Hétvégén voltam Gyenesen. Jó volt. :) Annyi mindent szeretnék mondani neki, beszélni reggeltől estig, de valami mindig visszatart. Talán az, hogy nyálangzásnak venné. Sokszor indokolatlanul vagyok bunkó vele, amiért később verem a fejem a falba, hogy hogyan lehettem már megint ekkora fasz. Családja is tünemény, néha nem is értettem, hogy mit keresek egy ilyen idilli környezetben. Úgy értem... imádom-szeretem a saját családomat is, a világért el nem cserélném őket, de valahogy mi mások vagyunk. Talán a kevesebb kommunikáció miatt. Emlékszem, amikor először mentem Zoliékhoz, totál meg voltam lepődve, hogy ők sima hétköznap is együtt esznek, és még beszélgetnek is közben. Nem mintha nálunk ez tilos lenne, vagy ilyesmi, csak ahányszor nekünk alkamunk van együtt kajálni... igaz, nagyon igényem se volt rá soha. Vajon ha nekem lesz olyan igazi, saját családom, az milyen lesz? Lesz egyáltalán? Lesznek gyerekeim? Fogok vacsorát főzni a férjemnek? Igazából jó lenne, persze. De nem ma! Olyan 7-8 év múlva esetleg. Talán. Nem nőttem még föl agyilag ehhez az egészhez, plusz semmi humorom a húszas éveimet a konyhában meg a kiságy mellett tölteni. Ezért is értem meg Tábornokot. Bizonyos szempontból még én se éltem ki magam. Amíg szükségem van arra, hogy Tesómmal meg a többiekkel gerelyrészegen énekeljünk valami kommunista indulót vagy akármit, ami az eszünkbe jut, addig irdatlan nagy felelőtlenség lenne családot alapítani. Néha jönnek Tekébe nálam idősebb vagy korombeli párocskák, akik örülnek, mint majom a farkának, hogy le tudták passzolni valakinek az ivadékukat, és szusszanhatnak végre egyet. Na, ezt akarom elkerülni.
Egyébként pótfelvételizni fogok. Valószínűsíthetően ugyanúgy erre a pöcsöm környezettanra, aztán pengethetünk két félévet, utána valószínűleg úgyis áttennének államira, as they did it this year. Kurvanagy poén. Átteszünk államira, nem kell fizetned... na várjunk csak, ha nem fizetsz, akkor mehetsz, amerre látsz. Ha hajlandó vagy pengetni, akkor visszajöhetsz. Azt hiszem, ezzel nagyjából mindent elmondtam a magyar felsőoktatásról. Vagy a saját hülyeségemről... nem tudom. Körbekérdeztem dékánhelyettestől téósnénin át a felvételi bizottságig mindenkit, hogy mekkora eséllyel vesznek föl. Azt mondták, hogy 300 pont fölé valószínűleg nem fog menni a ponthatár. Nekem ugye 324 lett. Azért be vagyok tojva. Nem kicsit. Annyi mindent mondott már oly sok ember... mikor fogom már föl végre, hogy ha akarok valamit, akkor nem számíthatok másra? Saját magamnak kell megoldani, tenni érte, stb. És most maradni akarok, minden erőmmel. Egyfelől a bizonyítási vágy, hogy megmutathassam, igenis képes vagyok elvégezni egy kurva egyetemet, másfelől meg Tábornok. Ő az egyik legnagyobb húzóerő ebben az egészben. Persze akkor is végig akarnám csinálni ezt az egészet, ha mondjuk kőművessegéd lenne a szentem, csak nem is tudom... nem lennék ennyire motivált. Na, megyek, rendbe szedem magam, aztán uccu dolgozni.
