2007. június 5. kedd
Amikor szeretni kell, akkor szeretni kell. Hiába osztottam az észt alig két hete, hogy a szerelem szar, semmi szükség rá, és csak megrontja az életet (amik mellett még most is kitartok), mégis megint beütött a ménkű. Igen, ismét szerelmes vagyok. Ez persze nem csoda, mikor nem voltam az, ha úgy vesszük? De lehet, hogy ez már tényleg az igazi. Amit meg jósoltak, a tizenkilenc éves koromban bekövetkező bazinagy igazi szerelem. Azt mondták (diplomás szakértő, hát ki tudja), hogy össze is fog jönni a dolog az illetővel, és a húszas éveim elején még gyereket is szülök neki, és teljesen lenyugszom, nem leszek ilyen vadbarom, mint amilyen most és az elmúlt asszem kb. tíz évben. Hogy honnan tudom, hogy tényleg szerelmes lettem? Rém egyszerű, folyamatosan vele álmodtam három éjszakán keresztül. Általában két álom szokott lenni egymás után, de itt három volt, és mindegyik alkalommal nagyon jó haverok voltunk, de volt ott még valami, valami, amit egyikünk sem mondott ki. Túl sokat várok ettől az egésztől, elvégre az illetővel pár mondatnál többet még nem beszéltem, csak gyakorlati napokon látom elsuhanni a kirakat előtt, mint egy fekete villám, csodálatos hajjal. Azt hiszem, hogy igen... a haja fogott meg benne. Csodálatos! Én ilyet sehol sem láttam, se képeken, se filmen, se sehol! Már akkor majdnem elaléltam, amikor egyszer kirakatmosás közben Dia rámutatott, hogy „na ott az az őrült srác az utcánkból". Tervezem, hogy odamegyek hozzá, amikor lesz rá lehetőségem, és megmondom a szemébe, hogy szeretném megismerni, mert véleményem szerint olyan kirívó egyéniség lehet, amilyet manapság nem látni mindenhol. Lehet, hogy szemközt köp, és/vagy elküld a picsába, esetleg csak kiröhög, és azt vágja az arcomba, hogy szánalmas vagyok és takarodjak előle. De legalább megpróbálom... végül is múlt szerdán előre köszönt, még ha csak csendben is. Jó, ettől még én sem várom, hogy jövő héten már gyűrűt húz az ujjamra, de legalább köszönt. Próba cseresznye, erősebb kutya baszik, bátraké a szerencse, arról nem is szólva, hogy béna gyereknek anyja veri. Ha annyit érek el, hogy azt mondja, hogy oké, talán majd valamikor, akkor már nem olyan rossz... legalább nem küldött haza nyilvánosan. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy múlt héten (nem is tudom pontosan, hogy melyik napon, de előfordulhat, hogy pont szerdán) gyakszin Szabina szólt, hogy ott áll a járdán. Át akart hajtani az úton, én meg csak álltam az ajtóban és bámultam, majd' kiestem a szemeimen. Szerencsés vagyok, hogy gyakran láthatok egy ilyen csodát, még ha csak másodpercekre is. A vicces az volt, hogy észrevette, legalábbis szerintem a pillanat törtrészéig a szemembe nézett. Aztán persze megeshet hogy nem is látott. Nem értem ezt a srácot, több titkot rejt, mint ezer meg ezer Péló geci. Milyen költői tudok lenni az érzékeny pillanataimban... J Adri viszont rendesen felbaszta az idegeimet, mikor ma mondta, hogy ez a srác múltkor intett neki („de lehet hogy összekevert egy haverjával, mert feketében voltam, a kapucni a fejemre volt húzva, és a nadrág betűrve a bakancsomban, meg hát ugyan már, túl öreg hozzám"), meg amikor kint ültek a központon Beával, akkor tízszer elment arra bringával, meg Adri szokta látni az utcájukban is... szerintem ez több, mint gyanús. Adri tetszik neki, nincs mese. Persze ez korántsem jelenti azt, hogy lemondok róla, még mit nem?! Tudom hogy sokkal szebb nálam, de azért egy próbát mindenképp teszek a srácnál. Bár Adri meg én messze nem vagyunk egy súlycsoportban, szóval megint hülye vagyok, és készülök totálisan leégetni magam. Fasza! Egyre jobb a helyzetem... de hát kitartás. A gáz csak az, hogy nem hiszek a horoszkópokban, meg hogy a sorsunk meg van írva. Szerintem mindenki a saját sorsának a kovácsa. Vááá meg vagyok őrülve! Látnom kell ezt a kis herceget, Parászta hercegét, az őrület igazi urát. Ezt most tényleg nem bízhatom a véletlenre. Ha kell, én jövő héten minden gyakorlati napon már kilenckor a könyvtár előtt fogok strichelni (jövő héten tízórás leszek). Huh! Szorítsatok nekem lécc! Nekem ezen most tényleg nagyon sok múlik. Sőt, ha azt vesszük, minden. De ha nem jön össze mégse... legalább lesz okom inni Prosecturán. Nem mintha nem terveztem volna hatalmas év végi berúgást. Elmegyek a barátaimmal (még egyszer köszi hogy vagytok nekem J ), és hullára vedelem magam. Szerencsés vagyok, hogy ők mellettem állnak jóban-rosszban. Ha elmerülök a szarban, vagy úszok a boldogságban, Ti itt vagytok nekem. És ez itt a reklám helye, hogy visszakanyarodjunk a hercegemhez:
„De néha-néha ha a tükörbe nézek,
Hatalmas ürességet érzek,
Mintha kihagytam volna valami fontosat,
Amire nincs már idő."
(Hátsó Szándék - Mit tudhat még adni az élet?)
Ma viszont még valaki eszembe jutott, ahogy nézegettem az imént a régebbi zenéimet, meg olyan mappákat, amiket már hónapok óta elfelejtettem. Van itt egy egészen érdekes MSN beszélgetés word formátumban elmentve, még Dáviddal folytattuk aznap, amikor utoljára beszéltem vele. Azóta egyszer jött csak fel, akkor se írt semmit, de legalább tudtam, hogy él. Most nem tudom. Csak az utolsó szó vésődött be az agyamba, amit legutoljára írt: hogy szeret. Előtte azt írta, hogy ha túléli, megkeres, és atommód berúgunk. Ez még valamikor az ősszel volt azt hiszem. Azóta se kép, se hang róla. Mondta, hogy el akar tűnni, és hogy ha módja lesz rá, mindenképp jelez nekem valahogyan. Ha mást nem, csak annyit szeretnék, hogy él-e még.
2007. június 6. szerda
Another day in paradise. Az idő még mindig trágya, hol esik, hol nem; hol hideg van, hol meg meleg de fülledt. Persze megint a kis herceggel álmodtam este. Ki mással? Méghozzá azt, hogy megkérdeztem tőle ezt az egész összeismerkedésdit, és azt mondta, hogy nem hiszi, hogy a barátnője örülne neki. Mi elmentünk családdal nyaralni Bátaszékre (én sem értem), és bementünk valami ruhaboltba, ahol volt étterem is, hogy ott ebédeljünk, de a kajálda tulajdonképpen egy kétezer méter mély cseppkőbarlangban volt. És ki volt a felszolgáló? Az én kis hercegem barátnője, akit nem más „alakított", mint a Ringu főszereplője, Sadako. Ja, és szürke hályog volt a szemén. Meg is rémültem tőle, viszont csodálkoztam, hogy egy ilyen másfélisten hogy tud járni ezzel a rémmel. Mert oké, én sem vagyok egy matyó hímzés, de ez?! Írtam levelet Janinak, Adri mondta tegnap, hogy hazament és szétverte az ő (mármint Adri) szobáját. Hm, valamiért van egy olyan érzésem, hogy Adrinak igenis tetszik az én hercegem, csak nem ismeri be. Neki pont az ilyen típusú srácok jönnek be, ő meg a szép hosszú hajával pláne! Szerintem. A kor meg nem hinném, hogy számítana. Huszonnégy éveshez még megy a tizenhét. Hát nem is tudom. Nem bízok meg senkiben száz százalékig. Tudom, hogy nem tenné meg, de akkor is! Attól még tudtán kívül közénk tud állni. Huh, tiszta beteg vagyok! Mármint agyilag. Mindegy, ha törik, ha szakad, én akkor is szóba fogok valahogy elegyedni ezzel a gyerekkel. Tényleg nincs mit veszítenem. Már róla is megszületett az első, eléggé amatőr versem. Unatkoztam áruismeret órán. Íme:
Tébolyon innen, őrületen túl
Lakik a sötétben egy hosszú hajú úr.
Fekete világban tengeti napjait,
Feketeség uralja gondolatait.
Él percről percre, napról napra,
A sötétet várja,
Ami az ő birodalma,
A sűrű, sötét éjszaka.
Haja mögé bújva
Néz a világra,
Nem tudja,
Hogy egy vámpír várja.
Vámpír, kinek élete vér,
Szemét sebzi a fény,
Ami megöli.
Elküldi
A Sötétség Birodalmába,
A fekete herceg várába.
A vámpír én vagyok.
Én árnyékban lakok.
De ha elmegyek, eljutok hozzád,
Együtt uraljuk a Sötétség Birodalmát,
Együtt üvöltünk a fényes világra,
Együtt üvöltünk fiúra és lányra.
Szerelmünk örök lenne,
Egymásban élnénk éjről éjre,
Kettőnk tüze éjfeketén égne,
Úgy írná fel az égre
A sápadt csillagok közé:
Mi ketten együtt örökkön örökké!
Na hát ezt sikerült egyelőre kihoznom magamból, de szerintem lesz még több is. Zoli is jó múzsa volt, de ő... hát ő maga a tökély! De valami azt súgja, nem lesz az enyém. Pedig de jó lenne, mennyire jó lenne!
2007. június 7. csütörtök
Ma megint láttam. Adrival suli után kiültünk egy kicsit a főiskolai buszmegállóba, abban a reményben, hogy hátha láthatom. Bejött. Alig tíz percet csücsültünk ott, elhajtott előttünk. Csodálatos volt! Rögvest felpattantam a helyemről, hogy minél tovább gyönyörködhessek benne, de lekanyarodott rögtön a megálló után. Utánanézni meg olyan izé lett volna... az egész város rajtam röhögött volna, nyilvánvaló szituáció volt így is.
2007. június 11. hétfő
Another day in Paradise. Reggel hiába vártam rá negyed órát (jó, tudom, hogy ez nem hangzik soknak, de nekem egy örökkévalóság volt), nem jött. Délután elromlott Rozi. De legalább a szombat estém jó volt, köszönhetően egy csapat idióta zenésznek, pár sörnek (még csak be se rúgtam, nem volt kedvem, szerintem öregszem), és egy haveromnak, akinek a nevét személyiségi jogok miatt nem adom ki. Annyit róla, hogy egyszer már megvolt a srác, most nem is feküdtem le vele, csak hát... megadta, amire vágytam, na! Most azon filózok, hogy érdemes lenne-e összejönni vele? Mert szerelmes nem vagyok belé, és szerintem nem is leszek. Viszont állítólag összeillenénk. Ugyanakkor tetszik Izának is. De neki van pasija. De mégiscsak barátnő! De majdnem szerelmes a barátjába. Hm, asszem egy kockáztatást megér a srác nekem. Benne legalább biztos vagyok, hogy nem fog elküldeni délre. Na elég. Megkérdezem, hogy járjunk-e, aztán onnantól fogva én rábízok mindent. Szerintem tiszta dolog lenne az egész, ő nem érez irántam semmit a szimpátián túl, és ez kölcsönös. Nem hülyítenénk egymást, ha szeretethiánya van valamelyikünknek, odabújik a másikhoz, és ennyi. A szerelem az más. Teljesen más. Olyan rossz vége csak nem lesz...
2007. június 12. kedd
Beszéltem vele. Igaz, hogy csak semleges témákról, de beszéltünk. Az egész úgy volt, hogy megint elmentünk kabineten a városba, de csak a vizsgához kellett a tanárnak mindenféle lófaszt beszerezni. Amikor bementünk a Korzóba, kinéztem magamnak egy khaki fölsőt, bementem a fülkébe próbálni (cefetül állt), amikor beszólt hozzám Anita, hogy menjek ki. Ugyan miért? Kint ül a hercegem. Azt hittem, csak viccel. Gyorsan kibújtam a fölsőből, és szabályosan szaladtam ki. Kint rágyújtottam, és gyönyörködtem benne, mert hát tényleg ott volt. kijött Dia és Anita is, és bíztattak, hogy menjek oda hozzá. Nem mertem, úgy be voltam tojva, mint egyszer. Remegett a kezem, izzadt a tenyerem, és csak dadogtam. De aztán mégis erőt vettem magamon - most vagy soha alapon - odamentem hozzá. Szerintem a háta közepére nem kívánta a társaságomat, de hát ez van. Kérdeztem, hogy meglett-e a bringája, mondta hogy nem, ez másik. És mivel az én Rozim is bedöglött tegnap (miért kellene meglepődnöm...) tudakoltam, hogy mennyiért dobálják mostanában a bringákat. Mondta, hogy mennyiért, elég húzós, ha Rozit most nem tudják viszonylag olcsón megcsinálni, akkor gyalogolnom kell (sír sír sír). Persze végig az volt, hogy én kérdeztem, és ő válaszolt, voltak tipikus kínos hallgatások, de ugyanakkor sikerült elérnem azt is, hogy nevessen. Ez pedig úgy esett meg, hogy érdeklődtem, nem jön-e hétvégén koncertre, mert ahogy látom, nem Britney Spears-en nőtt föl. Nevetett. Csodaszép volt, egy ilyen nevetésért már érdemes volt megszületnem. Tökéletes fogai vannak, a hófehér arca mellett a haja szinte feketének tűnik... szavakkal leírni nem lehet. Kérdeztem azt is, hogy mióta növeszti a haját (ilyen hülye kérdést, nő az magától is), hát tíz-tizenegy éve. De én is hülye vagyok, mert olyanokat kérdeztem, amiket már én is tudok. Ilyenek mondjuk, hogy hány éves, tanul-e vagy dolgozik, de hát azért tényleg gáz lett volna arról faggatni, hogy miért volt idegösszeroppanása. Egyébként azt mondta, nem jár koncertre, mert nem szeret emberek között lenni. Mondom én: ő pont olyan, mint én. Ahogy ott ült az árnyékban, egy szál magában, sötétszürke ingben, fekete nadrágban, és asszem tornacipőben... mintha az álmaim váltak volna valóra. Könyvtárba pedig tényleg netezni jár (de okos vagyok, hogy rájöttem, zwei koma null für Deto), haverjával emilezik, de már csak jövő hétig. Szóval ez azt jelenti, hogy sürgősen meg kell mondanom neki, hogy meg szeretném ismerni, mert persze erre nem tértem rá. Mert hülye vagyok. Az idillnek akkor lett vége, amikor az idő felől érdeklődött, én meg nagy nehezen előkotortam a teflonom... egy csíkos babazokniból, amin a Micimackós Tigris vigyorgós feje van. Akkor volt 12: 52. Hercegem elindult a könyvtárba (ma egykor nyit). Úgy köszönt el, hogy „szia, minden jót". Ennek olyan lerázós szaga van. Amikor odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy zavarok-e, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem, de lehet, hogy nem mondott rá semmit... gáz, nagyon gáz lenne! De én akkor épp csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen elbűvölő, a fizikai tökély csúcsa, és ő is elmebeteg, mint én, egy pszichopata vadállat, egy csendes őrült, aki bármikor képes lenne gyilkolni, mert gyűlöli az embereket. Szerintem, amikor ő megszületett, Isten ránézett, és azt mondta: „na ennek a srácnak öt éven belül teremtünk egy Szilasi Szilvit". És tényleg, alig több mint öt év múlva jöttem én a világra. Remélem, őszintén remélem, hogy lesz még alkalmam beszélni vele, és hogy egyszer, majd ha megtudja, mennyire szeretem, nem fog megalázni. Egyfolytában az a kép van előttem, ahogy nevetett. Nem csoda, hogy utána be is felhősödött, mert az angyalok nem bírták elviselni, hogy van valaki, aki náluk is sokkal gyönyörűbb.
