PatkányBlog

Néha bizony gonosz vagyok. És fáradt, és nyűgös, és hisztis. Elismerem. Jól fog jönni az őszi szünet, mert azt már megfigyeltem, hogy az energiám mindig péntek reggelre fogy el, örülök, ha be tudom vonszolni magam a suliba (ma kihagyom). De legalább jövő hónapban, ha minden igaz, nem kell szüleimet pumpolnom, lesz annyi phééézem, hogy ha nem is nagy lábon, de megéljek. Rájöttem, hogy a kollégáimat sokkal jobban bírom, mint a csoporttársaimat. Ez a gondolat tegnap estefelé vált biztossá, amikor kiléptem a környtanos arckönyv-csoportból. Ennyi idióta egy helyen... most kezdenek el sírni, hogy uh, mikor lesznek a zéhák, meg honnan lehet leszedni anyagot... basszák meg, be kellett volna járni. Én se voltam mindig (soha?) éltanuló, viszont azt senki nem vetheti a szememre, hogy nem jártam be tisztességesen, és nem tettem oda magam. Legalábbis ami az elmúlt hét évet illeti, azért próbálkoztam, és az egész életemet nézve akármilyen lusta és leszarom voltam, szinte soha nem lógtam sehonnan. Na mindegy. Jegyzetsóher lettem: senkiét nem kérem el, és ha valaki nem személyesen, saját használatra kéri az enyémet, nem adom oda. Nekik se tartott volna tovább bejárni, leírni, legépelni. Nabazmeg, megvan a dolog szünetre. :D Ja, szünet: Cintiával holnap együtt megyünk haza. :3 Már alig várom, nagyon hiányzik. Hihetetlen, hogy amióta a suli elkezdődött, csak egyszer találkoztunk, akkor is úgy, hogy péntek késő este hazaért, és vasárnap kora délután már ment is vissza Lazaegérszagra. Brűűű, faszomé' nem jött Pestre. :( Bár a hosszú hétvégén én is tiszteletemet tettem Zala megyében, Tábornokéknál voltam négy napig. Szeretek ott lenni. Valahogy az ő családja más, mint az enyém. Ezt persze nem rossz értelemben mondom, tüneményesek voltak velem, csak valahogy... nem tudom. Talán amiatt gondolom így, mert ők többet vannak együtt, mi meg szinte soha.  Együtt kajálások, közös tévénézések, meg ilyenek... ez nekem totál kimarad. Nem azért, mert szarnánk egymásra, csak egyszerűen mindenki sokat dolgozik, elfoglalt, és ezt teljes mértékig megértem. Nem mondom, hogy nem lenne szükségem ilyesmire, de nem állandó jelleggel, amikor meg rámjön ez a görcs, akkor megoldható a dolog.
...és tudom, hogy néha igazságtalan is vagyok. Hogy nem írok szép dolgokat Tábornokról. Nem azért, mert nincsenek. Vannak, nagyon is sok. De azok olyanok, mint egy kincsesláda mélyen elásva egy titkos szigeten. Amikor valami rossz dolog történik, azt azért írom le, mert megnyugszom tőle. Viszont amikor jó, azt azért nem, mert az csak az enyém, és úgy érzem, ha mégis kifecsegném, akkor a kincsesládát valaki felnyitná és magával vinne belőle valamit, pedig az az enyém, csak az enyém és senki másé. Érted már, Mica?