PatkányBlog

Tegnap följött hozzám Tesóm a koliba. Tök jó volt, nagyon örültem neki, hogy itt van. Eleinte csak zsibbadtunk, aztán kitaláltuk, hogy este menjünk el Mori2-be. Én még soha nem voltam ott (ő sem), de kíváncsi voltam, már annyi mindent hallottam róla... tulajdonképpen diszkó, egy régi bérház van kialakítva, de ötletes megoldásnak tartom. Kirittyentettük magunkat, találkoztunk Evelynékkel, bementünk, nekiálltunk inni, aztán party. Igazából hiába ittam és ittam, nem éreztem meg. Némi koordinációs probléma a vége felé volt, de teljesen tiszta voltam végig, és most is emlékszem mindenre. Alapvetően jó zenék voltak (főleg a retro részben meg egy másikban voltunk), csak akkor kezdett el kijönni rajtam a szociofóbia, amikor valamivel éjfél után valami random ürge (emlékeim szerint nálam legalább egy ötössel idősebb) nekiállt táncolni velem, és úgy dörgölőzött hozzám, hogy kb. másfél perc után mondtam azt, hogy ezt nem vagyok köteles tovább elviselni, és rosszullétre hivatkozva kiviharzottam. Tesóm utánamjött, és elmagyarázta, hogy mekkora bunkó voltam, mert szegény pasas most biztos azt hiszi, hogy miatta lettem szarul. Mondtam, hogy talán ha nem akart volna ott a terem közepén megfarkalni, nem hagytam volna ott a vérbe. Aztán kiderült, hogy valami szervi problémája volt csórikámnak, az egyik keze nem fejlődött ki rendesen, és Tesóm szerint azt hihette, hogy emiatt rohantam el. Erről szó sincs, már csak azért se, mert amilyen villódzó fények voltak ezt észre se vettem. Mást annál inkább, khm. Úgyhogy egy darabig szerintem dizsibe se megyek. :D Ettől függetlenül jól éreztem magam, csak utána kezdett feltűnni, hogy az az igazi felszínes, sznob árjapesti bagázs tölti meg a helyet egyre jobban, és hogy lassan már az átlagéletkor alatt vagyok. Szerettem volna, hogy belémkössön valaki, akit aztán a hajánál fogva cibálhatok végig a termen, hogy aztán a falba verjem a fejét, amíg el nem ered az orra vére. De nem, senki nem háborgatott... kettő körül leléptünk, és elgyalogoltunk az Astoriára gyrost enni. Szegény Tesóm már hulla fáradt volt, de csak egy vonaljegye volt, az éjszakaikon meg mindig van ellenőr. Így másnap visszanézve azt mondom, hogy szép kis séta volt. Fél négy körül el is értünk Téténybe. Ma pedig reggel (na jó, délben) felkeltünk, átmentünk Camponába, szereztünk reggelit, aztán lazulásképp megnéztük a Hófehért. Valahova még kellett volna menni, Tesóm javasolta, hogy legyen Starbucks, mert még soha nem volt, és olyan nincs is otthon. Oké, legyen gyereknap, ha oda szeretne menni, menjünk oda. Nem mondom, hogy nem ért csalódás... pár négyzetméteres volt az egész, és bár a kávé szép adag volt, valahogy nekem semmi extrát nem nyújtott, Tesóm pedig hiába kért bele édesítőt, nem kapott. De hogy őszinte legyek, egynek, ünnepből, egy csajos-tesós vasárnap délutánon húszévente egyszer igazán megérte. :) Aztán nagy méltatlankodások közepette (Tesóm hiányolta az édesítőt) elindultunk a Margit-szigetre. Közben elmentünk egy fagyis előtt, ahol kért egy gombóc vaníliafagyit a kávéjába, ez ugyan jó ötlet volt, de a fagyis csajnak majdnem könyörögni kellett, hogy ugyan keljen már föl arról a faszom lépcsőről, húzza ki a füléből a süketkét, és legyen fürge, mint az Éjjeli Szimat, és mocsokgyorsan adja azt a gombóc fagyit, mert nem érünk rá örökké. Föl tudtam volna rúgni. Oké, én se mindig tudok teljes erőbedobással dolgozni vasárnap délután, de azért ha a kedves fizető ügyfél már fél perce bámulna rám, talán eszembe jutna, hogy megmoccanjak. Lényegében... az én melóm se egy álom, de ennél még mindig jobb asszem. Na, lényeg hogy irányba kerültünk a sziget felé, mikor hívott éccsapám, hogy indulgassunk el a koliba, mert 3/4 óra és odaérnek. Nem apa, még nem. A vége az lett, hogy rá legalább másfél órára találkoztunk a nemtomhol :D Margit-híd budai oldalán. Közben Tesómmal ugye bementünk a szigetre, ahol fényképezkedni akart telefonnal, de az övé lemerült. Nem mosolygott őszintén, én hozzá se mertem akkor szólni, de megoldottuk a dolgot. Aztán mászkáltunk még, igazából remekül éreztem magam, és amolyan "tudod mit, nyuszika, basszad meg a talicskádat!"-érzés fogott el, amikor arra gondoltam, hogy Tábornoknak hiába könyörögnék, hogy jöjjön el velem akárhova. Feneketlen tóhoz se jött ki velem, pedig tőlük alig pár perc. Oké, semmi gond, kimentem télen egyedül, amikor hó volt, meg márciusban Lolácskával. Gellérthegy? Az meg mittoménmiért nem. Bár kötöttünk egy alkut, miszerint fölmegyünk majd ha kicsit hűvösebb lesz az idő, de cserébe utána főzök valami finomat. Ha a szakácstudományomból indulok ki, jó lesz, ha két megállóval tovább eljön velem. :D Pedig miatta tényleg jobban akarok főzni, meg jobban odatenni magam a suliban, a magánéletemben, melóban, mindenben. Miatta (is) akarok jobb ember lenni, olyan, akire igazán büszke lehet. Amilyet megérdemel. Borzasztóan hiányzik. Most Horvátországban vannak, csak szombaton jönnek vissza, de akkor meg én nem leszek három napig elérhető. 29-én kiderül a pótfelvételi is. Félek. Csak túl akarok már lenni ezen az egészen. De legalább jó előérzetem van, és megnéztem egy filmet (Virágot Algernonnak), amit már ezer éve terveztem akár elolvasni, akár látni. Tetszett, és a végén még pityeregtem is picit, de nyilván csak az idegállapotom miatt, hiszen én a villanyt is a haragommal kapcsolom föl, és saját nyúzású jetibőr kabátban mászkálok. Mostanában tényleg mintha agresszívabb lennék.