PatkányBlog

Szokásos kezdés: van egy srác... egy srác, aki szintén szőke, és idétlen idők óta haverok, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy barátok vagyunk. Barátság, extrákkal. Néha. Egy évben egyszer. De az évek óta. Közben sokmindenen keresztül mentünk, többnyire külön, de azért tartjuk a kapcsolatot, X havonta összeülünk inni és megbeszéljük, hogy kivel mi van. Így tettünk pénteken is. Nem sok erővel indultam neki, valahogy egész nap ramatyul voltam, de végül is elég jól éreztem magam. Imádok vele lógni. Nem beszél fölöslegesen, de ha megszólal, okos dolgokat mond, megnevettet, elgondolkodtat. Viszont ha mi kettesben vagyunk és szépen bekávézunk, akkor mindig előjönnek a régi dolgok. Réges-régi dolgok. Megbántad? Nem. Miért, te igen? Én sem. És rámnéz, és megcsókol. És úgy csókol, hogy az eszem megáll. Más nem történik. Nem történt. Maradtunk és ittunk még egy darabig, reggelfelé zárt a csehó és hazakísért, búcsúcsók, és ment mindenki megint a maga dolgára. Ezt most valahogy ki kellett írnom magamból. Nem bántam meg. Érdekes volt visszaolvasni, hogy már hat éve is volt hasonló.

Sztori jön, amolyan pletykaféleség. A cím a srácot jelöli, aki körül a történet forog, és aki gólyatábor óta tetszik. Ő annyira csúnya, hogy az már szép. Fogalmam sincs, mit eszek rajta, de azt nagyon. Szőke is, már-már szakállas is, szabálytalanok a fogai, kifejezetten nyeszlett, és egy arrogáns fasz a közfelfogás szerint (bár ezt még nem tapasztaltam). Lényeg a lényeg: múltkor vele álmodtam, és azóta nem megy ki a fejemből. Elhatároztam hát, hogy azért mégse rontok ajtóstul a házba, így megkértem az egyik haverinát, akivel elég jóban van, hogy ejtsen már pár szót az érdekemben (Tábornok utóbb áldását adta, bár ha jól emlékszem, amikor először közöltem vele, hogy szimpatikus Szőke, konkrétan kiröhögött). Haverina másnap írt, hogy ő már negyedik éve full szerelmes Szőkébe. Itt meg én röhögtem föl majdnem. Mármint... ki merem jelenteni magamról, hogy tudom, mi a szerelem. Ez nem az. Ez rajongás. Ez valami plátói fos. De nem szerelem. Ha megkaphatná a fiút, két hét után megunná. A dolog úgy folytatódott, hogy a csaj órákig az én vállamon sírt a virtuális térben, és bizonyítani akarta (szerintem inkább magának, mint nekem), hogy az érzelmei kölcsönösek. Kizártnak tartottam, és kicsit már ki is borultam, a faszomé' rinyál mindenki nekem. Vezessenek ők is blogot. De hogy rátegyük az i-re a pontot, végül mondtam haverinának, hogy kerek perec közölje Szőkével, hogy szerelmes belé, magyarán viselkedjenek felnőttként. Ez ma megtörtént, Szőke kikosarazta. Biztos voltam benne, hogy ez lesz, próbáltam is lelkileg felkészíteni. Hogy ez nem szerelem, abból is látszik, hogy oké, szomorkás volt, de nem volt úgy összetörve. Ismerem annyira már, hogy tudjam, mikor lenne olyan. Ettől függetlenül úgy gondolom, nem tartoznék neki magyarázottal, úgyhogy részemről szabad a pálya Szőke felé. Ha összejöttek volna, ez nem így lenne. Egyébként egy közös barátnénkkal átrágtuk négyszemközt a dolgot, és ugyanúgy látjuk, hogy ez az egész esélytelen volt. Haverina idealizálta magának Szőkét, és teljesen meg volt győződve róla hogy Szőkének ő lenne a "tökéletes választás".

Más. Hétfőn iszi volt koliban. Egyik fizikus srác szülinapjának apropójából, akit szerintem olyan éjfél után már nem is láttam. Igaz ugyan, hogy nem is kerestem. Volt karaoke (Szandi - Tinédzser l'amour, óóójeee), és bár úgy indultam neki, hogy max 2-3 sört iszok (kolis bort soha többé!), egy kissé megcsúsztam. A dolog vége az lett, hogy Folyosótárs, aki azóta már egy másik kollégiumban lakik, a város másik végén, hajnal négykor jött föl velem, hogy most már ideje aludni. Hely szűkében egy ágyban. Annyira azért nem bántam. Nagyon szeretem, és valahogy jólesett egy izmos férfihez bújva aludni. Félreértés ne essék, az égegyadta világon semmi nem történt, nem is akartam, ő sem. Csak úgy... megnyugtató volt. Persze egész más értelemben, mint amikor Tábornokkal alszunk együtt. 22-én meg elvileg megyek haza. Kárpátiára. Kíváncsian várom.

Höhö, ez leírva totál olyan, mint valami ókori görög filozófus :D Pedig nem, csak ki akarom írni magamból a bazinagy és komolyan megalapozott világfájdalmam. Nohát, először is fáradt vagyok. Öt hétköznapból három olyan, hogy reggel nyolcra suliban kell lennem (bár van, hogy elbliccelem), és este nyolckor végzek melóban. Akkor még utazni, kajálni, kisfaszom. Az egyetlen szép pont a napok végén Tábornok. Olyan, mint a hűvös borogatás egy lázas betegnek. Igazából a hiszti is amiatt van, hogy ő most hazament, én pedig csak holnap fogok, és már most hiányzik. A héten (kedden?) elkísértem Skyrim-hez kiegészítőt venni, és tök szép idő volt, napsütéses, meleg délelőtt, utána meghívott kávéra meg sütire és teljesen úgy éreztem magam, mint a világ legcsodásabb hercegnője, akinek a világ legcsodásabb hercege udvarol. Elegáns hely, finom kávé, finom süti, és Tábornok és szeretem és tessék szíves lenni visszajönni! Oké, befogtam, holnap megyek haza én is. Múlt vasárnap szüleim voltak Pesten aztán találkoztunk, és rájöttem hogy ők is borzasztóan hiányoznak. Tesómról már nem is beszélek, mert kb. elbőgném magam ha eszembe jut hogy húsvétig nem találkozunk. Ez a hét olyan... nem is tudom, bipoláris volt. Pld. találkoztam Judittal meg Zitával, és velük is baromi jól éreztem magam, konkrétan egész este folytak a könnyeim a röhögéstől. Még később az éjszakai buszon is, amikor eszembe jutott egy-két megjegyzés, például a Magne B6-ról. :D Egyébként az lehet hogy segítene. Kaptam egy levéllel Tábornoktól, de nála felejtettem. Én balfasz.

Újra zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél... hozná, ha fújna, meg ha tavaszias idő lenne. De legalább megvan a tudat. Az is több, mint a semmi. Beszéltem Tábornokkal, megnyugtatott, bár anélkül is tudom, hogy hülye vagyok, vagy legalábbis néha az tudok lenni. Mindent összevetve azért mi valahogy nagyon jól egymásra találtunk. :)

Szerinte hülyeség.

Viszont akkor is úgy érzem, hogy ha megfeszülök, akkor se leszek elég jó neki. Nem tud valaki valami használható gyógyszert paranoia ellen? Bár azt már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy attól még hogy az ember paranoiás, nem biztos, hogy nem üldözik. Talán Tesómnak van igaza. Sőt, biztosan. Csak nem akarom (merem?) belátni. Akármi is az igazság, nem akarom, hogy kiderüljön. Félek tőle. Félek, hogy nem én vagyok az egyetlen annak az embernek, akinek az szeretnék lenni. Magamnak sem hiszem el, hogy így van. De a kisördög motoszkál, nem hagy aludni, rémképeket fest a plafonra, gonosz hangon suttog a fülembe, és élezi a kardot, amit egy alkalmas pillanatban a kezembe ad, hogy használjam legjobb belátásom szerint. Nekem azt a kardot el kell majd hajítanom úgy, hogy soha többé ne is lássam. Képes leszek rá? Képes lennék rá? Melyikünket sebezném meg jobban? Melyikünknek fájna jobban?
Azt hittem, ha iszok végre, jobban érzem majd magam tőle. Általánosságban ez igaz, és köszi a ma estét Zitának, rég éreztem magam ilyen jól. Csak mikor visszaérek, és látom hogy új ismerőse van, és már a sokadik, és csaj, és dögös csaj, és pattan a szikra az agyamban, hogy valamiért mindig keres valakit... bassza meg, átestem ezen, én is kerestem valakit, amikor tudtam, hogy az az illető, akivel éppen vagyok, nem az "igazi"... és amikor úgy érzem, hogy végre megtaláltam, fejbelő az érzés, hogy ő talán valaki mást keres. Valamiért nem vagyok neki elég jó.
Most inkább kitöröltem egy mondatot, volt benne fegyver. Szeretem. Komolyan, szívből, igazán. Hagynám menni, ha kérné. De önző módon eszembe jut, hogy vajon el tudnék-e viselni még egy törést. Nem hiszem. Mindenem felrakom az utolsó lapra.

Miért van az, hogy az ember ezer egységnyi jó tulajdonságot hajlamos félretenni egy ezrednyi rossz miatt?

Az emberek valahogy hülyébbnél hülyébb neveket adnak a gyerekeiknek, így egyre biztosabb leszek abban, hogy nyugodt lélekkel hívhatom a jó sokára majdani fiamat Szilamérnek.




(Szilamérnak?)

A diáktüntetésekről:
- voltam decemberben, szarra se mentünk vele, arról nem is szólva, hogy az egész milyen pocsék módon volt megszervezve... nem akartam fölgyújtani a várost, de azért több ezer egyetemistától kicsit nagyobb dolgot vártam, mint a parlament előtti ugrálás,
- beindultak a bölcsészeink, gondolom ők érnek rá a legjobban... kicsit meg is lepődtem, hogy bent aludtak a suliban, de hát ahogy nekik jó, ha az is olyan kényelmes, mint a TTK...,
- sajnos már nem hiszek abban, hogy történelmet írunk: Hoffmann Rózsát leváltották, de jött a helyére egy másik arc, tizenkettő egy tucat... mandinerblogon olvastam a tagról egy igen érdekes írást, érdemes rákeresni,
- ne dobozegyetemet rombolj orbánmaszkban, az csak figyelemfelkeltés, ami már megvolt, a reklám után ideje megkóstoltatni a terméket.

Universitas Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominata:
- magyarul ELTE,
- ez a mélyrepülés ami az elmúlt három hónapban kezdődött, valami förtelmes,
- az egész suli olyan, mint egy kuncsaftja zsebeiben turkáló lepukkant ribanc: hiába tudja, hogy az ember fizetni fog, mert fizetnie kell, azért próbálja még jobban lehúzni, várom hogy reggelente belépőt kelljen fizetnünk,
- új dékánunk (dékánhelyettesünk?) van, hollárihó, aki egymás után megalázó módon rugdossa ki a harmad- és negyedéves fizikusokat, ismerőseimet, haverjaimat... barátaimat... tényleg körlevélben kell az ilyesmit közölni az érintettekkel?!
- múlt hétvégén főhír volt az indexen, hogy mekkora retek nálunk a neptun, amit pontosítanék: egy hatalmas, hasznavehetetlen, idétlen és hiányos retek,
- hol vannak az előző féléveim?! Na mindegy, annyira nem hiányoznak...

Szocializáció:
- gyakorlatilag vagy Tábornokkal lógok, vagy szobatársaimmal váltok néhány könnyed csacsogásba hajló mondatot,
- hétvégén végre hazamegyek, egy hónapja nem voltam otthon (életemben először nem láttam szüleimet ilyen régóta, Tesómmal szilveszterkor találkoztam utoljára) és nagyon hiányzik már a családom, és ami a tök jó, hogy jön Tábornok is, meg Tesóm is otthon lesz :)
- nálam az iváshoz négy dolog kell: pénz, társaság, idő és kedv, és elég baj, hogy a négyből mindig három teljesül, különféle permutációban,
- számoljunk: Melinda átmegy Debrecenbe, Lindus újrafelvételizik a BME-re, Folyosótárs idén diplomázik (múlt pénteken voltam nála, nagyon fini kaját csinált, és kaptam tőle Oldboy-os posztert is :) ), még pár arcot amint írtam, kirúgtak... asszem soha többé nem lesz már olyan fizikus ivászat, mint régen...
- talán a benzolnál végre megszűnik a folyamatos kockulás, és tényleg azért fogunk ismét oda menni, hogy beszélgessünk egymással.

Sokszor van olyan, hogy túlfeszül a húr, ökölbe szorulnak a kezek, a homlokokon gyöngyözik az izzadság, a szemek vérben forognak, a fogak csikorognak, és már harci beállásban van az ember... és amikor az a húr elpattan, színes szappanbuborékok és napfény hullik az égből. Összecsapás helyett harmónia és béke lesz úrrá rajtunk, és amiket egy héttel ezelőtt még az elképzelhető legnagyobb szemétségként éltünk meg, mára butuska kis csínytevéssé szelídült. Értsd: vége a vizsgaidőszaknak, most kaptam az ímélt, hogy az utolsó UV-m hármas lett, szombat dél óta Tábornokéknál vagyok, és most minden olyan... jó. Ő játszik, én olvasgatok naphosszat. Végre nem kell végigrohannom a szövegen, van időm dögleni, és látom magamon, hogy sokkal türelmesebb vagyok, és hogy ő is törődik velem. Két hét múlva ő jön hozzánk. Áh, tök jó. Végre nem győzök aludni.

...és aminek külön örülök, hogy ismét van ihletem, minden erőltetés nélkül az elmúlt egy hónapban három novellát írtam az évek óta tartó kussolás után.

elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van elegem van bazmeg KURVÁRA ELEGEM VAN BELŐLED!!!

Ma a fejéhez vágtam, hogy nem foglalkozik velem. Oké, tanul. Én is. De érdekes, más csajokkal tud csacsogni fészen. Nem tudom, hogy mit. Nem akarom tudni, hogy mit. Tegnap is kurvára összevesztünk, kis híján szakítottunk. Ma meg... mikor szóvá tettem neki, azt kaptam, hogy én se foglalkozok vele. Végülis csak boltba rohangálok, kaját csinálok, pakolászok, holnap takarítok, bármit kér kb. azonnal ugrok és megcsinálom... és most láttam fészen egy nyálas képet, ahol egy fiú letérdel a csaj elé, és megkéri a kezét, az meg játsza az agyát, hogy jaaaj, hát ő nem tud mosni, főzni... a srác meg rávágja, hogy feleségnek kell, nem cselédnek. Bassza meg, valahol nagyon elszámítottam magam. Arra gondoltam, hogy így legalább tíz-húsz év múlva lelkifurdalás nélkül le tudja cserélni egy fiatalabb picsára, hiszen tökmindegy, hogy ki nem mos-főz-takarít rá. Aztán rájöttem, hogy én hiába mosok, főzök, takarítok, általában megbaszhatom az egészet. Félek abbahagyni, félek folytatni. Nem egy olyan sráccal akarom leélni az életemet, akinek a saját kényelmén túl minden másodlagos, aki ha olykor megkérdezi hogy mit akarok, akkor vagy érdekli a válasz, vagy nem. Nekem is vizsgaidőszak van, nekem is tanulnom kell, nekem is sok múlik rajta, és igen, nekem is jólesne, ha valaki csak úgy odatenné elém a kaját, és az is, ha néha eljönne velem ide-oda, és nem csak az orrát húzná, hogy minek, meg neki ahhoz nincsen kedve. Attól tartok, hogy már nem akarok vele lenni. Minapi összeveszésünk alkalmával (tegnapelőtt?) megkérdezte, hogy most el akarom-e hagyni. Megijedtem, amiért gondolkozni kezdtem a válaszon. Én se vagyok szent, de úgy érzem, a kapcsolat végét én fogom kimondani, magam miatt, de miatta. Vagy összeszedi magát, vagy összejöhet bármelyik kis fészbukos picsájával, velem meg lesz ami lesz, legalább senki nem fog baszogatni, ha berúgok. Mert hogy berúgok, az ziher.