PatkányBlog

elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van bazmeg KURVÁRA ELEGEM VAN BELŐLED!!!

Ma a fejéhez vágtam, hogy nem foglalkozik velem. Oké, tanul. Én is. De érdekes, más csajokkal tud csacsogni fészen. Nem tudom, hogy mit. Nem akarom tudni, hogy mit. Tegnap is kurvára összevesztünk, kis híján szakítottunk. Ma meg... mikor szóvá tettem neki, azt kaptam, hogy én se foglalkozok vele. Végülis csak boltba rohangálok, kaját csinálok, pakolászok, holnap takarítok, bármit kér kb. azonnal ugrok és megcsinálom... és most láttam fészen egy nyálas képet, ahol egy fiú letérdel a csaj elé, és megkéri a kezét, az meg játsza az agyát, hogy jaaaj, hát ő nem tud mosni, főzni... a srác meg rávágja, hogy feleségnek kell, nem cselédnek. Bassza meg, valahol nagyon elszámítottam magam. Arra gondoltam, hogy így legalább tíz-húsz év múlva lelkifurdalás nélkül le tudja cserélni egy fiatalabb picsára, hiszen tökmindegy, hogy ki nem mos-főz-takarít rá. Aztán rájöttem, hogy én hiába mosok, főzök, takarítok, általában megbaszhatom az egészet. Félek abbahagyni, félek folytatni. Nem egy olyan sráccal akarom leélni az életemet, akinek a saját kényelmén túl minden másodlagos, aki ha olykor megkérdezi hogy mit akarok, akkor vagy érdekli a válasz, vagy nem. Nekem is vizsgaidőszak van, nekem is tanulnom kell, nekem is sok múlik rajta, és igen, nekem is jólesne, ha valaki csak úgy odatenné elém a kaját, és az is, ha néha eljönne velem ide-oda, és nem csak az orrát húzná, hogy minek, meg neki ahhoz nincsen kedve. Attól tartok, hogy már nem akarok vele lenni. Minapi összeveszésünk alkalmával (tegnapelőtt?) megkérdezte, hogy most el akarom-e hagyni. Megijedtem, amiért gondolkozni kezdtem a válaszon. Én se vagyok szent, de úgy érzem, a kapcsolat végét én fogom kimondani, magam miatt, de miatta. Vagy összeszedi magát, vagy összejöhet bármelyik kis fészbukos picsájával, velem meg lesz ami lesz, legalább senki nem fog baszogatni, ha berúgok. Mert hogy berúgok, az ziher.

Tegnap kiabált velem. Ideges volt, én is az voltam. Ő az asztalnál ült, én az ágyon. Mindketten tanultunk. Viszketett az orrom, és szívtam egy nagyot (nem olyan rotyogós-folyóstaknyosat, csak hogy elmúljon a viszketés). Ő állítólag megijedt, és rámkiabált, hogy ezerszer megkért már, hogy ezt ne csináljam. Oké, tudom hogy én voltam a hülye, tényleg megkért rá. Viszont szabályosan lefagytam. Kiabált velem... soha egyik barátom se csinált ilyet. Mozdulni se tudtam hirtelen, pedig világ életemben azt hittem, hogy ha egy barátom rámkiabál, akkor minimum visszaüvöltök, vagy otthagyom a vérbe, vagy akármi. De nem, csak ültem az ágyon, és kb. meg se mertem moccanni. Utána persze bocsánatot kért és igyekezett megvigasztalni és jobb kedvre deríteni, de akkorra már el volt baszva az egész. Értem, hogy nagy a nyomás rajta, de mindannyiunkon, és akaratlanul is továbbpörgettem magamban a dolgot. Legközelebb mi lesz, megüt? Ahogy itt szuszog mellettem, úgy érzem, már nem olyannak látom őt, mint ezelőtt huszonnégy órával. Elegen kiabáltak velem. Azért nem fogok teperni a továbbiakban, hogy egy óvatlan pillanatban megint magamra haragítsam, és onnantól cseszhessek mindent, amit addig csináltam. Azt hiszem, az elmagányosodás ott kezdődik, amikor valami ilyesmi történik, és nem találok senkit, akinek el merném vagy el tudnám mondani. Talán túlreagálom, de szerintem nem normális, ha az ember olyasvalakivel kiabál, aki tényleg szereti és törődik vele és próbálja tartani benne a lelket.

...akinek pedig elég jó vagyok, szerintem sose tenne ilyet.

Néha úgy érzem, hiába teszek meg mindent, ami tőlem telik, soha nem leszek elég jó.

Van egy fiú, aki soha nem szokott mosolyogni. Mindig rezzenéstelen arccal ül, felszínes témákról beszél, bár a hangját még sose hallottam. Nem faggatom, nem mesél, pedig kicsit szeretném. Szende fiú, az a fajta, aki egyszer még baltás gyikossá válik. Minden fényképen ugyanaz a kifejezéstelen, üres tekintet. Értelmes, de üres, semmitmondó. Nem tudom mihez hasonlítani.

De ez a fiú ma búcsúzóul rámmosolygott, mert tudta, hogy boldoggá tenne.

Mostanában csomó helyen próbálják letolni a torkomon, hogy a bátaszéki templomot meg kell menteni, mert megsüllyedt, vagy micsinát. Az a bátaszéki templom, ami előtt ücsörögtem rengeteget, ami előtt először lakkoztam ki a körmöm feketére, ahol meséltem fájdalmas szakításról és boldog újrakezdésről, ahol a gesztenyefák árnyékában szívtuk a cigit májusban... igen, voltak szép dolgok. Viszont nosztalgiából ilyesmiért biztos nem adnék pénzt, pláne annak fényében nem, hogy a katolikus egyház tudomásom szerint egyfelől jelentős vagyonnal bír, másfelől úgy tojnak a tízparancsolatra (vagy mit bánom én mire, amit be kell tartani nekik), hogy csak úgy csattan. Nem szégyellik még erre is koldulni a pénzt. Miért? Őszintén, idén télen még nem hallottam arról, hogy a keresztények ételt osztottak volna a hajléktalanoknak, segítették volna a kórházakat, vagy rászoruló családok kaptak volna akár csak egy kiló kenyeret. Nem, ezeket a baptisták, a vöröskereszt, a Fedél Nélkül, meg hasonló civil szervezetek csinálták. Egyébként is, úgy gondolom, Istennek jobban tetsző cselekedet, ha veszel egy csövestől Fedél Nélkül újságot, mintha azt a pénzt egy olyan hely megmentésére szánod, amire egyébként bőven lenne pénz, csak sóherek; ad egy, ad kettő: miért mennék templomba? Istenhez akkor szólok, amikor jólesik, ő hallani fogja. Talán érthető, hogy nem a vallással vagy hittel van bajom, hanem az intézményesítéssel, az egyházzal, és az elvakult híveivel. Tuti hogy soha egy petákot nem szánnék ilyesmire, és szerintem más is jobban tenné, hogy ha már annyira meg akar szabadulni attól a pár száz forinttól, inkább vegyen egy doboz konzervet és adja a baptistáknak, vagy dobja be beteg gyerekeket támogató adományoknak kitett urnába, vagy tényleg adja egy csövesnek, többet segít vele, mint ha "megmentene" az enyészettől olyasvalamit, amit legvégső esetben a bíboros vagy a tököm tudja ki úgyis megment. A magam részéről a templomi esküvőhöz se ragaszkodnék, szerencsére erről még korai agyalni.

Egyébként jól vagyok, mindjárt indulok vizsgázni. Semmi kedvem hozzá. Kint esik (esett?) a hó, és tök szép minden. :)

Öregségemre hülyülök meg én is... de egyébként minden oké. :) Boldog vagyok, túl életem legjobb szilveszteri buliján Tesócimmal, optimistán látom a jövőt, nem tudom mi ütött belém... :D

Hiába tud minden szép meg jó lenni X ideig, ha történik valami, ami X/1000 idő alatt elcseszi. Túl vagyok egy különös éjszakán, amikor elég rosszkor jött rám a bőghetnék, de legalább kiadtam magamból a hetek óta elfojtott mérget. Reggel megnyugodva és vidáman keltem föl. Most pedig eljutottam arra a pontra, amire azt mondom, hogy az utolsó késdöfés volt. Vannak itt alja húzások. Ja, húzás: húzok vissza Téténybe, végre fölvettek. :) Végre. Végre-valahára. Komolyan nagyon örülök neki. Azt hiszem, sokmindent magam mögött akarok hagyni, vagy lezárni, és talán soha de soha vissza nem nézni, ki nem nyitni. Miért küzdjek, ha pontosan tudom, hogy soha nem leszek elég jó? Nem akarom ezt, így nem.

...de mindenhonnan elzavarnak. Néha úgy érzem, hogy rendeződnek a dolgaim, máskor meg úgy, hogy hogy tiszta káosz minden, és csak sodródok. Ebben a sodródásban szerencsére van egy biztos pontom, ő Tábornok, de olykor eszembe jut, hogy jobb lenne több ilyen. Tesómmal alig beszélünk, ha néhanapján találkozunk is otthon, valahogy már nem tudunk úgy ellenni, mint régen. Azt hiszem, ez az én hibám, mert nem tudom tolerálni, hogy ő is felnőtt, és már nem az én pici húgom többé, hanem felnőtt ember (hiába volt mindig is önállóbb és talpraesettebb nálam), akinek nincs ideje (szüksége?) rám. Azon kapom magam, hogy nem szeretek otthon lenni valamiért már más otthon. Itt Pesten jobb. Valahogy jobban el tudok veszni, jobban be tudok húzódni a háttérbe, és olyankor észrevétlen vagyok, és senki nem basztat. Tábornok vigyáz rám és próbálja tartani bennem a lelket, de amilyen hülye labilis vagyok, elég egy pici szilánk és kész, vége mindennek. Szeretnék megszűnni, de úgy komolyan. Azt hiszem, a világ legalább olyan jól meglenne nélkülem, mint én nélküle. Magányosnak érzem magam, és azt hiszem, még mindig nem találtam meg a helyem a világban. Szerencsére valamiért hiszek benne, hogy egyszer megtalálom. Nem létezik, hogy ebben a hatalmas univerzumban, ahol millió és millió csillag körül millió és millió bolygó kering, és ahol mindennek pontosan meghatározott helye, pályája, helyzete van, ott én ne találnék rá arra a kis űrre, ahová belepasszolok. Na, asszem mára kidepiztem magam. :) Menni kéne suliba. Tábornok még alszik. Van egy csomó Mekis kuponom, valamikor a héten el kéne menni, a változatosság kedvéért.

Néha bizony gonosz vagyok. És fáradt, és nyűgös, és hisztis. Elismerem. Jól fog jönni az őszi szünet, mert azt már megfigyeltem, hogy az energiám mindig péntek reggelre fogy el, örülök, ha be tudom vonszolni magam a suliba (ma kihagyom). De legalább jövő hónapban, ha minden igaz, nem kell szüleimet pumpolnom, lesz annyi phééézem, hogy ha nem is nagy lábon, de megéljek. Rájöttem, hogy a kollégáimat sokkal jobban bírom, mint a csoporttársaimat. Ez a gondolat tegnap estefelé vált biztossá, amikor kiléptem a környtanos arckönyv-csoportból. Ennyi idióta egy helyen... most kezdenek el sírni, hogy uh, mikor lesznek a zéhák, meg honnan lehet leszedni anyagot... basszák meg, be kellett volna járni. Én se voltam mindig (soha?) éltanuló, viszont azt senki nem vetheti a szememre, hogy nem jártam be tisztességesen, és nem tettem oda magam. Legalábbis ami az elmúlt hét évet illeti, azért próbálkoztam, és az egész életemet nézve akármilyen lusta és leszarom voltam, szinte soha nem lógtam sehonnan. Na mindegy. Jegyzetsóher lettem: senkiét nem kérem el, és ha valaki nem személyesen, saját használatra kéri az enyémet, nem adom oda. Nekik se tartott volna tovább bejárni, leírni, legépelni. Nabazmeg, megvan a dolog szünetre. :D Ja, szünet: Cintiával holnap együtt megyünk haza. :3 Már alig várom, nagyon hiányzik. Hihetetlen, hogy amióta a suli elkezdődött, csak egyszer találkoztunk, akkor is úgy, hogy péntek késő este hazaért, és vasárnap kora délután már ment is vissza Lazaegérszagra. Brűűű, faszomé' nem jött Pestre. :( Bár a hosszú hétvégén én is tiszteletemet tettem Zala megyében, Tábornokéknál voltam négy napig. Szeretek ott lenni. Valahogy az ő családja más, mint az enyém. Ezt persze nem rossz értelemben mondom, tüneményesek voltak velem, csak valahogy... nem tudom. Talán amiatt gondolom így, mert ők többet vannak együtt, mi meg szinte soha.  Együtt kajálások, közös tévénézések, meg ilyenek... ez nekem totál kimarad. Nem azért, mert szarnánk egymásra, csak egyszerűen mindenki sokat dolgozik, elfoglalt, és ezt teljes mértékig megértem. Nem mondom, hogy nem lenne szükségem ilyesmire, de nem állandó jelleggel, amikor meg rámjön ez a görcs, akkor megoldható a dolog.
...és tudom, hogy néha igazságtalan is vagyok. Hogy nem írok szép dolgokat Tábornokról. Nem azért, mert nincsenek. Vannak, nagyon is sok. De azok olyanok, mint egy kincsesláda mélyen elásva egy titkos szigeten. Amikor valami rossz dolog történik, azt azért írom le, mert megnyugszom tőle. Viszont amikor jó, azt azért nem, mert az csak az enyém, és úgy érzem, ha mégis kifecsegném, akkor a kincsesládát valaki felnyitná és magával vinne belőle valamit, pedig az az enyém, csak az enyém és senki másé. Érted már, Mica?