Miért nem lehetek újra 17 éves? Miért nem lehet az a legnagyobb bajom, hogy négyest kaptam ötös helyett, vagy hogy kések öt percet suliból? Miért nem stresszelhetek azon, hogy délután sokan lesznek-e a parkban? Hihetetlen, hogy az idő múlásával mennyire átértékelődnek dolgok, változik minden: felfogás, ezáltál a fontossági sorrend, a kilátások, és csomó olyan tényező van, amik tőlünk függetlenek. Nem tudom, hogy miért, Kárpátia egyik száma meg (Ugye gondolsz néha rám), és eszembe jutott a régi Zoli. Az a Zoli, amilyennek beleszerettem annak idején. Egy pillanatra az futott át az agyamon, hogy vajon mi lett volna, ha akkor nem hagy el, és megmarad olyannak, amilyen akkor, hat évvel ezelőtt volt. Akkor is lett volna Tábornok? Valószínűleg igen. Azt hiszem, még mindig nem sikerült kihevernem amit tőle kaptam. Nincs bennem harag, vagy ilyesmi, nem is hiányzik. Tök jól elvagyok nélküle. De mégis... olyan, mintha valami méreggel beoltott volna, ami azóta is az ereimben keringene, folyton marna, csípne... a poén az, hogy ilyenkor hív föl Tábornok. Minden nap fölhív, amikor távol vagyunk egymástól. Szeretjük egymást. Ugyanakkor kurvanagy rajtam a nyomás, ezért is gondolok vissza sokszor a múltra, hogy akkoriban minden mennyivel egyszerűbb volt. Soha nem éreztem még olyan kilátástalannak a jövőmet, mint most.