PatkányBlog

Nem sokkal azután történt, hogy elindultam Tábornoktól vissza Kőbányára. Még Kriszék boltjáig se jutottam el, mikor észrevettem, hogy egy valamiért ismerős idegen alak megy át az úttesten. Ahogy megálltam rágyújtani, a szemem sarkából láttam, hogy az alak a túloldalon megáll, visszanéz, visszafordul, és megáll előttem. Hosszú szőke haja csillogott a villanyfényben, zöld szemei úgy villogtak, mint egy lesben álló macskáé. Furcsa, hogy ilyen sötétben és ilyen messziről is kiszúrt. Nem így képzeltem el az első személyes találkozást, fáradt voltam és szörnyen topis. Bár várható volt hogy hamar összefutunk... minden esetre volt olyan úriember, hogy nem vette az irányt a kollégium felé, hanem kikísért a villamoshoz, még meg is várta velem. Váltottunk néhány szót semleges témákról, én meg mint valami szűzlány hol rá se mertem nézni, hol le se tudtam venni róla a szemem. A sors különös fintora, hogy visszaérve Petiékhez felmentem egy szokásos blogoldalra, ahol egy történetet olvastam egy Szilvi nevű, mások által laza erkölcsűnek tartott lányról, és két fiúról: az egyiket Balázsnak, a másikat Gábornak hívják. A történet végén persze Szilvi jött ki szarul a dologból. Az biztos, hogy ha ezzel a fiúval lenne valaha is valami, elmondanám Tábornoknak. Jogom lenne hozzá, mármint a történéshez... na és lehetőségem rá? Szeretem Tábornokot, komolyan, tudom. Most kimondottan rendben is van köztünk minden.
De ez a fiú ma búcsúzóul ismét rámmosolygott, mert... mert nem tudom. Percek alatt zajlott le az egész. Annyit mondott a végén, hogy vigyázzak, mert messziről kiszúr. Vagy valami ilyesmit.

- Szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek téged, soha nem akarlak elveszíteni!
- Összeköltözünk?
- Jaaa, hát azt azért nem. De azért szeretlek és komolyan veszlek.

Szőke fiú, szőke fiú... tényleg sose mosolyogsz?

Ez a kérdés soha az életben nem merült volna föl bennem, ha nincs Folyosótárs, aki megmutatja a filmet, amiben ez az eszmefuttatás (?) elhangzik. Vagy ha ezelőtt 15 évvel elgondolkodok ilyesmin. De akkoriban asszem túl fiatal voltam az ilyesmihez. Érdekes dolgok történnek mostanában. Van munkám, ahol egy volt csoporttársam a közvetlen felettesem. Tábornokkal évről évre egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Legalábbis ha belegondolok... az első nyáron úgy... tartottuk a kapcsolatot, mert tartottuk, nem tudom hogy miért, nem is biztos hogy szeretném tudni... a következő nyáron voltam náluk először, és mint barátnője. Jó volt. Teljes értékű emberbek éreztem magam, olyasvalakinek akit bemutat az ember a szüleinek, hogy na akkor ő a barátnőm. Felvállalva. Elismerve. Megbecsülve. Idén kétszer voltam náluk, már ami csak a nyarat illeti. Ezt szerettem volna tizenöt éve? Akkoriban még teljesen máshogy gondolkodtam. Igaz, más volt a világ is. Az iskola érdekelt, és hogy jó jegyeket vigyek haza. Mikor váltam eminens buzgómócsingból lázadó kamasszá? Miért változott meg minden? Mi volt a kiváltó oka, hogy a tudásszomjam érdektelenségbe csapjon át? Ki voltam én tizenöt éve? Ki leszek tizenöt év múlva? Csak azt tudom, hogy jelenleg huszonöt éves egyetemi hallgató vagyok, aki ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét vagy tizenöt évvel, de akkor is lenne néhány pont, amik mellett ki akarok tartani:
- édes húgom eddig is az én édes húgom volt, és ezután is az én édes húgom marad, se ember, se Isten, se pénz, se semmi nem álllhat közénk,
- a barátaimat (azt a néhány igazit) nem engedem magam mellől,
- Tábornok, aki a józanabbik felem, és még ennél sokkal több,
- szüleim, akik akarva-akaratlanul észhez térítenek, ha felnőtt fejjel hülyeségre vetemednék,
- Folyosótárs, aki olyan, mintha a bátyám lenne, ezért akármilyen izmos, helyes, stb., képtelen vagyok úgy nézni rá, mint férfire. (férfira?)
Azért tök jó lenne ha tizenöt év múlva már "saját" családom lenne. Saját férj, saját gyerekek. Aztán hogy tíz éve leszek házas, vagy egy éve; tíz évesek lesznek-e a gyerekeim vagy tizenöt hónaposak... arra jelenleg nagy ívben tojok. Aranyosak a fiatal házasok meg a kis kókuszfejű babák, de még kurvára nem érzem magam késznek ilyen szerepre, és egyelőre nem is vágyom rá. Brrr. Na. :D
Folyosótárs fog hiányozni nagyon. Nem tudom, hogy vajon egy hónap, vagy egy év múlva látom újra? Ő egy akkora energiabomba, ami az embert a legmélyebb melankóliájából is föl tudja rázni, feltölteni, és azt sugallni neki, hogy igen, most föl kell kelned és továbbmenni... negatív dolog történt? Na és, te jobb leszel.
...és Tábornok is ilyen. Két hasonló ember, mégis annyira másik. A szerelmem, és az egyik legjobb barátom. Mondjuk... Tábornok összetettebb.. ő a szerelmem és úgy gondolom, hogy a legjobb barátom is egy személyben. Őt kerestem mindig. Egy olyan férfit, aki úgy szeret, amennyire mindig is vágytam rá, hogy szeressenek. Akire évek után is ugyanúgy tudok nézni mint a legelső pillanatban. Aki a tökéletesség megtestesítője testileg-lelkileg. Aki mellett úgy érzem: révbe értem. Aki megvigasztal ha szomorú vagyok, óvatosságra int ha hülye vagyok, velem örül ha boldog vagyok, felvidít ha szomorkodom... mi más kellhet még? Számomra ő az isteni gondviselés, a puszta létezése merősíti a hitemet. Hálás vagyok Istennek mellém küldött társakért: Tesómért, Tábornokért, Folyosótársért, Izusért, Tantiért, és még sorolhatnám. Boldog vagyok, elégedett az életemmel, mindenem megvan amire rajtam kívül milliók és milliók vágynak... mi más kellhet még? :)

"Én ott leszek." (beszélgetés a távoli jövőről, részlet)

Az ilyen mondatokért tudom elhinni, hogy Isten vigyáz rám.

A színe múlt hétvégén volt, amikor családi és szűk baráti körben ünnepeltem, és minden olyan volt, mintha a csillámtündérek vattacukorbolygóján lettünk volna. Tapintható volt a szeretet, mindekitől szép és/vagy finom dolgokat kaptam, jól éreztem magam és el is hittem hogy ez örökké tart, és el is hinném most is, ha tegnap nem baszták volna szét ezt az egész álomképet. Tegnap, a tényleges szülinapomon. Mert én állandóan hisztizek, mert soha semmi ötletem nincs közös programra, ami van az is szar, mi a fasznak sétáljunk céltalanul, mi a fasznak menjünk el fagyizni, bulizni meg aztán pláne mi a fasznak menjünk el, ahol ugyanazok az emberek vannak, mint a suliban, és ugyanazt lehet csinálni (inni, dumálni) mint otthon. Most mi van, miért nem válaszolsz? Ja most duzzogsz? Ugyanúgy beszélt velem mint valaki nagyon régen akivel rengeteget veszekedtünk, ugyanazokat a szavakat használta, és el akartam menekülni de gyenge voltam hozzá, de Isten engem úgy segéljen, életemben utoljára. Aztán valahogy kibékültünk, bekísértem suliba, fogta a kezem, babusgatott, két napig se bírná nélkülem stb, de valami akkor is megpattant. Szerencsére később a barátaim visszahozták a jókedvem, de mostanra megint elillant, és haza akarok menni.

Már délután van. Kibékültünk, de még azért nem vagyok nyugodt. Félek, nem is tudom mitől. Félreértés ne essék, nem tőle. Csak úgy. Jó lenne ha Tesóm itt lenne. Azt hiszem, őt féltem. Annyi durvaság és erőszak van a világban, és ő olyan messze van most mindannyiunktól. Délelőtt beszéltünk, elmondtam neki a tegnapit, nyugtatott, és valamennyire sikerült is neki. Mintha tegnap összeomlott volna minden. Máskor is volt már ilyen? Megint túlreagálom? Most valahogy nagyon nem jó egyedül.

"Valami nincsen rendben,
Valami megváltozott itt benn."

Napok óta tervezek összehozni egy áprilisi posztot, ami csak erről a hónapról szól. Mert ilyenkor, mint minden évben, kifordul sarkaiból a világ. Bár ez valahogy idén elmaradt, nem is bánom. Vagy csak nem figyeltem rá oda eléggé. Tavaszi fáradság, vagy elvarázsoltság, nem is tudom. Meg a télből hirtelen nyárba léptünk, talán ebben az évben el is maradt a tavasz. De azért voltak arra utaló jelek, hogy mégis itt járt. Ezeket főleg akkor éreztem, amikor két hete otthon voltam hétvégén. Olyan volt, mint régen. Nappal szikrázott az égbolt, mint egy mesebeli császár zafír ékszerei, és a sokáig tartó tél miatt még tele voltak a domboldalak virágzó gyümölcsfákkal. Naplementekor pedig minden lila, sötétzöld, és narancssárga. De mégis az éjszakák ilyenkor a legkülönlegesebbek. A fák friss leveleire ráül a bódító feketeség, virágillatot ontanak a gesztenyefák, távolabbiank tűnnek a csillagok, és tágabbnak a világ. Alkonyati párát lehel az aszfalt, bátrabban csiripelnek a madarak, elül a forgalom, és az város olyan lesz, mintha puha, illatos selyemmel vonnának be mindent. Megváltozik ilyenkor az ember gondolkodása. Távolba mered, néz, csak néz pislogás nélkül északnyugat felé, szeme sarkában még látja lemenni a Napot, látja ahogy alábukik a domb mögé, tanyák és sarjadó szőlőtőkék közé, túl a kápolna tornyán, maga után húzva azt a sötét, gyémántokkal kirakott fátylát, amit mi éjszakának hívunk. Sárgán világítanak az utcai lámpák és a házak ablakszemei, a parkban kuruttyolnak a békák, az erdőben huhogni kezdenek a baglyok, ciripelnek a denevérek, és északnyugat felől is hűvös tisztaságot hoz a szél a régen annyira várt füst és pernye helyett. Ma már nincs jelentősége.

"Kedvem lenne köszönetet mondani a börtönévekért. Ha nem zárnak be, Mi-do akkor is szeretett volna?"

Este két furcsa álmom is volt. Az első valószínűleg a tegnapelőtt megnézet Szerb filmhez volt köthető (SOHA ne nézzétek meg!), és Tábornok ébresztett föl, hogy öklendezek. Álmomban mindenki hányt körülöttem, én egy levágott fejű testből akartam kiszedni valamit, azt hiszem, egy gyereket. Ilyen film után nem csoda, ha ekkora baromságot álmodok. Szerencsére Tábornok megnyugtatott, így ismét el tudtam aludni. A következőben nagyszüleim régi házában voltam, fönt az emeleten, és Zolival beszélgettem. Az újrakezdésről magyarázott, és hogy mennyire hiányzott neki. Először gyengeségemben azt mondtam neki, hogy esetleg lehet róla szó, de mikor fölfogtam hogy ki is ő és ki is vagyok én, és hogy mennyire nem akarom se őt, se bármit ami hozzá köthet, megkértem hogy menjen el, és soha többé ne keressen. Nem akart elmenni, pedig az előtt akartam elhajtani, hogy a szüleim vagy nagyszüleim bejönnének abba a szobába, ahol mi voltunk. Átmentünk a fürdőszobába (logika hol-e van?), ahol ismét megkértem, hogy hagyjon békén. De csak állt ott és mosolygott, képen tudtam volna törölni. Aztán végülis apával mi mentünk el valahova, csak arra emlékszem, hogy valami faluszerű hely volt, és tél lehetett, mert mindenütt hófoltokat láttam. Örültem, hogy megszabadultam Zolitól, és hogy nem hátráltat többé. Ébren ugyanezt gondolom, és tök jó, hogy nyugodt lelkiismerettel gondolok erre, nem úgy mint X évvel ezelőtt, amikor tudtam, hogy magamnak is hazudok ezt illetően.