Talán először kezdett el mostanában komolyan foglalkoztatni a gondolat, hogy elhagyom Tábornokot. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag együtt lakunk, nem sokat törődik velem. Mondhatni semmit. Még ha nem lenne rám ideje, akkor azt mondanám, hogy oké... de néha nagy kegyesen befárad a suliba, egyébként itthon van, és kockul, alszik, jó ég tudja... tényleg fogalmam sincs, hogy mit csinál, mert én meg nem vagyok itt. Egyetemre normálisan bejárok, utána meg egy héten legalább háromszor rongyolok elfele dolgozni. Túlságosan lefoglalja a laptopja és a rajta lévő játékok. Már a kollégáim egy része is ferde szemmel néz rám, akik tudják, hogy mi az ábra. Vele meg hiába beszélek. Vasárnap próbáltam elmagyarázni neki (nem először, de lehet, hogy utoljára), hogy ez nekem így nem jó, nem vagyok boldog, törődjön velem picit többet, mert nekem az kevés belőle, hogy nap végén (értsd: este kilenc után) egy szobában tartózkodunk, és ő nyomja a K2-t, én meg csinálok amit tudok. HA egy légtérben vagyunk!!! Van, hogy inkább kivonulok, mielőtt tarkóncsapnám. Szóval ami a lényeg a vasárnapiban: majdnem szakítás lett a vége, mert ha menni akarok, akkor ő elenged, bármennyire fáj neki. Hát mondom beszarok. Te ne elengeggyé' bazmeg, te rántsd össze a seggeden a vadszőrt, és ha már én próbálok a kedvedben járni mindenben, akkor azt ne úgy fogd föl, mint az asszonyállat kötelességeit, hanem talán figyelj picit rám, szánj rám időt, ilyesmik. Olyan nagy kérés lenne? A legközelebbi ilyen alkalommal már lehet, hogy dobbantok. Elengedsz? Akkó' bazmeg viszlát.
A suli viszont jó. Mármint a tananyag. A csoporttársaimat nem tudom, velük nem beszélek. Nem fennhéjázásból, egyszerűen nem vagyok rájuk kíváncsi. Ők se rám. És ez így van rendjén. Érdekes, hogy a cucc jó része kémia, de banyek, komolyan érdekel! És megértem! Kajak lelkesedek! :D
Csak baromi magányos vagyok. Tesóm is rohadtul hiányzik.