A színe múlt hétvégén volt, amikor családi és szűk baráti körben ünnepeltem, és minden olyan volt, mintha a csillámtündérek vattacukorbolygóján lettünk volna. Tapintható volt a szeretet, mindekitől szép és/vagy finom dolgokat kaptam, jól éreztem magam és el is hittem hogy ez örökké tart, és el is hinném most is, ha tegnap nem baszták volna szét ezt az egész álomképet. Tegnap, a tényleges szülinapomon. Mert én állandóan hisztizek, mert soha semmi ötletem nincs közös programra, ami van az is szar, mi a fasznak sétáljunk céltalanul, mi a fasznak menjünk el fagyizni, bulizni meg aztán pláne mi a fasznak menjünk el, ahol ugyanazok az emberek vannak, mint a suliban, és ugyanazt lehet csinálni (inni, dumálni) mint otthon. Most mi van, miért nem válaszolsz? Ja most duzzogsz? Ugyanúgy beszélt velem mint valaki nagyon régen akivel rengeteget veszekedtünk, ugyanazokat a szavakat használta, és el akartam menekülni de gyenge voltam hozzá, de Isten engem úgy segéljen, életemben utoljára. Aztán valahogy kibékültünk, bekísértem suliba, fogta a kezem, babusgatott, két napig se bírná nélkülem stb, de valami akkor is megpattant. Szerencsére később a barátaim visszahozták a jókedvem, de mostanra megint elillant, és haza akarok menni.

Már délután van. Kibékültünk, de még azért nem vagyok nyugodt. Félek, nem is tudom mitől. Félreértés ne essék, nem tőle. Csak úgy. Jó lenne ha Tesóm itt lenne. Azt hiszem, őt féltem. Annyi durvaság és erőszak van a világban, és ő olyan messze van most mindannyiunktól. Délelőtt beszéltünk, elmondtam neki a tegnapit, nyugtatott, és valamennyire sikerült is neki. Mintha tegnap összeomlott volna minden. Máskor is volt már ilyen? Megint túlreagálom? Most valahogy nagyon nem jó egyedül.