föl az embereket (nekem 324 lett). Viszont ami jó: Tesómat felvették Zalaegerszegbe, és Izust is Dunaújba (megint, ő asszem most bsc-t kezd, eddig fsz-en volt). Péntek reggel azért bitti ami bitti a saját dékánhelyettesünkkel is beszélek, hogy nem lehetne-e tenni valamit. Tábornok azt mondja, hogy tanulnom kell, és hogy több van bennem annál, hogy egy érettségivel a zsebemben trógeroljak életem végéig (természetesen nem ilyen nyersen fogalmazott). Tudom, hogy igaza van, de sorozatos kudarcok után kicsit már kezdek kételkedni magamban. Amikor apát az előbb felhívtam, neki is az volt a legelső kérdése, hogy lesz-e pótfelvételi, és hogy fel a fejjel. Tegnap már végignéztem a lehetséges variációkat, de még sajnos nem hirdettek meg semmit, kell várni pár napot. Az Óbudaira esélyes a dolog. Komolyan mondom, ha oda felvesznek, tényleg véresre tanulom a picsámat. Évi és Peti is segítenek, tegnap Peti adott egy csomó tanácsot, ma pedig Évi írt az ottani hökösöknek, és felajánlotta, hogy holnap bekísér, hogy beszélhessek velük. Szóval még él a remény, és úgy érzem, hogy a mostani állapot egy múló szar, amiből majd föl fogok ébredni, és akkor minden jobb lesz. A hírös-nevös Ötvöslóránttttudomángyetem meg beveheti tövig, bő nyállal. Ha nem üvegből meg mészkőből lenne az épület, komolyan mondom felgyújtanám a vérbe. Persze az elég önző dolog lenne. Nem értem, miért történik ennyi rossz dolog velem. Próbálok iparkodni, jó ember lenni, de néha úgy érzem, hogy valami rohadtul azon van, hogy megfosszon a hitemtől. De nem, nem, nem. Kitartunk, megoldjuk, ügyesek leszünk. Mindenki mellettem áll, Tábornok is biztosított arról, hogy segíteni fog és támogat mindenben (ahogy tette azt eddig is). Szeretném, ha a továbbiakban is hinni tudnék abban, hogy nem olyan gonosz ez a világ, és hogy nem véletlenül születtem rá.

Szia Mica :p