PatkányBlog

Arra gondoltam az imént, hogy vajon hogy alakult volna a nyaram, ha Kolléga Úr és én korábban találunk egymásra. Mármint ha mondjuk egy hónappal ezelőtt kiderül, hogy kölcsönös a szimpátia. Valószínűleg ugyanígy semmi. Csak amilyen gyökér természetem van, minden rám mosolygó srácba beleesek. Persze ez még a fellángolástól is messze van, egyszerűen csak gyarkabban eszembe jut. Emlékszem, amikor először jobban megnéztem magamnak, arra gondoltam, hogy arcra tiszta Kiss Tibi. A Quimby-féle Kiss Tibi. Csak Kolléga úr haja rövidebb és sötétebb, a bőre napbarnított (gondolom a tenisz miatt), és olyan zöld szeme van, hogy az eszem megáll tőle. Ésss... szemüveges! Az égvilágon semmit nem akarok tőle. Tábornokot a kezdetek óta meg akartam ismerni, megtudni hogy mi a kedvenc kajája, van-e testvére, kávézik-e reggelente, vele együtt szerettem volna örülni, vígasztalni amikor szomorú, fogni a kezét, elmenni egy csomó helyre együtt, csak mi ketten, közös jövőt tervezni, stb. Ez utóbbit egyébként nem merem. Nagyon jó lenne persze, és néha amikor elbambulok, sokszor bevillannak képek. Képek, amiken mi vagyunk. Mi, haverokkal egy bulin, a diplomaosztónkon, az első közös nyaralásunkon, a templomban az esküvőnkön, a gyerekeink farsangi báljain, vagy ahogy ketten ülünk már ősz hajjal és ráncosan egy verandán, és a fiatalságunkról csacsogunk meggyes pitét majszolgatva. Ilyenkor ezeket mindig elhessegetem magamtól, mert valahogy ilyesmire gondolnom se lenne szabad
Na, lényeg hogy ezek Kolléga Úrnál abszolúte és teljes mértékben hiányoznak. Aranyos, kedves, meg minden, de egyszerűen... nem. Nem jönnek ezek a képek. Ő inkább olyan, mint egy magazin címlapja, amit nézeget az ember, aztán a lapot vagy kidobja, vagy fölteszi egy polcra, és teljesen megfeledkezik róla. Egyébként tegnap vicces volt, mert engem korábban hazaküldtek (kezdem azt hinni, hogy tegnapi kisfőnök baromira ki akar túrni, és ezt a hitemet napról napra megerősíti), neki még volt vissza fél óra. Nosza hát, kerülővel mentem a Móriczra, majd ott hagytam egy buszt elmenni, számításaim szerint hamarosan be kell futnia, ha azon az útvonalon megy haza, amerre én is. Persze mehetne másik irányba is, úgy neki rövidebb is lenne. De amíg ezen agyaltam, már meg is jelent. Ó, hogy imádom a kiszámítható dolgokat! :) Persze odajött hozzám, dumáltunk, egy busszal mentünk, egymás mellett ültünk, de semmi több. Óóó, azok a szemek amögött a szemüveg mögött! Ahogy rám néz velük! Azért nem volt rossz a múlt csütörtök. Néha kell ilyen. Ha másnak nem, akkor annak, hogy önző, bunkó, tahó módon örülhessek annak, hogy na lám, talán még nem öregedtem ki, és nem tartok ott, hogy én fütyüljek a munkások után, vagy én kergessem a külvárosi sikátorokban a mutogatósbácsikat.
Hamarosan kiderül a pótfelvételi eredménye. Ha erre gondolok, rosszul leszek az idegtől. Minden, de mindenminden ezen múlik. Tábornok tartja bennem a lelket, néha úgy érzem, ő az egyetlen biztos pont az életemben. Aztán persze, mivel nem ígért semmit, nem is kértem, bármikor dobbanthat. Nem most. Majd egy, két, tíz év múlva. Ez a kurva kétség is néha bosszant. És ez olyan, hogy hiába sorolja, hogy nem hagy el meg minden, egyszerűen... nem arról van szó, hogy neki nem hiszek. Mert dehogynem. Csak bármi történhet. Nem nagy wasistdas nálam jobbat, szebbet, okosabbat, fiatalabbat találni. Nekem meg csak ő kell úgy igaziból.