Ma a fejéhez vágtam, hogy nem foglalkozik velem. Oké, tanul. Én is. De érdekes, más csajokkal tud csacsogni fészen. Nem tudom, hogy mit. Nem akarom tudni, hogy mit. Tegnap is kurvára összevesztünk, kis híján szakítottunk. Ma meg... mikor szóvá tettem neki, azt kaptam, hogy én se foglalkozok vele. Végülis csak boltba rohangálok, kaját csinálok, pakolászok, holnap takarítok, bármit kér kb. azonnal ugrok és megcsinálom... és most láttam fészen egy nyálas képet, ahol egy fiú letérdel a csaj elé, és megkéri a kezét, az meg játsza az agyát, hogy jaaaj, hát ő nem tud mosni, főzni... a srác meg rávágja, hogy feleségnek kell, nem cselédnek. Bassza meg, valahol nagyon elszámítottam magam. Arra gondoltam, hogy így legalább tíz-húsz év múlva lelkifurdalás nélkül le tudja cserélni egy fiatalabb picsára, hiszen tökmindegy, hogy ki nem mos-főz-takarít rá. Aztán rájöttem, hogy én hiába mosok, főzök, takarítok, általában megbaszhatom az egészet. Félek abbahagyni, félek folytatni. Nem egy olyan sráccal akarom leélni az életemet, akinek a saját kényelmén túl minden másodlagos, aki ha olykor megkérdezi hogy mit akarok, akkor vagy érdekli a válasz, vagy nem. Nekem is vizsgaidőszak van, nekem is tanulnom kell, nekem is sok múlik rajta, és igen, nekem is jólesne, ha valaki csak úgy odatenné elém a kaját, és az is, ha néha eljönne velem ide-oda, és nem csak az orrát húzná, hogy minek, meg neki ahhoz nincsen kedve. Attól tartok, hogy már nem akarok vele lenni. Minapi összeveszésünk alkalmával (tegnapelőtt?) megkérdezte, hogy most el akarom-e hagyni. Megijedtem, amiért gondolkozni kezdtem a válaszon. Én se vagyok szent, de úgy érzem, a kapcsolat végét én fogom kimondani, magam miatt, de miatta. Vagy összeszedi magát, vagy összejöhet bármelyik kis fészbukos picsájával, velem meg lesz ami lesz, legalább senki nem fog baszogatni, ha berúgok. Mert hogy berúgok, az ziher.