Igen, még mindig a varázsa alatt állok. Reggel már a szülészetnél remeg mindenem, pedig onnan még nem is lehet odalátni a könyvtár elé. Nem hittem volna, hogy várni fogom a gyakorlatot... és most várom. Hogy újra feltűnjön, koromfeketébe öltözve, azzal a csodálatos hajával, és akkor a szemeiről még nem is szóltam... ilyen szempár nem terem mindenhol! Látszik hogy az őrület már beleette magát a csontjaiba is, és ez egy olyan tekintetet kölcsönöz neki, mintha nem is ebben a világban lenne a helye. Talán nem is itt van. Mindent tudni szeretnék róla! A vércsoportját, az alsónadrágméretét, hogy rágja-e a körmeit, hogy miért jár könyvtárba, mikor fekszik le este aludni, mikor volt először részeg... mindent! És ha rajtam múlik, meg is fogom tudni. Valamiért van bennem egy olyan tudat, hogy ő megértene engem. Talán mert (ahogy Dia mondta) neki is van valami baj a fejével, ahogy nekem is. Csak az a gáz, hogy Dia azt is megemlítette, hogy árulják a házukat. El akarnak költözni. Nekem meg fogalmam sincs hogy hova. Bár állítólag annyit kérnek érte, hogy nincs az a hülye, aki megvenné... mégis, engem szorít mostmár az idő. Mihamarabb ki kell dolgoznom egy olyan stratégiát, aminek nem az lesz a végeredménye, hogy az orrát húzva végigmér, és elküld a picsába. Az egy pöppet kiábrándító lenne. Tegnap egyébként a koncerten annyi helyes srác volt, hogy szinte nem győztem kapkodni a fejem, persze vagy foglalt volt, vagy számomra felejtős, bár nem hajtottam rá nyíltan senkire. Pedig van a haveri társaságban egy illető, akire koncerteken, vagy amikor találkozunk, rendszerint egy vödör nyálat elcsorgatok. Vele is úgy vagyok, mint a többivel: ha akar valamit, majd szól. Ha meg nem, akkor minek égessem le magam fölöslegesen? Semmi értelme. Inkább kussolok, behúzom fülem-farkam (helyét), és elhatározom, hogy végre elviszem a héten szerencsétlen Rozált egy szervízbe, új első kereket neki, aztán meg sem állok Parásztáig, ahonnan csodaszép a naplemente, város és természet határán, ahol a Magány hercege éldegél... azon filóztam ma reggel, mit meg nem tennék érte. Hogy mire jutottam, azon magam is meglepődtem. Az egyik az, hogy megnöveszteném érte a hajam. A második talán még ennél is durvább: leszoknék a cigiről. Csak mert valahányszor látom, sosem bagózik. Ezt pedig még anno Zoliért sem tudtam volna megtenni. Asszem. Ja igen, Sziszivel tegnap együtt röhögtünk szegény fiún. De komolyan, szerintem vicces. Legközelebb már lehet hogy tesómra fog ráhajtani, de akkor a nyakára lépek! Mármint Zolinak. Aztán onnan már nekem édes mindegy minden. Megkeresném a kis hercegem, és boldogok lennénk örökre, kinyírnánk az összes rohadt mocskoz buzernyák náci gecit, és megteremtenénk a világbékét. Egyébként ki nem állhatom a hippiket.