Szerinte hülyeség.

Viszont akkor is úgy érzem, hogy ha megfeszülök, akkor se leszek elég jó neki. Nem tud valaki valami használható gyógyszert paranoia ellen? Bár azt már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy attól még hogy az ember paranoiás, nem biztos, hogy nem üldözik. Talán Tesómnak van igaza. Sőt, biztosan. Csak nem akarom (merem?) belátni. Akármi is az igazság, nem akarom, hogy kiderüljön. Félek tőle. Félek, hogy nem én vagyok az egyetlen annak az embernek, akinek az szeretnék lenni. Magamnak sem hiszem el, hogy így van. De a kisördög motoszkál, nem hagy aludni, rémképeket fest a plafonra, gonosz hangon suttog a fülembe, és élezi a kardot, amit egy alkalmas pillanatban a kezembe ad, hogy használjam legjobb belátásom szerint. Nekem azt a kardot el kell majd hajítanom úgy, hogy soha többé ne is lássam. Képes leszek rá? Képes lennék rá? Melyikünket sebezném meg jobban? Melyikünknek fájna jobban?
Azt hittem, ha iszok végre, jobban érzem majd magam tőle. Általánosságban ez igaz, és köszi a ma estét Zitának, rég éreztem magam ilyen jól. Csak mikor visszaérek, és látom hogy új ismerőse van, és már a sokadik, és csaj, és dögös csaj, és pattan a szikra az agyamban, hogy valamiért mindig keres valakit... bassza meg, átestem ezen, én is kerestem valakit, amikor tudtam, hogy az az illető, akivel éppen vagyok, nem az "igazi"... és amikor úgy érzem, hogy végre megtaláltam, fejbelő az érzés, hogy ő talán valaki mást keres. Valamiért nem vagyok neki elég jó.
Most inkább kitöröltem egy mondatot, volt benne fegyver. Szeretem. Komolyan, szívből, igazán. Hagynám menni, ha kérné. De önző módon eszembe jut, hogy vajon el tudnék-e viselni még egy törést. Nem hiszem. Mindenem felrakom az utolsó lapra.

Miért van az, hogy az ember ezer egységnyi jó tulajdonságot hajlamos félretenni egy ezrednyi rossz miatt?