PatkányBlog

Azt hiszem, egyelőre minden rendben van. Sulival haladgatok, magánéletem is egész jó, koliban összehaverkodtam Szembenlakósráccal, tök jól kijövünk, egész délutánokat át tudunk dumálni. Valahogy... jól érzem magam a bőrömben. Viszont Tábornoknak ehhez valahogy semmi köze nincs. Szegénykém sokszor már csak a puszta létezésével is bosszant. Mikor rámnéz, és tudom, hogy megint kérni fog valami olyat, amit ő is meg tudna csinálni ("Szisziii, elmész kajáééért?", "Szisziii, csinálsz nekem egy kááávééét?"), de - legtöbbször lustaságból, vagy mert különös módon épp akkor fájdult meg valamije - nekem kell. És Sziszi megy és csinálja, egyre hervadóbb mosollyal, egyszer kevésbé szívesen, és egyre többet baszogatva Tábornokot, hogy nem a pótanyukája, és hogy kicsit legyen má' életképesebb. Sokat kell tanulnia... bassza meg, nekem is. Azon kapom magam, hogy nem hiányzik, nem várom facebook-ra, és ha fölhív valamiért, akkor a hogy vagyok, meg a mennyire szeret engem, csak bevezető, arról van szó igazából, hogy szerezzek neki jegyzetet. Egy csoporttársunk szerint a fél szak azon röhög, hogy mindig engem ugráltat. Ő is sokmindent megtett értem/nekem, de kettőnk között az a lényeges különbség, hogy amíg én valamit meg tudnék oldani magamtól, azt meg is oldom; hozzá csak akkor fordulok, ha nem boldogulok egyedül... ő minden szarral engem talál meg. Mert antiszoc, nem beszélget jóformán senkivel, és nem tudna tőlük jegyzetet szerezni. Apróságok, de már az agyamra megy velük. Múltkor chaten ordította le a hajamat, amiért péntek este hét helyett hétfő reggel adtam le a cuccait egy tanárnak (megjegyzem, azért csináltam, mert pénteken este már hulla voltam, szombaton addig dolgoztam, hogy bezárt a suli, mire végeztem, vasárnap meg amúgy se volt nyitva). Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi baj, de azért le lettem visítva. Akkor asszem megpattant bennem valami. Valahogy már nem a boldogságom mentsvárát látom benne, csak egy srác, aki kapaszkodik belém, mert határozottabb és talpraesettebb vagyok nála. Ami még bosszant, hogy ettől függetlenül is gyönyörűnek látom, és a fejem verem a falba, hogy hogy lehetek ennyire felszínes. Ha annyira szeret, amennyire mondja, akkor legyen kedves és próbálja meg elérni, hogy higgyek is neki, ne azt érezzem, hogy kihasznál, mert lassan már kezdek meggyőződni erről. Na mindegy, már nagyon nem tud érdekelni. Vissza akarom szépen építgetni az aláaknázott önbizalmam, szerencsétlen srác akaratán kívül fosztott meg tőle, nem akart ő rosszat. De négy év az négy év, túl fiatal és éretlen hozzám, nekem ez nem megy, hagyj békén, engedj el, vagy ragadj meg, de ne pórázon sétáltass basszad meg, amivel bármikor, bárhonnan visszaránthatsz! Na, ez most jólesett. :)