Szokásos kezdés: van egy srác... egy srác, aki szintén szőke, és idétlen idők óta haverok, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy barátok vagyunk. Barátság, extrákkal. Néha. Egy évben egyszer. De az évek óta. Közben sokmindenen keresztül mentünk, többnyire külön, de azért tartjuk a kapcsolatot, X havonta összeülünk inni és megbeszéljük, hogy kivel mi van. Így tettünk pénteken is. Nem sok erővel indultam neki, valahogy egész nap ramatyul voltam, de végül is elég jól éreztem magam. Imádok vele lógni. Nem beszél fölöslegesen, de ha megszólal, okos dolgokat mond, megnevettet, elgondolkodtat. Viszont ha mi kettesben vagyunk és szépen bekávézunk, akkor mindig előjönnek a régi dolgok. Réges-régi dolgok. Megbántad? Nem. Miért, te igen? Én sem. És rámnéz, és megcsókol. És úgy csókol, hogy az eszem megáll. Más nem történik. Nem történt. Maradtunk és ittunk még egy darabig, reggelfelé zárt a csehó és hazakísért, búcsúcsók, és ment mindenki megint a maga dolgára. Ezt most valahogy ki kellett írnom magamból. Nem bántam meg. Érdekes volt visszaolvasni, hogy már hat éve is volt hasonló.