PatkányBlog

2007. június 5. kedd

Amikor szeretni kell, akkor szeretni kell. Hiába osztottam az észt alig két hete, hogy a szerelem szar, semmi szükség rá, és csak megrontja az életet (amik mellett még most is kitartok), mégis megint beütött a ménkű. Igen, ismét szerelmes vagyok. Ez persze nem csoda, mikor nem voltam az, ha úgy vesszük? De lehet, hogy ez már tényleg az igazi. Amit meg jósoltak, a tizenkilenc éves koromban bekövetkező bazinagy igazi szerelem. Azt mondták (diplomás szakértő, hát ki tudja), hogy össze is fog jönni a dolog az illetővel, és a húszas éveim elején még gyereket is szülök neki, és teljesen lenyugszom, nem leszek ilyen vadbarom, mint amilyen most és az elmúlt asszem kb. tíz évben. Hogy honnan tudom, hogy tényleg szerelmes lettem? Rém egyszerű, folyamatosan vele álmodtam három éjszakán keresztül. Általában két álom szokott lenni egymás után, de itt három volt, és mindegyik alkalommal nagyon jó haverok voltunk, de volt ott még valami, valami, amit egyikünk sem mondott ki. Túl sokat várok ettől az egésztől, elvégre az illetővel pár mondatnál többet még nem beszéltem, csak gyakorlati napokon látom elsuhanni a kirakat előtt, mint egy fekete villám, csodálatos hajjal. Azt hiszem, hogy igen... a haja fogott meg benne. Csodálatos! Én ilyet sehol sem láttam, se képeken, se filmen, se sehol! Már akkor majdnem elaléltam, amikor egyszer kirakatmosás közben Dia rámutatott, hogy „na ott az az őrült srác az utcánkból". Tervezem, hogy odamegyek hozzá, amikor lesz rá lehetőségem, és megmondom a szemébe, hogy szeretném megismerni, mert véleményem szerint olyan kirívó egyéniség lehet, amilyet manapság nem látni mindenhol. Lehet, hogy szemközt köp, és/vagy elküld a picsába, esetleg csak kiröhög, és azt vágja az arcomba, hogy szánalmas vagyok és takarodjak előle. De legalább megpróbálom... végül is múlt szerdán előre köszönt, még ha csak csendben is. Jó, ettől még én sem várom, hogy jövő héten már gyűrűt húz az ujjamra, de legalább köszönt. Próba cseresznye, erősebb kutya baszik, bátraké a szerencse, arról nem is szólva, hogy béna gyereknek anyja veri. Ha annyit érek el, hogy azt mondja, hogy oké, talán majd valamikor, akkor már nem olyan rossz... legalább nem küldött haza nyilvánosan. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy múlt héten (nem is tudom pontosan, hogy melyik napon, de előfordulhat, hogy pont szerdán) gyakszin Szabina szólt, hogy ott áll a járdán. Át akart hajtani az úton, én meg csak álltam az ajtóban és bámultam, majd' kiestem a szemeimen. Szerencsés vagyok, hogy gyakran láthatok egy ilyen csodát, még ha csak másodpercekre is. A vicces az volt, hogy észrevette, legalábbis szerintem a pillanat törtrészéig a szemembe nézett. Aztán persze megeshet hogy nem is látott. Nem értem ezt a srácot, több titkot rejt, mint ezer meg ezer Péló geci. Milyen költői tudok lenni az érzékeny pillanataimban... J Adri viszont rendesen felbaszta az idegeimet, mikor ma mondta, hogy ez a srác múltkor intett neki („de lehet hogy összekevert egy haverjával, mert feketében voltam, a kapucni a fejemre volt húzva, és a nadrág betűrve a bakancsomban, meg hát ugyan már, túl öreg hozzám"), meg amikor kint ültek a központon Beával, akkor tízszer elment arra bringával, meg Adri szokta látni az utcájukban is... szerintem ez több, mint gyanús. Adri tetszik neki, nincs mese. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy lemondok róla, még mit nem?! Tudom hogy sokkal szebb nálam, de azért egy próbát mindenképp teszek a srácnál. Bár Adri meg én messze nem vagyunk egy súlycsoportban, szóval megint hülye vagyok, és készülök totálisan leégetni magam. Fasza! Egyre jobb a helyzetem... de hát kitartás. A gáz csak az, hogy nem hiszek a horoszkópokban, meg hogy a sorsunk meg van írva. Szerintem mindenki a saját sorsának a kovácsa. Vááá meg vagyok őrülve! Látnom kell ezt a kis herceget, Parászta hercegét, az őrület igazi urát. Ezt most tényleg nem bízhatom a véletlenre. Ha kell, én jövő héten minden gyakorlati napon már kilenckor a könyvtár előtt fogok strichelni (jövő héten tízórás leszek). Huh! Szorítsatok nekem lécc! Nekem ezen most tényleg nagyon sok múlik. Sőt, ha azt vesszük, minden. De ha nem jön össze mégse... legalább lesz okom inni Prosecturán. Nem mintha nem terveztem volna hatalmas év végi berúgást. Elmegyek a barátaimmal (még egyszer köszi hogy vagytok nekem J ), és hullára vedelem magam. Szerencsés vagyok, hogy ők mellettem állnak jóban-rosszban. Ha elmerülök a szarban, vagy úszok a boldogságban, Ti itt vagytok nekem. És ez itt a reklám helye, hogy visszakanyarodjunk a hercegemhez:

„De néha-néha ha a tükörbe nézek,

Hatalmas ürességet érzek,

Mintha kihagytam volna valami fontosat,

Amire nincs már idő."

(Hátsó Szándék - Mit tudhat még adni az élet?)

Ma viszont még valaki eszembe jutott, ahogy nézegettem az imént a régebbi zenéimet, meg olyan mappákat, amiket már hónapok óta elfelejtettem. Van itt egy egészen érdekes MSN beszélgetés word formátumban elmentve, még Dáviddal folytattuk aznap, amikor utoljára beszéltem vele. Azóta egyszer jött csak fel, akkor se írt semmit, de legalább tudtam, hogy él. Most nem tudom. Csak az utolsó szó vésődött be az agyamba, amit legutoljára írt: hogy szeret. Előtte azt írta, hogy ha túléli, megkeres, és atommód berúgunk. Ez még valamikor az ősszel volt azt hiszem. Azóta se kép, se hang róla. Mondta, hogy el akar tűnni, és hogy ha módja lesz rá, mindenképp jelez nekem valahogyan. Ha mást nem, csak annyit szeretnék, hogy él-e még.

2007. június 6. szerda

Another day in paradise. Az idő még mindig trágya, hol esik, hol nem; hol hideg van, hol meg meleg de fülledt. Persze megint a kis herceggel álmodtam este. Ki mással? Méghozzá azt, hogy megkérdeztem tőle ezt az egész összeismerkedésdit, és azt mondta, hogy nem hiszi, hogy a barátnője örülne neki. Mi elmentünk családdal nyaralni Bátaszékre (én sem értem), és bementünk valami ruhaboltba, ahol volt étterem is, hogy ott ebédeljünk, de a kajálda tulajdonképpen egy kétezer méter mély cseppkőbarlangban volt. És ki volt a felszolgáló? Az én kis hercegem barátnője, akit nem más „alakított", mint a Ringu főszereplője, Sadako. Ja, és szürke hályog volt a szemén. Meg is rémültem tőle, viszont csodálkoztam, hogy egy ilyen másfélisten hogy tud járni ezzel a rémmel. Mert oké, én sem vagyok egy matyó hímzés, de ez?! Írtam levelet Janinak, Adri mondta tegnap, hogy hazament és szétverte az ő (mármint Adri) szobáját. Hm, valamiért van egy olyan érzésem, hogy Adrinak igenis tetszik az én hercegem, csak nem ismeri be. Neki pont az ilyen típusú srácok jönnek be, ő meg a szép hosszú hajával pláne! Szerintem. A kor meg nem hinném, hogy számítana. Huszonnégy éveshez még megy a tizenhét. Hát nem is tudom. Nem bízok meg senkiben száz százalékig. Tudom, hogy nem tenné meg, de akkor is! Attól még tudtán kívül közénk tud állni. Huh, tiszta beteg vagyok! Mármint agyilag. Mindegy, ha törik, ha szakad, én akkor is szóba fogok valahogy elegyedni ezzel a gyerekkel. Tényleg nincs mit veszítenem. Már róla is megszületett az első, eléggé amatőr versem. Unatkoztam áruismeret órán. Íme:

Tébolyon innen, őrületen túl

Lakik a sötétben egy hosszú hajú úr.

Fekete világban tengeti napjait,

Feketeség uralja gondolatait.

Él percről percre, napról napra,

A sötétet várja,

Ami az ő birodalma,

A sűrű, sötét éjszaka.

Haja mögé bújva

Néz a világra,

Nem tudja,

Hogy egy vámpír várja.

Vámpír, kinek élete vér,

Szemét sebzi a fény,

Ami megöli.

Elküldi

A Sötétség Birodalmába,

A fekete herceg várába.

A vámpír én vagyok.

Én árnyékban lakok.

De ha elmegyek, eljutok hozzád,

Együtt uraljuk a Sötétség Birodalmát,

Együtt üvöltünk a fényes világra,

Együtt üvöltünk fiúra és lányra.

Szerelmünk örök lenne,

Egymásban élnénk éjről éjre,

Kettőnk tüze éjfeketén égne,

Úgy írná fel az égre

A sápadt csillagok közé:

Mi ketten együtt örökkön örökké!

Na hát ezt sikerült egyelőre kihoznom magamból, de szerintem lesz még több is. Zoli is jó múzsa volt, de ő... hát ő maga a tökély! De valami azt súgja, nem lesz az enyém. Pedig de jó lenne, mennyire jó lenne!

2007. június 7. csütörtök

Ma megint láttam. Adrival suli után kiültünk egy kicsit a főiskolai buszmegállóba, abban a reményben, hogy hátha láthatom. Bejött. Alig tíz percet csücsültünk ott, elhajtott előttünk. Csodálatos volt! Rögvest felpattantam a helyemről, hogy minél tovább gyönyörködhessek benne, de lekanyarodott rögtön a megálló után. Utánanézni meg olyan izé lett volna... az egész város rajtam röhögött volna, nyilvánvaló szituáció volt így is.

2007. június 11. hétfő

Another day in Paradise. Reggel hiába vártam rá negyed órát (jó, tudom, hogy ez nem hangzik soknak, de nekem egy örökkévalóság volt), nem jött. Délután elromlott Rozi. De legalább a szombat estém jó volt, köszönhetően egy csapat idióta zenésznek, pár sörnek (még csak be se rúgtam, nem volt kedvem, szerintem öregszem), és egy haveromnak, akinek a nevét személyiségi jogok miatt nem adom ki. Annyit róla, hogy egyszer már megvolt a srác, most nem is feküdtem le vele, csak hát... megadta, amire vágytam, na! Most azon filózok, hogy érdemes lenne-e összejönni vele? Mert szerelmes nem vagyok belé, és szerintem nem is leszek. Viszont állítólag összeillenénk. Ugyanakkor tetszik Izának is. De neki van pasija. De mégiscsak barátnő! De majdnem szerelmes a barátjába. Hm, asszem egy kockáztatást megér a srác nekem. Benne legalább biztos vagyok, hogy nem fog elküldeni délre. Na elég. Megkérdezem, hogy járjunk-e, aztán onnantól fogva én rábízok mindent. Szerintem tiszta dolog lenne az egész, ő nem érez irántam semmit a szimpátián túl, és ez kölcsönös. Nem hülyítenénk egymást, ha szeretethiánya van valamelyikünknek, odabújik a másikhoz, és ennyi. A szerelem az más. Teljesen más. Olyan rossz vége csak nem lesz...

2007. június 12. kedd

Beszéltem vele. Igaz, hogy csak semleges témákról, de beszéltünk. Az egész úgy volt, hogy megint elmentünk kabineten a városba, de csak a vizsgához kellett a tanárnak mindenféle lófaszt beszerezni. Amikor bementünk a Korzóba, kinéztem magamnak egy khaki fölsőt, bementem a fülkébe próbálni (cefetül állt), amikor beszólt hozzám Anita, hogy menjek ki. Ugyan miért? Kint ül a hercegem. Azt hittem, csak viccel. Gyorsan kibújtam a fölsőből, és szabályosan szaladtam ki. Kint rágyújtottam, és gyönyörködtem benne, mert hát tényleg ott volt. kijött Dia és Anita is, és bíztattak, hogy menjek oda hozzá. Nem mertem, úgy be voltam tojva, mint egyszer. Remegett a kezem, izzadt a tenyerem, és csak dadogtam. De aztán mégis erőt vettem magamon - most vagy soha alapon - odamentem hozzá. Szerintem a háta közepére nem kívánta a társaságomat, de hát ez van. Kérdeztem, hogy meglett-e a bringája, mondta hogy nem, ez másik. És mivel az én Rozim is bedöglött tegnap (miért kellene meglepődnöm...) tudakoltam, hogy mennyiért dobálják mostanában a bringákat. Mondta, hogy mennyiért, elég húzós, ha Rozit most nem tudják viszonylag olcsón megcsinálni, akkor gyalogolnom kell (sír sír sír). Persze végig az volt, hogy én kérdeztem, és ő válaszolt, voltak tipikus kínos hallgatások, de ugyanakkor sikerült elérnem azt is, hogy nevessen. Ez pedig úgy esett meg, hogy érdeklődtem, nem jön-e hétvégén koncertre, mert ahogy látom, nem Britney Spears-en nőtt föl. Nevetett. Csodaszép volt, egy ilyen nevetésért már érdemes volt megszületnem. Tökéletes fogai vannak, a hófehér arca mellett a haja szinte feketének tűnik... szavakkal leírni nem lehet. Kérdeztem azt is, hogy mióta növeszti a haját (ilyen hülye kérdést, nő az magától is), hát tíz-tizenegy éve. De én is hülye vagyok, mert olyanokat kérdeztem, amiket már én is tudok. Ilyenek mondjuk, hogy hány éves, tanul-e vagy dolgozik, de hát azért tényleg gáz lett volna arról faggatni, hogy miért volt idegösszeroppanása. Egyébként azt mondta, nem jár koncertre, mert nem szeret emberek között lenni. Mondom én: ő pont olyan, mint én. Ahogy ott ült az árnyékban, egy szál magában, sötétszürke ingben, fekete nadrágban, és asszem tornacipőben... mintha az álmaim váltak volna valóra. Könyvtárba pedig tényleg netezni jár (de okos vagyok, hogy rájöttem, zwei koma null für Deto), haverjával emilezik, de már csak jövő hétig. Szóval ez azt jelenti, hogy sürgősen meg kell mondanom neki, hogy meg szeretném ismerni, mert persze erre nem tértem rá. Mert hülye vagyok. Az idillnek akkor lett vége, amikor az idő felől érdeklődött, én meg nagy nehezen előkotortam a teflonom... egy csíkos babazokniból, amin a Micimackós Tigris vigyorgós feje van. Akkor volt 12: 52. Hercegem elindult a könyvtárba (ma egykor nyit). Úgy köszönt el, hogy „szia, minden jót". Ennek olyan lerázós szaga van. Amikor odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy zavarok-e, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem, de lehet, hogy nem mondott rá semmit... gáz, nagyon gáz lenne! De én akkor épp csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen elbűvölő, a fizikai tökély csúcsa, és ő is elmebeteg, mint én, egy pszichopata vadállat, egy csendes őrült, aki bármikor képes lenne gyilkolni, mert gyűlöli az embereket. Szerintem, amikor ő megszületett, Isten ránézett, és azt mondta: „na ennek a srácnak öt éven belül teremtünk egy Szilasi Szilvit". És tényleg, alig több mint öt év múlva jöttem én a világra. Remélem, őszintén remélem, hogy lesz még alkalmam beszélni vele, és hogy egyszer, majd ha megtudja, mennyire szeretem, nem fog megalázni. Egyfolytában az a kép van előttem, ahogy nevetett. Nem csoda, hogy utána be is felhősödött, mert az angyalok nem bírták elviselni, hogy van valaki, aki náluk is sokkal gyönyörűbb.

Fárasztó hetem volt, nagyon fárasztó, de a tegnapi este kárpótolt mindenért. Persze most sem mentem férjhez, trippert sem kaptam, de attól még jól éreztem magam és asszem ez a fontos. Szombat reggel mentünk mamámat megszületésnapolni, én persze sík ideg voltam, öt órára már otthon szerettem volna lenni, hogy hétre konyhakészen ott álljak a haverjaimmal meg tesómmal a Promiban. Volt már fél nyolc, mire odakerültünk (hajmosás, szárítás, beállítás, smink, ruha, még egy kis frizuraigazítás - megérte, megdícsérték többen is  - , fülbevalók: két biztostű, egy kis karika, egy nagy karika, egy piros kő, egy kisebb fehér kő, egy szitakötő, egy kék háromszög, egy villám, egy kígyó, még egy karika... meg még valami, mert tíz volt), tesóm persze a divatharisnyáját akarta felvenni, de szerencsémre a szoknyáját a tanyán felejtette, így nadrágot kellett húznia, amihez szerintem hülyén megy a cicanaci. De mentségére legyen szólva, hogy szerinte polgárpukkasztóan néztem ki: fekete bakancs, csak bokán bekötve, piros-fehér csíkos manózoknim, levágott szárú farmer, fekete póló, meg a zakóm, plusz az áramrázta pszichopata tömeggyilkos frizurám (éljen a hajzselé meg a lakk). Szóval mire odaértünk, már mindenki ott volt aki számított, még az is aki nem, de hát azzal úgysem állok szóba (Varga Dani meg a többi náci geci). Pandával elcseréltem négy liter szőlőleves fehérbort egy pár 43-as surranóra, igaz hogy barna, de majd befeketítem kis cipőboxszal. Lényeg az, hogy rendesek voltak a srácok, mindenki kínált mindenféle piával, hát most sértsem meg őket azzal, hogy nem iszok?! Tesóm tartotta magát, pár korty szőlőleves fehérbor (későbbiekben pekvanc), meg egy pohárnyi sör volt az össz fogyasztása. Nem baj, 14 évesen még én sem alkoholizáltam. Tízkor vége lett a bulájnak, irány Zug! Ott találkoztam egy régebbi haverommal, roma gyerek, de nagyon aranyos, tesóm nem győzte rá csorgatni a nyálát. Aztán Levente is felhívott, odajött Zugba, vele is váltottam pár szót, és lehet hogy megszerveztem ezzel egyidejűleg a júniusi pécsi Quimby koncertre a szállásunkat Enikővel, de a részleteket még majd meg kéne vitatni hármasban, megoldom, megoldom, megoldom... Egyébként lehet azért, mert éh gyomorra ittam, de amikor este tesómmal mentünk aludni, éreztem, hogy a fogyasztott alkohol meg akarja nézni magának, hogy ki küldte le... de szerintem ez azért is volt, mert vízszintben voltam. Felültem hát, mély levegőt vettem aztán jobban lettem, és egy pillanat múlva már aludtam is. Most kissé másnapos vagyok, de a kedvem jó, és ez a lényeg. Egyre inkább úgy érzem, hogy tényleg nincs szükségem szerelemre, sőt, akármilyen jellegű szeretetre. A barátságok persze más lapra tartoznak, az szerintem olyan ragaszkodás-féle. A szex meg megint más. Írtam este Punknak (21 éves lett a szentem), hogy minden jót, meg boldog születésnapot kívánok, blablabla, és hogy jó volt vele Egerben. Írt vissza ma, hogy ő sem felejtette el azt az éjszakát. Na ugye, hogy a szex jobb mint a szerelem?! Ha valaki nem teljesít jól egy kapcsolatban, abból csak fájdalom születik, csalódás, talán még könnyek is. Viszont ha valaki az ágyban nem az igazi, akkor vállat vonunk, és keresünk mást, max elküldjük a picsába. Lehet hogy érzéketlen dögnek tartotok ezért, de valamivel mindenkinek meg kell védenie magát. Nekem itt van ez. Detox mondta régen, hogy én is el fogom érni ezt a robotikus-állapotot, de nem hittem benne. Mostanra mégis sikerült. Az emberek nagy része az igazit keresi, és szerencsés az, aki megtalálja. Na és aki elveszíti a saját hibájából, és már nem tudja visszakapni? Az beint a világnak, röhög egy nagyot, hogy mennyire hülye volt amiért hitt a szeretet erejében meg az ilyen baromságokban, elmegy a haverjaival inni, és sokkal jobban érzi magát velük, minthogy valami nyálas szöveget hallgasson egy igazából alsó-középkategóriás stricitől/kurvától. A szeretet rossz. Vannak laikusok, sőt talán mindenki az, aki azt állítja hogy ez nem igaz, de előbb vagy utóbb ők is rá fognak jönni, hogy ez az egész csak illúzió. A szeretetből kínszenvedés lesz, az meg kinek jó? Érdemes pillanatnyi örömöket átélni azért, hogy utána hónapokig sírjunk? Hát mi vagyok én, köcsög emós?! Na azt ám meg a paci faszát! Egyébként sem vagyok túl népszerű, hát lefosom az egészet, boldog vagyok azokkal, akikkel haverkodok vagy esetleg barátok vagyunk, mert az közös vonásokon alapuló kötődés, és sokkal könnyebb békét kötni, mint egy párkapcsolatban. Arról nem is szólva, hogy a barátságok egész életünkben velünk lehetnek, míg a szerelmek... ugyan már! Baromság az egész úgy ahogy van. Mostmár én is elhiszem, hogy a szerelem nem más, mint a testünkben lejátszódó kémiai reakciók halmaza. Bár én a dolog fizikai részét jobban szeretem, de ez már plusz tizennyolcas.

Ma is lefáradtam, nagyon nagyon nagyon... ráadásul volt egy katartikus vagy milyen élményem is. Akkor jöttem rá, hogy mennyire jó, ha az ember ezt-azt magában tart. Találtam chaten egy srác infójában valamit, bemásolom ide is, mert nekem nagyon tetszett. Íme:

Tudod-e mi a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Elmenni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni.
Csalódni. Csalódott szívvel, de mindig remélni.
Megalázva írni egy könyörgő levelet.
Szívdobogva várni: s nem jön rá felelet.
Hangokat idézni, mik lelkedbe hullnak.
Rózsákat őrizni, mik úgyis elhervadnak.
Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni,
Kacagni, kacagni hamis lemondással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imátkozni. Ő sose tudja meg mi a bánat.
Van, aki könnyen eléri azt, akit szeret.
Van, aki sír, szenved, míg övé lehet.
Van, aki hamar tud feledni, van, aki meghal,
Mert nagyon tud szeretni.

A mai nap különleges volt, mert szerdára esett, tehát a holnap már csütörtök lesz, ami nagyon zsír, mert holnapután péntek, szombaton nyárnyitó, vasárnap pihi, hétfőn remélhetőleg ösztöndíj (amit legkésőbb 10-én kellett volna megkapnunk!!!), kedden találkozthatok a betegagyú osztálytársaimmal, és látom azt a lökött Tibkát is. Jövő szerdán izgalomban leszek a csütörtök miatt, ami télleg flash lesz, mert olyan csak egy évben egyszer történik. Ja, egyébként kinek volt ma a születésnapja? Na ki lett huszonegy éves? Hát ki más, ha nem a mi kis Péló Barna barátunk! Reggel írtam neki egy SMS-t, ügyelve arra, hogy érezze, mennyi mindent számít ő nekem, hogy érezze át a lelkemben tomboló érzelmeket... szóval szívem-lelkem adtam bele abba a maximum 160 karakterbe (mert nem vagyok kulák, hogy 450 karakteres SMS-eket írogassak), íme idézem: "Szia, boldog születésnapot!". Bevallom, csak azért írtam, hogy cukkoljam egy kicsit. Olyan édes, amikor idegeskedik! Wehhehheee!  Egyébként ma láttam az én kis hercegem, megint csak úgy lazán eltekert az üzlet előtt... és ha én ma négyórás lettem volna, nem ötórás, akkor még talán köszönhettem is volna neki. Bár mondjuk annyira már nem érdekel. Csak úgy jó rajta legeltetni a szemeimet. Jobb így szeretet nélkül. Az úgyis csak fájdalmat szül, az meg fizikai fájdalmat. A közöny nem fáj, sőt! Ha csak a fizikai élvezeteknek hódolok (nem kell minnyá a szexre gondolni, na persze az is benne lehetne...), akkor a közérzetem is automatice jó lesz, tehát hogy idézzek egy Alvin számot: "Szerettem valakit, aki nem szeretett, ha ez is van, akkor kell a fasznak szeretet!". Jó, lehet most azt hiszitek, hogy mérges vagyok, és ezért mondom ezeket, de nem. Full nyugodt vagyok, régóta vártam ezt az állapotot, Detoxszal is beszélgettünk erről nem is egyszer. Ő azt mondta, hogy egyszer majd el fog jönni, ne aggódjak. Én rávágtam, hogy csak már látnám. Nem volt hülye ötlet! És tényleg jött magától, ez benne a legszebb. Örülni lehet a világon olyan apróságoknak is, amiket eddig észre sem vettünk. Az esőnek, a napfénynek, hogy milyen csodásak a felhők vagy a fák, a szembejövő srácnak milyen jól áll a szemüveg, milyen huncutul mosolyog a kislány a boltban, miután a "szerinted nekem melyik cipő áll jobban?" kérdésére azt válaszoltam, hogy a szürke. És még sorolhatnám. Azonkívül sokkal több időm van írni, rajzolni, meg hódolni a baromságaimnak, néha leülök DVD-t is nézni, sőt ma még tévéztem is, bár erre nem akarok visszaszokni. Jobban is alszok, hétvégén hiába lett volna módom rá, nem rúgtam be, egyszerűen nem volt kedvem... Jézusom, még a végén én is olyan leszek, mint azok a favalag kispolgárok, akikre kurvára nem akarok hasonlítani! Apropó megnyugvás: édes kis főnixmadaram feltámadt haló hamvaiból, avagy fővárosi leendő orvostanhallgató Gábor pajtásom megint rájött, hogy a világon vagyok. Csak valamiért nem tudom komolyan venni, hm, nem is értem... talán mert hónapokig felém se szagolt jóformán, most meg megint jön nekem a "hozzám jössz feleségül"-szöveggel... lehetséges, lehetséges... minden esetre nagyon vicces ez a helyzet. Egyébként rájöttem, hogy a tanárokban sem lehet megbízni, lásd Sallainé. Tegnap kabineten azt mondta, hogy ma bejön a gyakorolati helyemre, és megbeszéli a főnökkel az olyan kisebb kis eltéréseket, mint például miért van az, hogy mi havi 8.200.- ösztöndíjat kapunk a 11.000.- helyett, hogy miért íratja velünk alá a kajajegyes papírt, amikor nem is kapunk kajajegyet (és az nincs benne az ösztöndíjban, elvégre nem is készpénz, és nem is kötelező adni, szerintünk megy Maci Laci néni zsebébe, ezért megy ez nyáron Görögbe!), miért mi pucoljuk a szaros vécét, és hogy miért nem kaptuk még meg legalább azt a szaros 8.200. pénzt, amiből úgyis lenyúl egy csomót (havi tizenegyezer-kétszáz forintot, ha mind a négyünkét számolom). Márciusban még arra fogta a késést, hogy még nem jött össze annyi bevétel, hogy a dolgozókat is (akik nem dolgoznak) és minket tanulókat is (csak vízkőoldózni, hajtogatni, budit sikálni, és gyűlölni tanultunk meg) kifizessen. Most azért késik, mert még nem utalták át. Na döntsed már el te koca (Szabina jó nevet adott neki)!!! Most a bevételt tagadod le, vagy az átutalást?! Csak azért, mert szakmunkástanulók vagyunk, még nem ejtettek minket a fejünkre! Legalábbis nem mindegyikünket. Margitot, na azt igen! Hű, de rágyújtom az egész boltot, ha végzünk! De minimum összeszedem Szabinát, Diát és Anitát, elmegyünk berúgni, és leokádjuk a kirakatot. Mossa csak az a kis vinnyogós kurva! Ritát annyira nem is utálom, Eszter meg GYES-en van. Ő volt a mi pártfogónk, én legalábbis sokszor úgy éreztem. Na mindegy, nem hergelem magam tovább. Úgyis megbaszom a pofájukat egyszer!

Tudom, már jó ideje nem írtam, de hát ez van. Életem körül-belül vidám egyhangúságban tellik, a majális jó volt, Csubi, Zsiráf, Andi, Cigó, Weisz meg én kimentünk Sötétvölgybe, kaja volt, inni volt, jól elvoltunk, de komolyan. Múlt pénteken nagyon berúgtam, egész este vigyorogtam meg énekeltem. A vicces az, hogy másnap reggel nekem mennem kellett ballagtatni. Hát úgy volt az egész, hogy gyaksziról a többi csajjal elkéretőztem sulit díszíteni. Negyed hétkor szabadultam (a munkából már ötkor eljöhettem volna). Na mindegy, lementem a Promiba (amit a geci fasz Fityeszes főmuftik el akarnak dózerolni, hogy mélygarázsok épüljenek a helyén, szóval tiltakozni majd várunk mindenkit sok szeretettel meg szerintem szesszel), hogy kérjek egy szál cigit, aztán menjek haza. Hát jó volt a társaság, egyik haverom életerősen rámhajtott, ölelgetett meg ecet, de én voltam a hülye, hogy hagytam magam. Kis friss tizenhatos, viszont nem a zsánerem. A vége az lett, hogy amikor pisilni mentem, két csaj támogatott, mert menni is alig bírtam. Éjfélkor elindultam haza, harmadik próbálkozásra sikerült is felszállnom a bringámra. Sose azt nézzük. Na de aztán megkaptam a magamét... amikor szombat hajnalban fél hétkor már a suliban parádéztam matrózblúzban, kávét szürcsölve, hulla másnaposan, és a nyálamat csorgattam osztálytársamra, jobb dolgom nem lévén. Na meg arra a srácra, aki aztán tényleg csodálatosan helyes, persze ő most ballagott el. Dumáltam a barátnőjével is (személyesen először), mert Moncsival már régebb óta ismerik egymást. Szóval aznap este nem is mentem sehova, itthon maradtam kockulni. Most pénteken Zrínyibe mentem, mert Gyuri visszaköltözik Gyönkre (hurrá! :)), és már régen is találkoztunk, blablabla. Aztán olyan tíz körül még kitekertem a parkba, de csak vajmi kevesen voltak (Tanti, Rizsa, Ferenczi, Vivi, Zsiráf, és Zsoló). Tegnap Szabival lógtam, de csak olyan fél tizenkettő körül találkoztunk, barátnőjével volt asszem. De ettől függetlenül jól elvoltunk. Viszont a hét csúcspontja a pénteki nap volt: az érettségizőknek át kellett szolgáltatni a termünket, így feljebb mentünk egy emelettel. Beültem leghátra, tudtam hogy így nagyobb esélyem van arra hogy osztálybéli szívem válaszottja (ami itt azt jelenti, hogy szó sincs szerelemről, csak egy olyan hűvazzmostlátomcsakdejóseggedvan-életérzésről) közelébe kerüljek. Okos kisfiú, le is ült mellém. Amit MSN-en szoktunk néha beszélni, azok csak semleges témák, most is csak addig jutottunk el kb. hogy ökörködtünk egy keveset a napszemüvegemmel, elmagyaráztam neki a kerit, csorgattam a nyálam ezerre, meg amit kell. Idősebb is nálam, szép magas, csillogó barna szemek, tipikus diszkós fölzselézett frizura, de nem olyan kócos, mint az enyém. Na meg hát én nem is vagyok diszkós... Na mindegy, most az lesz, hogy várok, keringek egy kicsit körülötte, mellette állok, amikor cigizünk, meg ilyenek. MSN-en azt mondta, hogy jó velem dumcsizni... nincs is senkije, ahogyan nekem sincs... nekem nem feltétlenül az kell hogy járjunk (állítólag kissé deffektes a srác, de én ettől függetlenül is komálom), elég az is, ha párszor testnedveket cserélünk. Kérem aki esetleg tudja, hogy melyik osztálytársamról van szó, az kussoljon! Előre is köszi!

Igen, még mindig a varázsa alatt állok. Reggel már a szülészetnél remeg mindenem, pedig onnan még nem is lehet odalátni a könyvtár elé. Nem hittem volna, hogy várni fogom a gyakorlatot... és most várom. Hogy újra feltűnjön, koromfeketébe öltözve, azzal a csodálatos hajával, és akkor a szemeiről még nem is szóltam... ilyen szempár nem terem mindenhol! Látszik hogy az őrület már beleette magát a csontjaiba is, és ez egy olyan tekintetet kölcsönöz neki, mintha nem is ebben a világban lenne a helye. Talán nem is itt van. Mindent tudni szeretnék róla! A vércsoportját, az alsónadrágméretét, hogy rágja-e a körmeit, hogy miért jár könyvtárba, mikor fekszik le este aludni, mikor volt először részeg... mindent! És ha rajtam múlik, meg is fogom tudni. Valamiért van bennem egy olyan tudat, hogy ő megértene engem. Talán mert (ahogy Dia mondta) neki is van valami baj a fejével, ahogy nekem is. Csak az a gáz, hogy Dia azt is megemlítette, hogy árulják a házukat. El akarnak költözni. Nekem meg fogalmam sincs hogy hova. Bár állítólag annyit kérnek érte, hogy nincs az a hülye, aki megvenné... mégis, engem szorít mostmár az idő. Mihamarabb ki kell dolgoznom egy olyan stratégiát, aminek nem az lesz a végeredménye, hogy az orrát húzva végigmér, és elküld a picsába. Az egy pöppet kiábrándító lenne. Tegnap egyébként a koncerten annyi helyes srác volt, hogy szinte nem győztem kapkodni a fejem, persze vagy foglalt volt, vagy számomra felejtős, bár nem hajtottam rá nyíltan senkire. Pedig van a haveri társaságban egy illető, akire koncerteken, vagy amikor találkozunk, rendszerint egy vödör nyálat elcsorgatok. Vele is úgy vagyok, mint a többivel: ha akar valamit, majd szól. Ha meg nem, akkor minek égessem le magam fölöslegesen? Semmi értelme. Inkább kussolok, behúzom fülem-farkam (helyét), és elhatározom, hogy végre elviszem a héten szerencsétlen Rozált egy szervízbe, új első kereket neki, aztán meg sem állok Parásztáig, ahonnan csodaszép a naplemente, város és természet határán, ahol a Magány hercege éldegél... azon filóztam ma reggel, mit meg nem tennék érte. Hogy mire jutottam, azon magam is meglepődtem. Az egyik az, hogy megnöveszteném érte a hajam. A második talán még ennél is durvább: leszoknék a cigiről. Csak mert valahányszor látom, sosem bagózik. Ezt pedig még anno Zoliért sem tudtam volna megtenni. Asszem. Ja igen, Sziszivel tegnap együtt röhögtünk szegény fiún. De komolyan, szerintem vicces. Legközelebb már lehet hogy tesómra fog ráhajtani, de akkor a nyakára lépek! Mármint Zolinak. Aztán onnan már nekem édes mindegy minden. Megkeresném a kis hercegem, és boldogok lennénk örökre, kinyírnánk az összes rohadt mocskoz buzernyák náci gecit, és megteremtenénk a világbékét. Egyébként ki nem állhatom a hippiket.

Hétfőn esett meg a kázus. Gyakorlaton a végzősök dirigálhattak nekünk egész nap, hát nem voltunk munka híján! Délelőtt kiküldtek minket, hogy mossuk le a kirakatot. Ökörködtünk, meg minden hülyeséget csináltunk, amikor Dia egyszercsak felkiáltott dél felé mutatva, hogy ott van az a srác, akit mondott, hogy elmegyógyintézetben volt, mert egy pszichopata. Megláttam, és elvesztem. Ő volt az. Akire zirka két hete a százhatvanas előtt ülve csorgattam a nyálam. Talpig feketében, bakancsba tűrt nadrágban volt, hosszú haját fújta a szél... háttal állt nekünk. Aztán egy kóbor pillanatban megindult felénk, nekem a gumikesztyűs jobb kezembe ragadt ijedtemben az ecetes vizes rongy. Odajött hozzám, és megkérdezte, mióta vagyunk ott kint. Válaszoltam hogy kb. tíz perce. Következő kérdés: nem láttunk valakit egy lila biciklivel elhajtani? Miért, ellopták a bringádat? El. Húúú, ha az én Rozimat lopná el valaki, kitépném a máját! (Mosoly, de nem az igazi). Mondtam neki, hogy ha látok valami gyanúsat, szólok. Szerintem föl sem tűnt neki, hogy most beszélünk életünkben először, és halvány fingom sincs, hogy merre keressem. Vagy nem is akarta hogy megtaláljam. Rábaszott, mert Dia már leinformált. Mindegy, rávágta, hogy szerinte már nem fog errefelé megjelenni, mire én azt, hogy sosem lehet tudni. A nyelvem hegyén volt, hogy megkérjem, adja meg a telefonszámát, és ha észlelek valami gyanúsat, majd felhívom. Ehelyett mit makogtam én idióta bugris?! Hogy bocs de nekem vissza kell térnem a melóhoz. Elköszöntünk egymástól, és különváltak útjaink. Részletkérdés, még aznap bejártuk Izával Jobb-Parásztát, hogy megtaláljuk. Kedden már egyedül mentem, de akkor sem futottam össze vele. Szerda reggel megint találkoztam vele, ahogy mentem dolgozni. Akkor köszöntem, odamentem hozzá, és egy szuszra elsoroltam neki a következőt: "tegnap bejártam utánad az egész várost, mert eszembe jutott, hogy régen nekem is ellopták a bringámat, és hát baromi ritkán kérek szívességet az öregeimtől, ami azt jelenti hogy kb. egy évben egyszer, de mivel faterom jóban van pár zsaruval, ezért ha tennél feljelentést, lehet hogy hamar meglenne!". Jó, tudom, én sem gondoltam egészen komolyan, bár ha beleegyezett volna, én minden követ megmozgattam volna azért a bringáért. De csak mosolygott, és mondta, hogy már letett róla. Szerintem egy az egybe levágta, hogy mi a helyzet. Nem érdekel. Nekem csak ő kell, a seggig érő hajú (!!!) parásztai herceg. Hülyének néztek, ebben biztos vagyok. De még annyit, hogy sosem hittem az ilyenekben, mint a szerelem első látásra, meg stb. Sőt, röhögtem az egészen, gúnyt űztem belőle, és olyannak tartottam, amilyen csak egy ostoba  és olcsó nyálas limonádéban szerepelhet, legyen az könyv, szappanopera, vagy akármi. Erre beütött a ménkű: már ott hétfő délelőtt tudtam, hogy szerelmes vagyok egy idegenbe. Csak ma tudtam meg, hogy Horváth Csabának hívják, és december hetedikén töltötte be a huszonnégyet. Pedig alig magasabb nálam egy pár centivel, meg olyan... kortalan arca van. És pszichiátrián valószínűleg idegösszeomlás miatt volt. Ő megértene engem, tudom. Hétfőn gond nélkül megmondtam volna neki este, ha találkozunk, hogy pár mondat alatt elvesztem, belészerettem, stb. De mostmár mindent kibeszéltem magamból neki, amit tudtam... milyen ürüggyel fussak össze vele? De lehet hogy az lesz, hogy tényleg kerek perec megmondom neki az igazat. Ha hülyének néz, ha nem, ha elküld a picsába vagy lekurváz, esetleg megaláz, akkor is... legalább megtettem. Veszítenivalóm nincs. OLYAN KURVAJÓL NÉZ KI!!! :D

Péntek 13. Szerencsés szokott lenni. Asszem az is. A héten rájöttem, hogy azzal, hogy most Detox sincs, és Zoli sincs, visszakaptam a szabadságom. Szerdán egész nap úgy éreztem, mintha nehéz vasláncoktól szabadultam volna meg, nem voltam magam alatt, sőt! Zitával is kibékültem, és bár Adri feltűnően kerül, nem érzem, hogy még mindig magányos lennék. Zita azt mondta, Adri azt hiszi, hogy nekem valami bajom van vele. Ráhibázott, tényleg van. Hogy kotyogott. Márpedig szerintem aki egyszer továbbad valamit, az másodszor is meg fogja tenni, aztán meg már nincs megállás. De nehogymá' én menjek oda hozzá elnézést kérni! Zitával is úgy dumáltuk meg az egészet, hogy ő jött oda hozzám. Lehet, hogy most nem értitek, miért vagyok ilyen Adrival, de az élet, drágáim, rövid és kegyetlen. Detox azóta sem írt vissza, de az iwiw oldalán is az áll, hogy nyolcadikán lépett be utoljára. Szóval gyanús, hogy nem volt netközelben. Hm... azé' hiányzik, nem mondom hogy nem. De (és itt megint előjön a péntek 13-ba vetett antibabonám) hajnali háromnegyed egykor írt Norbi SMS-t, hogy bocs hogy hanyagolt, de nagyon sűrű lett az időbeosztása, meg ecet, és hogy este ütközhetnénk valahol, meginnánk valamit, beszélgetnénk... írtam, hogy nem ígérem biztosra (anyámékat a tanyaszomszédok grillpartyra vagy mi a faszomra hívták, doktorátus, diplomaták gyülekezete, hánynom kell; viszont tesóm meg én otthon maradunk), de azóta már rájöttem, hogy valszeg lesz időm. Mindegy. Nem tudom hogy mit akarok tőle. Hogy komolyat nem, az biztos. Ha mást nem, akkor lesz egy testi-lelki baráti/haveri viszony köztünk, ami abból fog állni, hogy két menet közt egy cigi meg egy alapbeszámoló az elmúlt hétről, vagy akármi. Addig megteszi, amíg Detox nem jön haza. Ha meg elfelejt, amit szintén nagyon valószínűnek tartok, vagy egyszerűen csak nem akar többé látni, akkor baszhatom a rezet, marad Norbi, vagy úgyis jön a nyár, bulik meg Malomvölgyek (ott Parkerdők, Szalmakazlak, akik értik, kire célzok), de ha lesz Sióagárdon rockfeszt, úgy húzok majd le, mint a vadlibák! Csak hogy a jelenlétemmel cukkoljam Zolit. Akinek meg megváltozott a száma. Hogy honnan tudom? Nem hívtam fel, csak kinéztem valaki telefonjából. Nem mentettem el. Minek? Ha akarja, majd megadja, ha valamikor még méltóztatik majd szóbaállni velem. Megint megjelöltem ismerősnek myvip-en (csapó kettő), de ha megint azt igazolja vissza, hogy nem ismer, akkor lehet hogy bemutatkozok neki, hogy na én vagyok a hát te ki vagy, vaze! És durr tökön. Szóval jó lenne már egy komoly kapcsolat, de csak akkor, ha szerelmes lennék az illetőbe, olyan meg nincs kilátásban, és egyébként is, a faszom tele van már azzal a kurva szerelemmel, rühellem mint a szart, most nem is vagyok az, nem is akarom! Anélkül meg nem akarok belevágni egy kapcsolatba. Na mindegy, marad télleg az, ami eddig volt: szex ezzel-azzal, aztán csókolom!

Józsi, ezt hogy érted?! És úgy egyáltalán, ki vagy Te? Mit tudsz rólam? Ismernem kéne Téged?

Asszem most érkezett el az a korszak, amikor tényleg fontolóra kell vennem, hogy nagyon messze el kell költöznöm. Akiket eddig a barátaimnak hittem, azok nagyrészéről kiderült, hogy csak akkor vannak mellettem, ha van cigim, apróm, egyebem. Tegnapelőtt történt egy olyan eset, hogy egy barátnőm este kérdezte msn-en, hogy megyek-e én is buliba holnap (mármint szerdán). Mondtam, hogy én nem tudok semmiről, kik lesznek ott? Felsorolt egy csomó embert, háromnak egyből írtam is, de csak annyit, hogy köszönöm, hogy szóltak. Zita egyből válaszolt is rá hogy még mielőtt kiakadok, talán gondolkozzak el azon, hogy miért is nem szóltak. Na mondom ezt fejtsd már ki légyszi! Elkezdett magyarázni, hogy amikor én részeg vagyok, akkor mindig befordulok, és elrontom mások hangulatát a szerelmi ömlengéseimmel, meg hogy úgy kell kicsavarni a kezemből a telefont, hogy ne hívjam fel Zolit, és ezzel általános depressziót okozok. Meg hogy barátjának tart, stb. Tényleg, milyen nagy barát(nő) az, aki nem szól, hogy beszéljük meg, egyszerűen csak kiközösít... ez a megoldás, igazán... az is kiderült, hogy valami szavazásos alapon döntötték el, hogy kik mennek és kik nem. Kíváncsi vagyok rohadtul a sorstársaim névsorára, ha egyáltalán van olyan. Megfogadtam, hogy hozzájuk többet én le nem megyek a Promiba, kivétel ha Adri, Panda, vagy Barbi hív. Megint úgy éreztem hogy megaláztak, elvégre nem hinném, hogy egyedül én lennék az, aki ittasan hülyén viselkedik. Tudnék mondani egyeseket, akik aztán nem egyszer borítottak ki amikor jócskán felöntöttek a garatra, de még egyikkel sem játszottam ilyet. Adri mondta, hogy egy ember állt mellém, akinek meg is fogom köszönni: Bátori Gábor. Annak idején amikor válófélben voltunk Zolival és kibuktam, Ő hívta fel, hogy jöjjön le a Promiba, mert ha nem, akkor nagyot csalódok benne. De úgy, hogy én ezt csak később tudtam meg. Szóval már nem először bizonyította be, hogy igazi barát. Ellentétben a sok képmutatóval. Már legalább értem, kedden amikor suliban voltam, Sziszi miért került el, és Adri miért nem nézett a szemembe, és délután a parkban miért nem dumáltak velem annyit. Pedig akkor is voltunk vagy harmincan. Amikor mindez kiderült, és volt ez az msn beszélgetésünk Zitával, olyan sírógörcsöt kaptam, amilyet már talán hónapok óta nem. Pedig nem is ittam. Nahát... hogy mik vannak! Ez az egyik. A másik meg az, hogy állandóan Detox jár a fejemben. Máskor ha láttam valahol Zolit, három hétig arról álmodtam. Most meg Detox, mindenhol Detox. Meglátom a képét valahol, és féltékenységgel vegyes (mert hát nem én vagyok/voltam az egyetlen ágytársa) fájdalom lesz úrrá rajtam. A stílusából is ragadt rám valamennyi, a csókját még most is érzem, és azt is, ahogyan néha átölelt. Hallom a hangját amikor cigizek, látom a mosolyát, és mindig eszemben van az az augusztusi délután, amikor először odaadtam magam neki. Mentünk ki a tanyájukra, mert mindkettőnk szülei otthon voltak. Ültem a kocsijában, mentünk Szekszárdot elhagyva Várdomb felé, zenéről dumáltunk, én meg úgy féltem, mint egy szűzlány, pedig ő volt a sorban a kilencedik. Azt a másfél órát sosem felejtem el. Tesóm is sóvárog utána, pedig neki ott lesz Balázs. Én meg egyedül maradtam. Barátok nélkül majdnem, mert azért Iza, Evelin, Móni, és talán még Adri kitartanak mellettem. Barbival meg sajnos elég ritkán találkozom. Hát hiába... a Promisokkal csak egy éve lógok, Izával meg tíz, Evelinnel tizenkét éve. Azért ez nem mindegy. Detox... és hétfőn elmegy. Repül New Yorkba, vagy Fokvárosba, vagy nem is tudom hova. Azt ígérte, hogy fog majd képeket küldeni. Azt hiszem, illetve attól félek, hogy ez tart életben. Eddig azt szerettem volna, ha elmúlik a szerelem, amit Zoli iránt érzek, de most úgy vagyok vele, hogy nála még így is sokkal több esélyem van. Ő legalább az országban, sőt a megyében van. Sióagárd csak nyolc kilométerre van Szekszárdtól. Nem tudom, megmondjam-e Detoxnak, hogy mi az ábra. Szuggerálok, hogy Zolit szeretem, Zoli az Isten, az Angyalarcú fiú... de nem megy annyira. De ha meg is mondanám Detoxnak, hogy ez van... max megvonná a vállát, esetleg hozzátenné, hogy akkor ne is tartsuk a kapcsolatot. Vagy én közlöm vele, hogy hagyjuk egymást. De azt nem bírnám ki! Inkább hallgatok, ahogy eddig is tettem, csak most más elől kell titkolóznom. Ami nem lesz nehéz. Hiányozni fog. Minden esetre nem adom fel, addig harcolok, amíg ugyanott leszek, ahonnan elindultam: Detox mint ágyas, és Zoli mint hiányzó nagy szerelem, sajgó seb a lelkemen. Így lesz a legjobb, úgy érzem. Nincs más választásom, ha nem akarok még boldogtalanabb lenni.