PatkányBlog

Napok óta tervezek összehozni egy áprilisi posztot, ami csak erről a hónapról szól. Mert ilyenkor, mint minden évben, kifordul sarkaiból a világ. Bár ez valahogy idén elmaradt, nem is bánom. Vagy csak nem figyeltem rá oda eléggé. Tavaszi fáradság, vagy elvarázsoltság, nem is tudom. Meg a télből hirtelen nyárba léptünk, talán ebben az évben el is maradt a tavasz. De azért voltak arra utaló jelek, hogy mégis itt járt. Ezeket főleg akkor éreztem, amikor két hete otthon voltam hétvégén. Olyan volt, mint régen. Nappal szikrázott az égbolt, mint egy mesebeli császár zafír ékszerei, és a sokáig tartó tél miatt még tele voltak a domboldalak virágzó gyümölcsfákkal. Naplementekor pedig minden lila, sötétzöld, és narancssárga. De mégis az éjszakák ilyenkor a legkülönlegesebbek. A fák friss leveleire ráül a bódító feketeség, virágillatot ontanak a gesztenyefák, távolabbiank tűnnek a csillagok, és tágabbnak a világ. Alkonyati párát lehel az aszfalt, bátrabban csiripelnek a madarak, elül a forgalom, és az város olyan lesz, mintha puha, illatos selyemmel vonnának be mindent. Megváltozik ilyenkor az ember gondolkodása. Távolba mered, néz, csak néz pislogás nélkül északnyugat felé, szeme sarkában még látja lemenni a Napot, látja ahogy alábukik a domb mögé, tanyák és sarjadó szőlőtőkék közé, túl a kápolna tornyán, maga után húzva azt a sötét, gyémántokkal kirakott fátylát, amit mi éjszakának hívunk. Sárgán világítanak az utcai lámpák és a házak ablakszemei, a parkban kuruttyolnak a békák, az erdőben huhogni kezdenek a baglyok, ciripelnek a denevérek, és északnyugat felől is hűvös tisztaságot hoz a szél a régen annyira várt füst és pernye helyett. Ma már nincs jelentősége.