PatkányBlog

Ez a kérdés soha az életben nem merült volna föl bennem, ha nincs Folyosótárs, aki megmutatja a filmet, amiben ez az eszmefuttatás (?) elhangzik. Vagy ha ezelőtt 15 évvel elgondolkodok ilyesmin. De akkoriban asszem túl fiatal voltam az ilyesmihez. Érdekes dolgok történnek mostanában. Van munkám, ahol egy volt csoporttársam a közvetlen felettesem. Tábornokkal évről évre egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Legalábbis ha belegondolok... az első nyáron úgy... tartottuk a kapcsolatot, mert tartottuk, nem tudom hogy miért, nem is biztos hogy szeretném tudni... a következő nyáron voltam náluk először, és mint barátnője. Jó volt. Teljes értékű emberbek éreztem magam, olyasvalakinek akit bemutat az ember a szüleinek, hogy na akkor ő a barátnőm. Felvállalva. Elismerve. Megbecsülve. Idén kétszer voltam náluk, már ami csak a nyarat illeti. Ezt szerettem volna tizenöt éve? Akkoriban még teljesen máshogy gondolkodtam. Igaz, más volt a világ is. Az iskola érdekelt, és hogy jó jegyeket vigyek haza. Mikor váltam eminens buzgómócsingból lázadó kamasszá? Miért változott meg minden? Mi volt a kiváltó oka, hogy a tudásszomjam érdektelenségbe csapjon át? Ki voltam én tizenöt éve? Ki leszek tizenöt év múlva? Csak azt tudom, hogy jelenleg huszonöt éves egyetemi hallgató vagyok, aki ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét vagy tizenöt évvel, de akkor is lenne néhány pont, amik mellett ki akarok tartani:
- édes húgom eddig is az én édes húgom volt, és ezután is az én édes húgom marad, se ember, se Isten, se pénz, se semmi nem álllhat közénk,
- a barátaimat (azt a néhány igazit) nem engedem magam mellől,
- Tábornok, aki a józanabbik felem, és még ennél sokkal több,
- szüleim, akik akarva-akaratlanul észhez térítenek, ha felnőtt fejjel hülyeségre vetemednék,
- Folyosótárs, aki olyan, mintha a bátyám lenne, ezért akármilyen izmos, helyes, stb., képtelen vagyok úgy nézni rá, mint férfire. (férfira?)
Azért tök jó lenne ha tizenöt év múlva már "saját" családom lenne. Saját férj, saját gyerekek. Aztán hogy tíz éve leszek házas, vagy egy éve; tíz évesek lesznek-e a gyerekeim vagy tizenöt hónaposak... arra jelenleg nagy ívben tojok. Aranyosak a fiatal házasok meg a kis kókuszfejű babák, de még kurvára nem érzem magam késznek ilyen szerepre, és egyelőre nem is vágyom rá. Brrr. Na. :D
Folyosótárs fog hiányozni nagyon. Nem tudom, hogy vajon egy hónap, vagy egy év múlva látom újra? Ő egy akkora energiabomba, ami az embert a legmélyebb melankóliájából is föl tudja rázni, feltölteni, és azt sugallni neki, hogy igen, most föl kell kelned és továbbmenni... negatív dolog történt? Na és, te jobb leszel.
...és Tábornok is ilyen. Két hasonló ember, mégis annyira másik. A szerelmem, és az egyik legjobb barátom. Mondjuk... Tábornok összetettebb.. ő a szerelmem és úgy gondolom, hogy a legjobb barátom is egy személyben. Őt kerestem mindig. Egy olyan férfit, aki úgy szeret, amennyire mindig is vágytam rá, hogy szeressenek. Akire évek után is ugyanúgy tudok nézni mint a legelső pillanatban. Aki a tökéletesség megtestesítője testileg-lelkileg. Aki mellett úgy érzem: révbe értem. Aki megvigasztal ha szomorú vagyok, óvatosságra int ha hülye vagyok, velem örül ha boldog vagyok, felvidít ha szomorkodom... mi más kellhet még? Számomra ő az isteni gondviselés, a puszta létezése merősíti a hitemet. Hálás vagyok Istennek mellém küldött társakért: Tesómért, Tábornokért, Folyosótársért, Izusért, Tantiért, és még sorolhatnám. Boldog vagyok, elégedett az életemmel, mindenem megvan amire rajtam kívül milliók és milliók vágynak... mi más kellhet még? :)