PatkányBlog

Mintha bármi okom lenne rá. Kivételesen nincs. Na jó, talán egy picit, de ne szaladjunk ennyire előre. Ma délután azon gondolkodtam, hogy mennyi de mennyi dolog van, amit utálok. Főleg szavakat. Gyermek (halló, XIX. század? igen, igen, vissza fogom küldeni a kifejezéseidet!), párom (a cipőnek van párja, szerintem alsó tagozat után el lehet hagyni ezt a kifejezést, ennél még a nőm-pasim is jobb), pocaklakó (aztán meg rácsoságylakó, vagy mi?), minden "e" hanggal mondott szó, aminek az "ö"-s változata lenne a helyes (zsemle, csepp, keménymag, stb.), amikor élettelen dolgokra élő személyekként hivatkoznak ("ők kiflik, öten vannak"... érzem, hogy gyarapodnak az őszhajszálaim, faszomé' modoroskodsz bazmeg), de igazából sorolhatnám reggelig. Holnapután reggelig. Utálom, ha hülyének néznek. Most csakazé', mert teszkós pólóban nyomatom, nem biztos, hogy vért izzadtam a nyolc általános megszerzéséért. Általában a suliban a tanáraim se néznek hülyének, akkor a kitartott valagú újbudai nacsasasszony miért teszi, azt nem fogom soha megérteni. Nem a melót utálom, hanem az embereket. Liberális nevelést kaptam, így minden embert egyformán. Némelyeket talán kicsit jobban. A pontatlan fogalmazást, na attól falnak megyek. Ma este tök véletlenül ráakadtam egy fotós blogra, el is kezdtem olvasni, de az írója vagy töri a magyart, vagy szimplán példátlanul fellengzős, de három mondat után éreztem, hogy ezt én így nem bírom tovább. Átrugdostak magyar nyelvből érettségin, aztán játszod az agyad? Csodás. Már értem, miért vannak letiltva a kommentek. Legalább az autocorrect miatt a helyesírás elfogadható. A bennem élő nyelvtannáci szusszan egyet. A gyerekeket is utálom. Oké, ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert csak a neveletlen, hisztis kis dög gyerekeket utálom, de 90%-ban olyanokat látok. Ordít mint a sakál, vörös és kétszeresre duzzadt a feje, könnye egy csöpp se, kalimpál minden végtagjával, és értetlenkedik. Szüleinek is jár a vascső, tökömé' nem lehet normálisan megfegyelmezni. Nem nadrágszíjjal, de az csak egy gyerek, nem hülye, nem hiszem el, hogy ha szépen elmagyarázzák neki amit nem ért (miért nem kapja meg X játékot most azonnal), akkor ne nyugodna meg. De nem, mert anyu-apu lusta, kiégett, frusztrált, ami oké, csak akkor nem vágom, miért akartak gyereket. Erről szerintem már írtam, és jó eséllyel még fogok is, mert átkozottul bosszant. Vannak cuki kölykök is, nem mondom. Mondjuk a szomszéd csaj kisfia, főleg ha nem játszik kora reggel azzal, hogy a belső udvaron mennyire klasszul kijön a visszhang. Vagy az alattunk lakó család kislánya, aki mindenkinek hangosan és mosolyogva köszön másfél-két éves létére.
Fél órája olvastam, hogy meghalt Bud Spencer. Isten nyugossza. Meg akartam tudni, hogy mégis mi történt, de az indexen csak a focival foglalkoztak, mire végre nagy nehezen méltóztatták kitenni a halálhírt, a cikk végére odaírták, hogy folyamatosan frissítjük. Ekkora ordas baromságot is már rég olvastam. Mit gondoltak, reggelre föltámad? Inkább ne írtak volna oda semmit, hanem holnap reggel szépen lehoznának egy részletesebb életrajzot a fontosabb képekkel. Buta index.
Legjobban mégis azt utálom, ha bele akarnak pofázni a dolgaimba. Ennek kapcsán jött elő a mit-mennyire-utálok kérdés. Mert a szokások. Meg a hagyomány. Meg ezt úgy illik. Hát hol nem szarom le mindet. Az én dolgom, engem érint legjobban, úgyhogy az lesz, amit én mondok, és akinek a véleményét kikérem, azért, mert őt ugyanannyira érinti, mint engem. Na erről lesz majd egyszer egy szép hosszú poszt, mert ki kell adni magamból a feszkót, fél óráig ordítozni szegény haverinának felindultságomban mondjuk kicsit segített, de azért nem volt az igazi, ha már az ember agyát az egekig basszák.
Ettől függetlenül ma egész jó kedvem volt végig. Remélem marad is.

Napi rutinom fontos része, hogy reggel vagy este (esetleg mindkétszer) elolvasom a híreket. Erre egy bizonyos hírportált használok, ami mondjuk már többször tölt el méla undorral, mint hálával az iránt, hogy jeee, megtudom, mi újság abban az alantas, brutális külvilágban. Hogy olyan stilisztikai hibákat vétenek az állítólagos újságíróik, amikért egy alsós gyereket is leszidnának, azt már kezdem megszokni. De hogy mennyire iszonyatosan részrehajlóak, semmi objektivitás nincs bennük, azt nem bírom lenyelni. Szóval ugyanitt tényszerű hírportál kerestetik. Mai ajánlat:
   - Valami női hölgy tanyavilágban gondnok. Az egész cikk arról szól, hogy panaszkodik hogy ez mennyire nehéz, de ő nem panaszkodik, mert. De, anyukám, mást se csinálsz. Nem baj, szar és sok a meló, add ki magadból nyugodtan, csak utána ne mártírkodj, hogy te nem, mert de, te igen. Budapestről (vagy bármelyik nagyvárosból) bazira romantikusnak tűnhet a vidék, mármint a klasszikus értelemben vett vidék, a tanyavilág. Hát, nem az. Bizony nincs leaszfaltozott út, központi fűtés, Teszkó két megállón belül, idő kell az orvosnak amíg kiér, munkalehetőségek közül se nagyon lehet válogatni, vagyis igen: dolgozol-e a földeken, vagy nem. Feltéve hogy van napszám. Aztán ha jön egy szép nagy jégeső, esetleg három hónapos aszály, megette a fene az egész éves munkát. A tanyasi élet szívás. Még mamám mesélt róla annak idején, hogy lánykorában milyen is volt. Lehet mondani, hogy az ötvenes évek, de ott annyira nem telik az idő, mint mondjuk az V. kerületben, ahol dizájnerruhás fiatalok csipognak az iPhone-jukon. A munka- és pénzhiány elkeseredettséget szül. Nem véletlenül indult be pár évtizede az urbanizáció. A tanyavilág azoknak lehet tényleg jó élmény, akik hétvégi kikapcsolódás gyanánt vesznek ott egy épületet valami telekkel. Na az romantika. Más kérdés, hogy tőlem az is távol áll. Bocsássa meg a világ, szeretem a várost a maga minden kényelmével és zajával együtt.
   - Tanárok alsós gyerekeket aláztak meg, mert egyikük a vécé mellé kakkantott, és a pedagógusok szerint jó ötlet nyilvánosan mindenkivel lehúzatni a bugyiját (ebből feltételezem, hogy lányvécében történt az eset) és segget vizsgálni. Az egy dolog, hogy érdekes megoldást választottak a bűnös seggrekerítésére, hiszen nyilván nekik se lehetett felemelő érzés potenciálisan szaros végbeleket vizslatni. Más kérdés, hogy lehet hogy nem mondjuk Budai Ilonkával kezdtem volna a sort, hanem Kalányos Eszmeraldácskával. Erre persze nyakamba zúdított az internet népe hideget-meleget. Persze az igazság sosem fog kiderülni, mert nincs hírértéke, csak hogy tancik gyerekeket aláztak. Tény, hogy én is más módszert alkalmaztam volna. Gondolom tanítás ilyenkor már nincs, csak nyári napközi. Akkor addig nincs játék, csak csöndben olvasás bent a teremben, szigorúan valami rémunalmas tananyagot (nekünk anno az autó és a bicikli meg talán a vasút történetét kellett olvasnunk délutánonként, elég hosszú volt, semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy utáltam, és néhány nevet nem tudtam, hogyan kell ejteni), amíg ki nem derül, hogy ki volt. Néhány szülő még hálás is lenne.
   - Radikális politikai párt képviselőnője aztat bírta mondani a szájával e, hogy az abortuszra jelentkező nőkkel kötelezően meghallgattatná a magzati szívhangot. Szeretem a reggeli hírolvasást, egyszer még le fog hozni a kávéról. Mert az abortusz bűn. Szeretném látni, ahogy ez a női hölgy minden parlamenti gyűlés, vita, happening előtt meghallgat egy szép velős előadást arról, hogy a multikulturális társadalom milyen nagyszerű és hatékony, hogy a magyar adófizetők pénzéből igenis érdemes felzárkóztató programokat csinálni a murmucoknak, emberbaráti kötelességünk menedéket biztosítani kivétel nélkül minden migránsnak, és civilizált országként meg kell adnunk a jogot a homoszexuálisoknak az egymással való házasságkötésre (ezt mondjuk szerintem tényleg megtehetnénk). Ez ugyanaz. A várandós nő maga döntött úgy, hogy elveteti a gyereket, mint ahogy képviselőasszonyunk is maga döntött arról, hogy politizálni fog egy jobboldali párt tagjaként. Merthogy a nemzethalált el kell kerülni. Igen, láttunk már ilyet, legutóbb Romániában a Ceausesku-uralom idején, ahol minden fogamzásgátló szer és az abortusz minden formája tiltott volt, sőt, törvénybe iktatták, hogy a születendő magzat nem az anya (és apa), hanem a nemzet tulajdona (sic!).
   - A többi hír szinte mind a fociról szól az EB miatt. Van rá egy ezresem, hogy ma délután kikap a magyar csapat a portugáloktól. Öttől kilencig melózok, szóval reményeim szerint az összes paraszt hazamegy meccset nézni, és lesz egy kis nyugtom.

D. szeptember hetedikén kezd Pesten, augusztusra kéne találnunk valami normális albérletet. Minél hamarabb. Ezt a mostanit szeretem, de innen egyfelől mennünk kell (tisztázatlan okok miatt, de van sejtésem, hogy fogjuk látni mi még ezt a lakást havi kilencvenért is meghirdetve), másfelől nem is lenne tisztességes itt maradni.
Tábornok holnap államvizsgázik, egy hónapja igyekszem csöndben lenni és lelket önteni belé, szerintem sikerülni fog neki. A környtanosok mind négyest meg ötöst kapnak, a fizikusokat alapszakon szeretik szívatni, a többi szakról nincs infóm.
Szombaton voltam Prosecturán, nagyon jól éreztem magam, és végre bebizonyosodott, hogy a tájékozódási képességem egyenlő a nullával, hacsak nincs mínuszban. Adj nekem egy térképet, és figyeld ahogy meghalok.

Reggel arra ébredtem, hogy szúr a mellkasom. Nem volt vészes, de ahhoz épp elég volt, hogy fölébredjek rá. Talán hülye pózban aludtam, vagy a fene tudja. Akkor volt régen ilyen, amikor együltő helyemben elszívtam másfél doboz cigit, ó, a régi szép idők, kocsmában dohányzás. Napközben szépen elmúlt, néha kicsit éreztem, de most már akkor se, ha nagyon mély levegőt veszek. Ha hinnék a természetfölöttiben, biztosra venném, hogy boszorkány volt. A boszorkány azért boszorkány, mert kiszorítja a szuszt az áldozatából úgy, hogy éjszaka a mellkasára telepedik, ez a lidércnyomás. Krúdy Gyula tudott ilyesmiről úgy, olyan ízesen írni, hogy meg kell keresnem az Álmoskönyvét. Egy másik könyvben azt olvastam, hogy ha "tetten érik" a boszorkányt, ilyen-olyan módszerekkel lépre lehet csalni, és elkapni, vagy legalábbis beazonosítani, hogy ki lehetett. Ja, aztán majd megjelenik valami fekete gyertyát tartó pucér wicca a szobában, de az legalább a kevésbé parasztvakító felekezet tagja, de nem akarok vallási kérdésekbe bonyolódni. Valmont novelláit imádom, időnként ír boszorkányokról, de egy másik oldalon is akadtam már igazi gyöngyszemre. Érdekesek ezek a népi hiedelmek. Lehet egy nép vagy környék akármilyen fejlett, művelt, előrehaladott, a saját kis babonaságaitól nem fog megszabadulni. Nem azért, mert nem tud, hanem talán azért, mert nem akar. A fekete macskáktól a kék lidércfényen át a lucaszékig teljesen átitat mindent ez az ezredéves hagyomány, talán az egyetlen, amit tisztelek. Talán mert ezt sehol nem erőltetik, sőt. Huszonöt-harminc éves kor fölött aligha van olyan lány, aki soha nem öntött ólmot, és minden korosztályból van, aki húzza az orrát, ha egy hónap tizenharmadik napja péntekre esik, vagy igyekszik valami jót csinálni újév napján, hogy boldog legyen tőle, és akkor az egész éve boldog lesz. Vannak aztán különféle rituálék is, otthon van néhány könyvem, ahol elég szép részletesen leírják őket. Néprajzosnak kellett volna mennem, de hát abból nem lehet megélni. Állítólag a farkasfog megvéd a boszorkányok bűbájától. Szerintem a kevesebb cigarettázás fog megóvni. Mondjuk mostanában nem is szívok sokat. Mindenre van magyarázat, esetleg most még nem tudjuk. De attól még van. Persze nincs az a racionális megoldás, képlet vagy törvény, ami az emberek hitét, legyen szó akármiről, kitörölhetné. És ez valahol így van rendjén. Lassan ismerjük az emberi test minden atomját, fehérjéjét, sejtjét, a biológiai és kémiai folyamatokat, leírhatóvá válik a szerelem, a gyűlölet, a közöny, a ragaszkodás, a függés, az elutasítás, egyszóval minden, de mégis... mégis kell valami ember fölötti. Egy istenség, egy eszme, egy kapaszkodó, hogy ennél többek vagyunk. Hitre mindenkinek szüksége van, ki-ki másban találja meg. Én egy kicsit babonás vagyok, de csak egy nagyon kicsit, Istenben hiszek, de a túlvilágot nem tartom létező dolognak. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy agyaljak rajta, de néha azt gondolom, hogy ha lenne, az jó lenne.

Vagy nem is beszélni. Csak közölni. Most valahogy minden jó. Egy ideje nincsenek rémálmaim, vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Hogy fantasztikus barátaim vannak, azt idáig is tudtam, de amikor kedvenc kricsmimbe toppanva kórusban kiabálják, hogy "MEGLEPETÉÉÉS!!!", az mindent felülmúl. A szervezést Évi bonyolította, és először csak az volt furcsa, hogy D. egy sörfesztiválról abba a kocsmába akart menni, hát jó, menjünk, én szeretem... aztán jé, ott van Évi, micsoda véletlen, de hát ő is komálja a helyet. Monsu is itt van, ofkorsz, jóban vannak, miért ne lenne itt vele. Folyosótárs is, oké, ismerik egymást mind a hárman, nincs ebben semmi... Tanti is, na ez már fura... Tesóm is, mi a tosz :D Ez kb. másfél másodpercbe tellett, hogy végigfusson az agyamon, csak később vettem észre, hogy ott van még Zita, Joker és Pubi is, később pedig jöttek még páran, aki pedig nem tudott csatlakozni, üzent egy üveg Jägerrel. Volt torta is, meg minden, éjfélkor kocsmatúrára indultunk, mert karaokezni akartunk, aminek az lett a vége, hogy Évivel torkunk szakadtából ordítottuk a pesti éjszakába az összes általunk ismert ilyen-olyan indulót. Itt a nyár, kell majd még ilyen. Mit kell ahhoz inni, hogy az embernek ne legyenek téveszméi és ne váljon agresszívvá? Talán társaság és alaphangulat kérdése. Igen, azt hiszem, ez a kettő a felelős, nem a pia. Az őszinteségi rohamokért is. Az elmúlt hónapok során kétszer kapott el, ha jobban belegondolok, az egyik épp az említett este végén volt. Kavicsról kavicsra, lassan, le a földig. Menni fog, csak idő kérdése. Nincs semmi oka, hogy ne sikerüljön. Húúú. Képes vagyok rá. Fogok tudni beszélni. Szent szar, milyen lehet annak, akit valami trauma ért?! Mennyire durván képes bezárkózni az ember a saját elméjébe? Mennyire képes kiszorítani másokat? És közel engedni? Mennyire képes megváltozni mások hatására? Mennyire képes tolerálni mások változásait? Változik egyáltalán maga az ember úgy igazán? Idő, idő és idő. Az mindent megold és elsimít, megválaszol, csak a fiatalságot bassza el, ha az ember hagyja.
Meg úgy egyébként is jól vagyok. Azt álmodtam, hogy az egyik otthoni középiskola töküres és félhomályos kollégiumában vagyok, és azt számolgatom, hogy hogyan és hol fognak elférni a vendégek. Aztán a tablókat nézegettem, vagyis inkább keresgéltem. Mintha még nem láttam volna. Csak ott valahogy más volt az egész miliő. Valójában soha nem jártam ott, de szóba került. Korai még. De azért sokszor eszembe jut. Furcsa dolog az emberi természet. Hogy mi vonz valakihez, akiről évekig semmit se tudtunk. Akiről nem tudtuk, hogy mit is akarunk pontosan, de valamit igen. Meh, még nem akarok spoilerezni. Akik számomra fontosak, azok úgyis tudják. Tesó, barátok, szülők. 

Nagy port kavart múlt héten egy gödöllői eset, ahol is egy idős bácsi kényszerült bezárni a több évtizede vezetett cukrászdáját, ugyanis névtelen bejelentés miatt kiment vizsgálódni a NÉBIH, és annyi szabálytalanságot találtak, hogy a bácsi a büntetés kifizetése helyett inkább úgy döntött, örökre bezár. A Magyar Internet Népe egy emberként emelte föl a hangját ez ellen, indul petíció (bazmeg, mé?! Ha aláír valamit virtuálisan százezer ember, abból még nem lesz pénz), és tömegével mentek sütizni-fagyizni a papihoz. Ez tök szép meg minden, de. A névtelen feljelentő kb. most az egész ország ellensége lett. Névtelen... vajon a hatóság kiadná, hogy na cicáim, Lópici Gáspár piripócsi lakos tett bejelentést a tata boltja ellen? Aligha. Aztán a másik, a személyes kedvencem, a kettős mérce. Ha egy kínai éttermet kéne bezárni mondjuk ugyanilyen okok miatt, a plebs habzó szájjal verné a térdeit örömében, hogy igen, mennyire megérdemelte ezt a rohadt szemét profitorientált sárga rizszabáló disznaja. Azonban ha a magyar paraszt koszos, az kb. népi hagyomány, kézművesség, pofa lapos és zabáld a krémesed. Sose jártam abban a cukrászdában, lévén soha nem volt semmi dolgom Gödöllőn. Ha otthon lenne egy ilyen hely, hát vagy bemennék, vagy nem. Ki tudja, talán igen, nem vagyok finnyás. Tantival épp arról beszélgettünk, hogy a Zug se volt épp egy sterilszoba, mégis mennyit jártunk oda régen. Naná, de más száz forintért egy házmestert inni a zöld ponyva alatt a sörpadon (Istenem, mennyire hiányzik...) tizennyolc évesen a haverokkal, meg más bemenni egy cukrászdába esetleg családdal vagy asszonnyal/emberrel megenni egy fagyit. Intermezzo: Zug, anyám, annyira távolinak tűnik. Nyolc-kilenc éve bontották le, most parkoló van a helyén. Vajon hova lettek a plakátok? Mi lehet T-boy-jal? És Rékával? Mi lett a számítógépekkel? Az idő múlása úgy hozta, hogy a helyről való legélénkebb emlékeim között van, amikor 2010-ben nyárnyitó előtt ott alapoztunk, és D-t kérdeztem, hogy angolul mi a "halálra ítélt". Sentenced to death. Azóta tudom. Intermezzo vége. A kommenthuszárkodás csimborasszói azok a nagyokosok, akik helyből támadnak, hogy "nagyanyád sütijét se eszed meg akkó'?" Nem bazmeg, nagyanyám sütijét se ettem meg annak idején, ha úgy gondoltam, hogy nem kéne megennem, mert. Arról se szól a fáma, hogy a kisöreget előtte hány alkalommal baszogatták, hogy takarítson ki. Lehet, hogy szóltak már neki ezerszer, csak nem tett semmit, sajnos az meg édesmindegy hogy azért, mert nem tudott, vagy azért, mert letojta. Értem, hogy konvergálva a száz év felé az embernek már nincs sok minden, amiért éljen. Felesége, gyereke nincs, csak az üzlete. Sajnálom a papát, tényleg. De vannak dolgok, amiket meg kell tenni. Ha az EU szabvány, vagy a szomszéd Maris, vagy a fizető vendég azt mondja, hogy tisztaságnak kell lennie, akkor tisztaságnak kell lennie. Koszos gépből vagy munkafelületről igenis bazmeg belekerül a szennyezés a kajába, onnan a szervezetbe, attól meg betegnek lehet lenni, és/vagy fosni, mint a kanalasgém. Ennyi a történet. Ha nekem lenne egy ruhaboltom (mert éppen lehetne), én se árulnék szakadt vagy pöcsétes cuccokat. Lehet, hogy nem Versace meg Armani lenne a fő profilom, de azért lenne egy igényem a boltomra. Sok okos pesti meg hőzöng, hogy így kibabrált a rendszer egy ártatlan emberrel. Valaki mégis ráhívta az ellenőrző szervet, akik csodával nem épp határos módon megbüntették, ráadásul nem is kicsit, gondoltam azt se jókedvükből tették a szakemberek. A tisztaság nem az anyagi helyzet függvénye, asszem ez akár a tanulság is lehet. Ha meg tényleg annyira odavannak a gödöllőiek meg a sok empatikus honfitárs, akkor dobjanak össze egy takarítóbrigádra, esetleg új gépekre, ne adj' Isten még a büntetésre is, és az élet mehet tovább, mindenki boldog, a bácsi fagyiztat, a nép fagyizhat. Hülye magyar paraszt már megint nem gondolkodik, csak veri a nyálát.
Egyébként jól vagyok, főleg miután D. hívott délután, hogy már szinte biztos, hogy szeptembertől kezdhet Pesten, cégen belül. A hétvége is csodás volt, vele mindig az. Tesómmal is kibékültem még valamikor a hét elején, erre kár is több szót fecsérelni. Azonban furcsa dolgot álmodtam. Vagyis inkább dolgokat. Azt már megtapasztaltam, hogy ha kora reggel fölébredek, és utána visszaalszok, akkor mindig valami rosszat álmodok. Most is ez volt, már nagyon nem emlékszem rá, csak hogy valami háborúszerűség volt, és menekülnünk kellett, de mi össznépileg inkább beültünk valahova inni. Jellemző. :p Kalocsán voltunk, és két gyerekkori barátnőmmel sétáltam abban az utcában, ahol gyerekként oly sokat játszottunk, és szomorúan láttam, hogy az utca végén lévő házakat, köztük Gabi barátnőm nagymamájáét is lebontották, ami megmaradt, az is düledezik. De nem is sétálhattunk sokáig, mert valamiért el kellett bújnunk, és csak néztem a lában alatt burjánzó gazat egy téglarakás mögött, és arra gondoltam, már semmi nem lesz a régi, amikor fölébredtem. Gabi asszem Kanadában él egy ideje a kislányával, Dóra tanítónőnek készül Szegeden, Petiről semmit nem tudok, a Szalontai-fiúkról még annyit se. Viszont új fodrászlány van az Újbudában, aki ügyesen vágta le a hajam, ami jó, mert jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy holnap egész nap a laborban fogok rohadni, így nem lenne időm ilyen világi hívságokra, mint fodrászat. No sebaj, csurig töltöm majd a telefonom, és chill, halk zene és pepecs munka. Oké, nem bántom a munkát, mert tényleg szeretem csinálni, csak azzal kezd kilenni a tököm, hogy az egyik srác mindig ír valamit, hogy valami má' megen nem jó, a program így meg úgy. Faszom a programokba bele má'. Én is tudok programozni. Mosógépet. Na. Ezt kapd ki.

Egy pasas beül a fodrászhoz hajat vágatni. Miközben a fodrász nyírja, megszólal:
   - Dugom a feleséged.
   - Mi?!
   - Csak vicceltem.
Eltelik két hét, faszi ismét megy fodrászoltatni, megint ugyanaz a fodrász vágja a haját, megint mondja neki:
   - Dugom a feleséged.
   - Tessék?!
   - Csak vicceltem.
Újabb két hét múlva megint megjelenik, megint hajvágás, megint párbeszéd:
   - Dugom a feleséged.
   - Hogyan?!
   - Csak vicceltem.
A fodrásznak azért szöget üt a fejében a gondolat, hazaérve kérdőre vonja az asszonyt:
   - Drágám, valami fószer rendszeresen bejön hozzám az üzletbe, és azzal viccelődik, hogy dug téged.
   - Jaj szívem, biztos csak valami unatkozó futóbolond, mit foglalkozol vele?
Fodrászunk megnyugszik, amíg két hét elteltével ismét megjelenik a hajvágós manus:
   - Na, panaszkodunk, panaszkodunk?

Erre péntek délután gondoltam, amikor megbeszéltük Tesómmal, Izussal és Juditkával, hogy estefelé beülünk a város egyik cukrászdájába dumálni egy jót. Még nem voltam ott, Tesóm mesélte, hogy mennyire jó hely, finomak a cuccok, kellemes a légkör... csak a délután gyilkos, mert a környékbeli fiatal anyukák napközinek használják. Beviszik Zéténykét meg Rékucit, kérnek egy gombóc fagyit 170.- forintért, és azt szépen órák alatt elnyalogatják, miközben az istencsapása kölykeik hangoskodnak, futkároznak; amit igazából nem is lehet felróni nekik, hiszen gyerekek, csak mindezt nem itt kéne. Először furcsálltam is, hogy miért vannak kirakva gyerekjátékok meg kis gyerekszékek, hát de végtére is cukrászdába járnak családos emberek is. Más kérdés, ha valaki összekeveri az óvodával vagy a játszótérrel. Persze jöttek is a sztorik, hogy kinek milyen élménye-kalandja volt már ott a kisgyerekekkel. Világos, hogy a személyzet nem fog szólni a (potenciálisan) fizető vendégnek, hogy vigye a neveletlen porontyait a kétszáz méterrel arrébb lévő hatalmas játszótérre így a kellemes tavaszi időben, hiszen az tiszteletlenség, szinte látom lelki szemeimmel, ahogy Liberális Nevelési Elveket Valló Anyatigrisünk összeszorított szájjal a hóna alá csapja a málhazsáknyi retikült (tele gyerekholmikkal) és duzzogva elrángatja a csemetéit, az asztalon hagyva a félig nyammogott fagyistölcsért. Egyszer kedvem lenne elmenni oda úgy, hogy kifogjam ezt a délutáni csúcsforgalmat. Csak úgy... terepszemle gyanánt. Szóval igen, nekik alanyi joguk van mindenhez, mindenki köteles megérteni és elfogadni a vélt vagy valós problémáikat, és mindenben prioritást kell élvezniük... akárcsak a nyuggereknek (tisztelet a maroknyi kivételnek). Átadom a helyem a buszon, és nem fogom megvenni az utolsó terméket ha neki is épp az kell, és én tudom nélkülözni vagy máshol megvenni, nyitva tartom neki az ajtót, meg babámfasza, de amikor ezzel visszaél, akkor mindkettőt fel tudnám rúgni a vérbe, mint a dohányzó várandós nőt vagy a gyerekein szándékosan élősködő nyuggert. Nem szabad szülnöm és megöregednem. Szülni mondjuk nem is akarok, öregség... ahhoz már inkább lenne kedvem. Még ha néha, néha sokszor ki is van az összes faszom az egész világgal. Sok neveletlen kis szar. Na mindegy. Ha lejár a mosásom, kiteregetek, elmosogatok, és ha nem fog fájni a szétszurkált karom (jaaa, a bal az belilult amikor múlt héten elájultál, szúrjunk a jobba, tökmindegy, hogy ott alig érezzük az eret, de legalább beszarsz amikor belédvágom a tűt... áh, inkább szúrok a balba is) akkor vasalok is. Holnap labor, nem tudom meddig font bent enni a rosseb, vagy rájövök hogy mi a hiba, vagy rengeteg időt fogok elbaszni a keresgéléssel. Vissza kell kérnem Tábornoktól a belépőkártyát, el ne felejtsem. Tesóm a hét második felében Berlinbe megy a barátosnéjához, én Bonyhádra az enyémekhez, újabb néhány napnyi D. meg én. Lemaradok az egyetemi napokról, de szerintem már régen szartam le valamit ekkora méla undorral ennyire magasról, mint most ezt, főleg a tavalyi szemétszedős műsoruk után. Várom az augusztust, mint a messiást.

Tegnap volt egy asszem fura élményem. Miután laborban végeztem a dolgaimmal, elugrottam Tecsóba venni ezt-azt, meg köszönni a kollégáknak. Össze is futottam az egyik szintén diák csajjal, épp árut töltött. Váltottunk pár szót, mondta, hogy gáz, hogy nem kasszában van, mert jönni fog a pasija, és ha nem látja, hogy pénztározik, akkor gond lesz. Nem értettem, hogy miért... elmagyarázta. Mert szombaton (?) hívták be dolgozni tegnapra (hétfő), és a pasijának ez gyanús volt, szerinte nem is dolgozni megy, de majd ő bejön venni egy doboz tejet, és lecsekkolja a leányzót, hogy tényleg ott van-e. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Asszem ezt kollegina is észrevette, mert vágyott együttérzést olvastam ki a tekintetéből, miközben mondta: "úgyhogy ja, ellenőrizve vagyok". Nekem ez teljesen abszurd, sőt, beteges. Ha a srácnak kétségei vannak a csaj hűsége felől mondjuk okkal, miért nem zavarja el a picsába ahelyett, hogy a nyakára jár? Ha pedig alaptalan a félelme, akkor azt miért nem lehet megbeszélni? Egyszerűen nem fér a fejembe. Tegnap óta ezen kattogok, hogy hogyan lehet úgy párkapcsolatban élni, hogy folyton a másik körmére néznek, akár kölcsönösen, akár csak az egyik fél. Meg se fordulna a fejemben, hogy valami kódzárat tegyek a telefonomra, a laposon is csak azért van, mert eredetileg is volt, aztán gondoltam, maradjon. Egyébként is a magánélet komoly megsértése mások cuccai között vájkálni, mászkálni utánuk, hogy mikor hol vannak, merre mennek, mit csinálnak. Semmiképp se egészséges. Láttam már amúgy a hapsit, semmi extra, full átlagos, ahogy a csaj is. Nem vagyok képes megérteni, hogy ez miért jó neki. Mit keres? Mit akar bizonyítani azzal, hogy nyomozgat? Ha egy fokkal kevésbé vagyok ledöbbent, akkor tanácsolom kolleginának, hogy ha már annyira találni akar valamit a barátja, akkor gondoskodjon róla, hogy találjon is, ne okozzon csalódást neki, hát milyen dolog má' az. Aztán legalább lesz oka puffogni. De tényleg, így mi a tököm értelme van együtt tolni a szekeret? Hanyatt-homlok menekülnék egy ilyen ember elől, terrorizáljon mást.

Jó volt tegnap piálni. Szeretek piálni. Kicsit jobban lettem tőle. Néha arra gondolok, azért neveztek Szilviának, hogy az emberek velem törölhessék ki a seggüket. Nem érzem jól magam. Apróság, de volt valami, amit szerettem. Vasárnap este a Poirot a tévében. Minden héten már csütörtökön megnéztem a műsort, hogy melyik részt adják vasárnap este. Igazából teljesen mindegy volt, úgyis már láttam, és öt perc után a vége is beugrott, hogy ki a gyilkos, meg hogyan jönnek rá, stb. De akkor is odáig vagyok érte. Olvasva nem olyan jó, mint filmen, érdekes, de így gondolom. Két hete adták az utolsó részt, amikor a nyomozó meghal, azt nem is néztem meg, nem vagyok hajlandó megnézni újra. Aztán múlt vasárnap már valami más ment helyette (Szex és New York?). Utálom ezt az érzést. Amikor csak vársz, hogy jöjjön valami, amire számítasz, ami megnyugtat, amitől jobban érzed magad, amitől kicsit elfelejtesz minden szart, és nem... és nem tudod, hogy mi történt, hova lett, mi a faszom van, csak nincs ott pedig kéne, szükség lenne rá, kurvára nagy szükség lenne rá.
Asszem beeszem magam a laborba, jó lesz kicsit egyedül lenni.

"A vízzel szemben a föld szilárdságát fejezi ki, átvitt értelemben a léleknek azt a részét, amely az élet, az érzelmek viharában is megnyugvást talál." Azt hiszem, ezért is tetováltattunk csütörtökön Tesómmal horgonyt magunkra. Nem feltűnő helyen, sőt, ügyelve arra, hogy ha majd egyszer állásinterjúra megyünk, lehetőleg a potenciális munkaadónknak ne az legyen a legelső kérdése, hogy az ott meg mégis micsoda. De azért ott van. Mi tudjuk, és ez a lényeg. Soha életünkben nem volt komolyabb vitánk egymással, a leghosszabb mosolyszünet, amire emlékszem, fél órás volt. Szerintem közelebb állunk egymáshoz, mintha ikerpár lennénk. Több tetkóm valószínűleg már nem lesz, ezt szerettem volna, fontos jelentése van mindkettőnk számára, nem fogom televarratni a bőröm mindenfélével. Pedig tetszik. :p Csak túl kevés olyan rész van, ahol egyfelől normálisan is nézne ki, másfelől az idő múlásával nem deformálódik-ráncosodik szarrá, amikor már tényleg úgy fogok kinézni, mint egy telefosott búvárruha. Vicces volt, amikor utána bementünk egy kebaboshoz ebédelni, és a kiszolgáló felváltva nézte őt, majd engem úgy fél percig, majd megkérdezte, hogy testvérek vagyunk-e? Szerinte ha nem szoktunk veszekedni, akkor igazán nem is. Nem mindenben értünk egyet, de meg tudjuk érteni a másik álláspontját, ez ész és szeretet kérdése. Nem is értem, hogy hogyan létezhet, hogy valakik a testvérükkel nem rajonganak egymásért.
Egyébként is jól vagyok, csak fáradtan. Ma melóban "összebarátkoztam" az új biztonsági vezetővel, valószínűleg én kezdtem el a sort, de négy órával később már mindenki szemeket forgatva sóhajtozott, hogy mekkora egy seggfej a srác. Nekem ne emberkedjen, mert tényleg olyat teszek, hogy lesz oka szólni a biztonságiaknak. Egy ekkora gyereket leveszek mellel, ha szoktam volna reggelizni, ilyeneket ennék, mint ő. Kis köcsög. Ne akarjon okosabb lenni nálam, úgyis mindig nekem van igazam.
Laborba is be kéne mennem, de ma valahogy nem vitt rá a lélek. Holnap, holnap és holnap. Tudom, hogy a holnap egy olyan nap, ami soha nem jön el, mármint amit halogat az ember, azt sokáig hajlamos tolni maga előtt. De nem, a vasárnapom erre van szánva. Kialszom szépen magam, fölkelek amikor fölkelek, zuhany, aztán irány be. Tulajcsaj tegnap bejelentette, hogy nyáron cuccol ide a lánya, értsd: mehetünk, amerre látunk. Mondjuk nagyon nem lepett meg a dolog, tudtam hogy idén érettségizik, aztán gondoltam Pesten fősuli, és akkor természetes, hogy anyuci kérójában fog csövezni. Szóval engem nem ért akkora villámcsapásként a hír, mint Tábornokot, aki teljesen kiborult. Nekem végső soron épp kapóra jön az ilyesmi, igaz, nem is én ugrok neki az államvizsgának meg a felvételinek mesterképzéshez. Próbáltam nyugtatni, de ugyanúgy, mint mindig, most is egyik fülén be, másikon ki. Egyébként jót fog tenni neki is, ebben biztos vagyok. Gonosz dolog, de tudom, hogy nekem még inkább. Nem lesz többé elbaszva a kedvem, ha hazaérek. Elköltözhettem volna idáig is, persze. De úgy éreztem, felelősséggel tartozom érte, ha már az ő szavaival élve tönkretettem az életét, akkor megpróbálok segíteni abban, hogy helyrejöjjön. De talán épp azzal ártottam a legtöbbet, hogy itt maradtam. Ez majd úgyis csak akkor fog kiderülni, ha talál egy másik közeget, ahova kénytelen lesz beilleszkedni, és rájön, hogy ennek a lakásnak a négy falán túl is van élet, létezik világ, amit nem akkor kéne fölfedeznie, amikor már a nyugdíját várja. Ezt is oly sokszor elmondtam már neki. Azt hiszem, mindent megtettem, amit tudtam, többre nem vagyok képes, csúnyán szólva úgy is fogalmazhatnék, hogy innentől boldoguljon ahogy tud. Bassza meg, tegnap tényleg megkönnyebbültem. Azt tudtam idáig is, hogy majd valamikor össze fogunk költözni D-vel, sokszor tartotta bennem ez a gondolat a lelket, amikor bekanyarodtam az utcánkba, és eszembe jutott, hogy megint le leszek hozva az életről, és általában le is lettem hozva. No de legalább rájöttem, hogy tényleg türelmetlen és önző vagyok, tehát ha akarnék se szülnék gyereket, valószínűleg az első héten falhoz csapnám. Majd idejében szerzek dobozokat a könyveimnek, zsákokat a ruháimnak, és leszedem a falamról a képeket meg a mindenféle cetliket, felhúzom a horgonyt, és elmegyek innen.