PatkányBlog

Ez a most elkezdett könyvemben van. Az elbeszélő írta le, amikor az egyik ápoló a válla fölött nézte, amit gépel. A könyvet Tesóm ajánlotta, aztán mivel mostanában olvasni éppen van időm, meg küldött is kupont a Librihez, gondoltam megveszem. A debreceni üzletben voltunk D-vel, vásárlás előtt be akartunk ülni a Café Frei-be, mert múltkor ivott ott egy nagyon jó szegfűszeges kávét, és meg akarta mutatni nekem. Mindent meg akar mutatni nekem. Imádom. :) Persze ugyanúgy, mint Pesten, az összes paraszt ott kempelt az üres poharak, csészék mellett, kedélyesen elcsacsogva, miközben mi meg még néhány sorstársunk felhúzott szemöldökkel és egyéb grimaszokkal próbáltunk ülőhelyet vadászni. Szerencsére alig tíz perc után sikerült, és megérte a várakozás, az a kávé tényleg mennyei volt. Aztán ma délután, amikor ezt a könyvet olvasgattam, fölém hajolt, magához ölelt, és a vállam fölött hangosan olvasni kezdte. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire biztonságban. Mondjuk amikor vele vagyok, akkor mindig, de ez mégis valahogy más volt. Nem tudom azt se, hogy képes vagyok-e megküzdeni a démonommal. Talán igen, talán nem, tényleg fogalmam sincs, de ő minden egyes alkalommal legyőzi. Egy szóval, egy mosollyal, egy öleléssel, egy pillantással, több erő van ezekben mint amennyit idáig bármikor magamtól össze tudtam gyűjteni. Jó volt elmerülni abban az időben, amíg egymáshoz bújva a vállam fölött olvasott nekem. Veled minden nagyon jó. Mintha nem is velem történne, hanem egy másik Szilvivel, aki olyan mélyen őrzi mindezt magában, mint egy kincset, és csak akkor veszi elő, amikor senki nincs ott, mert ha más is meglátja, oda a varázslat, úgyhogy senki nem tudhat róla. Talán ezt jelenti megnyílni. Hogy más is tudhat róla. Nem is arról, hogy miket csinálunk, hova megyünk, miket tervezünk, mert ezek mind olyanok, amikért minden normális pár irigyelhet minket. Inkább az, hogy mennyire iszonyatosan mélyen szeretem, hogy életem boldogságának ő a forrása (meg Tesóm, de az más kategória ofkorsz, és ott van még a piálás is, de az inkább csak pótlék), hogy benne megtaláltam, akit kerestem. Boldog vagyok, elmondhatatlanul boldog. :3
Egyébként is jól vagyok. "Zaklatnak" a laborban, a melóban, de igazából ennek örülök, mert legalább tudom, hogy szükség van rám. Amikor hazaértem, Tábornok se állt neki nyafogni, amitől kissé tartottam. Csütörtökön Tesómmal megyünk tetováltatni. Az élet zajlik, és ez így van rendjén. Azért mégis a jövő szerdát várom a legjobban, amikor újra látom D-t, és Pesten leszünk együtt néhány napot.

Szanaszét baszik az ideg. Ezer dolgom lenne, de nem tudok nekilátni, ugyanis nincs víz. Csőtörés van, az egész utca száraz. Ez a baj a régi építésű részekkel. Kávét még tudtam csinálni, de hogy zuhanyozzak, hajat mossak, elmosogassak, kitakarítsak... hát no way. Na gondoltam bassza nyuszi, addig kockulok kicsit. Mobilnetet kicsaptam a laposra, mivel a kurva júpíszí is már napok óta szemétkedik, bár ha jobban belegondolok, hetek óta. Hol van internet, hol nincs. Ugyanez a kábeltévére is igaz. Mivel az előfizetés Tábornokék nevén van, ők cseszegetik helyettem is a céget, így tévé már néha van. Ami jó, mert háttérzajnak a VH1 nem jön be anélkül. :p Diákszövit kéne váltanom, ahhoz bemenni suliba hallgató jogviszony igazolásért, de az csak délután van, amikor pont itthon kéne dekkolnom egy kicsit, aztán óra, aztán hattól tízig meló. Laborba is be kell mennem, de nem fogok mosdatlanul kilépni a lakásból. Holnap meg korán kelés. Jeee. De legalább a hétvégét megint D-vel töltöm, ami azért is jó, mert a múlt hétvége egy rohanás volt, szinte semmi lehetőségünk nem volt kettesben lenni, ami alaposan rányomta a bélyegét a hangulatomra. A rosszkedvem kezd elmúlni, valamelyik este Évivel is lementem piálni, asszem hiányzott már egy jó beszélgetés. Miért nem tudok megnyílni? Valahányszor elhatározom magam, rájövök, hogy igazából nincs hozzá bátorságom. Vagy egyszerűen már késő, és mikor újra alkalmam lenne rá, már nem akarok beszélni ilyesmiről. Egyáltalán... minek? Erősfüggetlennő soha nem fél, soha nem esik kétségbe, minden helyzetből kivágja magát. Nincs más választásom. Bármikor elveszíthetek mindent, ezt pontosan tudom, Istenem, bár ne tudnám.

Felteszem másnak is szúrja már a szemét a sok "elgondolkodtató képsorozat". Én a napokban botlottam bele egy ilyenbe, ahol a grafikus 20-25 képen mutatja be, hogy milyen hatással van az okostelefon, a közösségi média, és a könnyen elérhető információ a társadalomra. A sorozatot a fészbukon láttam, amit az okostelefonomon böngésztem, mobilnettel, lévén otthon nincs internetkapcsolatunk előfizetve, a laposom meg Pesten hagytam. Utána ugyanezen a telefonon megnéztem néhány hírt, röhögtem egy macskás videón, váltottam néhány szót néhány emberrel, aztán franc tudja, gondolom fölkeltem és ittam egy kávét. Azon tűnődöm, vajon tényleg ennyire ördögtől való lenne a technológia térhódítása? Mert szerintem kurvára nem. Meg az eggyel fiatalabbak ekézése. Amióta a barlang mélyén az ősemberben kialakulhatott egyfajta generációtudat, és látta hogy a kölykei krikszkrakszokat firkálnak a barlang falára, már megfogalmazódhatott benne, hogy ezek a mai fiatalok milyen szeleburdiak és felelőtlenek, nem tisztelik az öregeket (ezen a ponton jegyezném meg, hogy az öregkor nem érdem, hanem állapot, ergo önmagában nem érdemel semmiféle külön tiszteletet, ugyanúgy viselkedem velük, mint a korombeliekkel, max átadom a helyem a buszon, meg ilyenek, de azért hadd ne csapjam már hídba magam, mert a mammer már elmúlt hetven, én meg még nem). No de eltértem a tárgytól. Szóval gondolom amióta világ a világ, minden korosztály pikkel valamiért az utána következőkre. Megkockáztatom, hogy azért, mert irigyek. Irigylik a lehetőségeiket, mivel ők már egy minden szempontból fejlettebb érában élnek. Nem két hétig várnak egy levélre, hanem harminc másodpercig egy messenger-válaszra. Számtalan lehetőségük van az önképzésre pld. youtube-videókkal, nem csak egy múlt század elején kiadott könyv kikölcsönzése a közkönyvtárból. Igen bazmeg, ott van az internet, és ez az egyik legzseniálisabb találmány, amit ember alkotott, meg a mikrohullámú sütő, a kerék, és az ischler. Imádom az ischlert. Szóval szerintem az közönséges ferdítés, hogy már nincsenek meghitt családi vagy baráti beszélgetések, mert mindenki a telefonját pötyögi. Egyszerűen baromság. Az emberi faj ennél egészen egyszerűen több, civilizáltabb. Nem mondom, hogy sokkal, de valamivel. Ha valami érdekeset vagy szépet látok, én is lefotózom, ráteszek néhány szűrőt, aztán úgy baszom ki Instára, hogy csak úgy rottyan. Kb. naponta posztolok az arckönyvön, ezt a szart már majdnem tíz éve írom. Nem gondolom, hogy közlési kényszerem lenne, egyszerűen csak ha valami kivált belőlem egy lehetőleg pozitív érzést, akkor tök jó lenne, ha másokkal is ugyanezt tenné, hát miért vonnám meg tőlük a lehetőséget? Hogy visszatérjek az elejéhez: akik az ilyen bazira demagóg fos szar unalmas semmitmondó elcsépelt feltűnési viszketegségről árulkodó figyelemfelkeltő képsorozatokat csinálják, ugyanúgy felteszik a netre, lehetőleg valami közösségi térbe, és ugyanúgy okostelefonról követik nyomon az internet segítségével, hogy hol tart épp a dolog, hányan kedvelték, kommentelték, stb. Mégis mivel lennének jobbak, mint azok, akiket végtelen sznobizmusukban lebiggyesztett szájjal virtuálisan köpködnek? Semmivel. A technológiai fejlettség szempontjából nagyon örülök, hogy ebbe a korba születtem, ahol minden egy karnyújtásnyira van, és milliónyi eszköz áll rendelkezésemre bármihez, amit meg akarok tudni vagy mutatni. Ez valami csodálatos. Eleink a nyomtatott könyveket ekézték, aztán az újságokat, aztán a rádiót, aztán a tévét, most meg itt az internet. Évszázadok teltek el, és a sok paraszt felfogása ugyanaz maradt. A média csupán egy csatorna (általános iskola hatodik osztályos tananyag), hogy ki mire használja, az meg csak a plebs-től függ. Bárhol lehet olvasni, látni, hallani baromságot is és hasznos dolgokat is. Ha valaki gyökér, az nem a többi ember hibája. Ha az emberek nem figyelnek egymásra (mint ahogy nem is figyeltek a történelem során igazából soha), az nem a 2002. óta piacon lévő okostelefonok miatt van. Nekem az életemet nagyban megkönnyíti a létezésük, és hoppá, mégse csak róla szól. Talán a következetesség és a mértékletesség a kulcs, de ez utóbbiról nem ejtenék több szót, mert egy hedonista állat vagyok.
Egyébként minden rendben. Az utóbbi napokban kissé magam alatt voltam, de aztán ahogy jött, úgy el is múlt. Ahogy mindig. Azért jó lenne, ha egyszer örökre elmúlna. Ha holnap reggel nem kéne dolgozni mennem, elhívnék valakit estére piálni. Évit vagy Denit maybe. Kiborulásra megnyugvás, megnyugvásra ráivás. Meg kiborulásra is ráivás. Imádok piálni.

Nem valóság. Nem a valóság. Nem igazi. Nem létezik. Nincs is ott. Nem történik meg. Csak elképzeled. Nem valóság. Ez nem. Nem valóságos. Ne gondolj rá. Nyugodj meg.

Nem bírnak leállni. Egyenként szeretném felpofozni az összes liberálfasiszta jogvédő AI-buzit, és megkérdezni tőlük, hogy kellett ez nekik? Ha nekem van egy szép, rendezett kertes házam, ahova a szomszéd gyerekei átjárnak, mert otthon nem kapnak ételt, csak verést, akkor persze hogy segítek rajtuk. Egészen addig a pillanatig, amíg belém nem rúgnak. Onnantól fogva tűnés a picsába, uccu haza, vagy telelövöm ólommal az éhenkórász valagatokat. Nem azért, mert más fajta vagy, a szomszéd gyereke és nem az enyém, hanem azért, mert szánt szándékkal kárt okozol, megfélemlítesz, meglopsz, az életemre törsz. Menj haza, térj vissza a tieidhez, mert mielőtt agyonlőnél engem, én lőlek agyon téged. Akit a kígyó megmar, az utána a gyíktól is fél. Egyébiránt szánalmasnak tartom, hogy most ugyanúgy, mint novemberben piros-fehér-kék lett az egész közösségi média, most belga színeket ölt boldog-boldogtalan. Az együttérzés ugyan szép dolog, de ennél nem több. Virtuális vállonveregetés. Egy nyílt fenyegetés ellen. Közvetlenül az Európai Tanács épülete mellett robbantottak. Üzentek. Azt hiszem, az üzenet világos. Putyin csinálja jól, odadurrantott a hottentotta valaguknak, nem is baszogatják az oroszokat. Így kell megvédeni a népet, baszomalássan. Mérges vagyok, mérges ezekre a civilizálatlan bunkókra akik egy vélt istenség nevében gyilkolnak, mérges azokra az elkényeztetett belvárosi vagy épp kertvárosi gazdag gyerekekre, akik számomra érthetetlen oknál fogva védik őket, mérges vagyok az egy helyben toporgó politikusokra, akik képtelenek érdemben megvédeni a több száz vagy több ezer év alatt felépített kultúránkat és civilizációnkat (hát nem pont a miénket, a magyarok is hajlamosak barbarizmusra), hogy a földkerekség legcsodálatosabb életterét hagyják tönkretenni. Annyi értelmetlen háborút vívtak már a történelem során, többen haltak meg különböző vallások miatt (igen, lehet ekézni a kereszténységet is, van ott bűnlajstrom), csak más kérdés, hogy egy épeszű ember felismeri annak a jelentőségét, hogy békében, nyugton élhet, és nem kell hit (nem tény, nem bizonyítottság, nem kézzel fogható dolog, anyagi javak miatt) öldökölnie. Hát, nem lehet mindenki épeszű. Nem félek. Mi kis falat vagyunk nekik, pusztán ezért nem fognak ránk törni. Viszont le kéne lépni innen minél hamarabb. Ha az embernek néhány napig full jó kedve van, tuti kurva élet, hogy valaki szétbarmolja. Aztán szerencsére helyre lesz téve. Csak hát nagyon hiányzik. Mintha alacsonyabb lenne a levegő oxigéntartalma. Még tíz nap. A lényeg, hogy telik az idő. Az idő múlása mindig megnyugtat, a tény, hogy változnak a dolgok, semmi nem állandó, a változás néha lassú, néha hirtelen jön, néha pedig váratlanabb, mint hinnénk. Tegnap hazafelé azon agyaltam, hogy egy éve ilyenkor még a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden meg tud változni egyetlen röpke év alatt. Egyáltalán nem bánom. Akartam a változást, de hogy az végül a legcsodásabb álmaimat is felülmúlta... valahogy mintha kezdenének részletek beugrani arról, hogyan ismerkedtünk meg. Utálom, hogy nem emlékszem rá pontosan. Csak szösszenetek vannak a későbbi találkozásainkról is, élénk, kristálytiszta szösszenetek, viszonylag sok.
Édes Tesóm múlt héten hivatalosan is diplomás nő lett. Felnőtt. Annyira büszke vagyok rá! :) Legszívesebben kézenfognám őt és D-t, és elszaladnék velük valahova a világ vége mögé. Ahol soha nem ér utol a rettegés.

Borsódzik a hátam ettől a daltól, de valahogy találóbbat mégse tudok kitalálni. A királynővel nem bánnak olyan jól, mint velem. Ez még mindig új. Nem tudtam, hogy így is lehet. :3
Hamarosan megyek haza Tesóm diplomaosztójára, de holnap már jövök is vissza Pestre, holnapután pedig tovább Debrecenbe. Unatkozni nem fogok. :) Pénteken remélem sorra kerülünk a laborban, és tanci végre tud mondani egy A-t vagy B-t arra a munkámra, ami márciusra meg kellett, hogy legyen, ehhez képest még rá se nézett. Márpedig amíg nem mondja rá az áment, Tábornok nem fogja tudni elkezdeni érdemben írni a szakdolgozatát, arról nem is szólva, hogy nekem se lenne éppen rossz egy visszajelzés, hogy na cicám, ezt meg ezt jól/nem jól csináltad. Megígérte, hogy velünk fog kezdeni. Aztán áprilisban elkezdünk tisztán az én projektemen dolgozni. Jó lesz újra valami hasznosat csinálni, mert a "normál munkám" néha túlságosan is le tud szedálni. Az igazság az, hogy nincs kedvem hazamenni. Rossz előérzetem van. De ne legyen igazam.
Lehetne már inkább péntek.

Mindenki fél valamitől. Tegnap egyik csoporttársam említette egy ismerősünk blogját. A lány étkezési zavartól szenved. Attól fél, hogy ha akár csak néhány dekát is fölszed, nem lesz szép. A rettegés az emberek egyik legelemibb és legőszintébb érzése. Mélyebb, mint a szeretet, mint a fájdalom, magával ragadóbb bárminél. Mindenki retteg valamitől. Ezek nem a fóbiák, mint amikor meglátsz egy pókot vagy földigilisztát, és sikítva menekülsz. Erről ritkán beszél az ember, miért is tenné, ha nem muszáj, nem hozza szóba, hiszen sokszor a rettegés tárgya, a bennünk élő démon egy nonszensz, hülyeségen alapul, de mégis ragaszkodunk hozzá, nem engedjük el, megmagyarázzuk, hogy a léte kézzel fogható. Az én démonom mindig azt sugdossa a fülembe, hogy soha nem leszek elég jó semmire, és az emberek el fognak fordulni mellőlem, és egyedül maradok és magányos leszek. Néha elhiszem ezt, néha nem. Vannak emberek, akik mellett úgy érzem, tiszta hülyeség ez az egész, és az élet egy véget nem érő csoda, tele örömmel és meglepetésekkel, és ehhez a néhány emberhez foggal-körömmel ragaszkodom, és itt visszacsap az egész, mert mi lesz, ha az agyukra megyek, és már menekülnének tőlem. Szóval inkább elfoglalom magam amivel lehet, bemegyek suliba vagy dolgozni, remélem a laborban is hamarosan akad számomra valami munka, a múltkori felhőset a végére már szinte élveztem.
Vicces, hogy ezeken a démonokon agyalva kapcsoltam be a tévét, az egyik kedvenc zenecsatornámra váltva épp akkor kezdődött el a Bittersweet Symphony, az a dal, aminél inspirálóbb és reménytelibb nincs még egy a világon. Az isteni gondviselés. Mára is meglesz a dolgom bőven, takarítok, mosok, vasalok, és imádom ezt csinálni. Produktív elfoglaltság.
A rettegésre alapoznak a nagy diktátorok is. Senki nem olyan engedelmes, mint az az ember, aki fél. Kiváló diktátor lennék, jól csinálnám, nem zsákmányolnám ki a népet, viszont rendet tennék ebben a cafat országban, tényleges rendet. Az kurvaélet, hogy rettegnének tőlem, de ha ez lenne az ára annak, hogy normális legyen a közegészségügy, az oktatás és a plebs ne féljen este kimenni az utcára, hát hadd rettegjenek. Ahány diktátor volt a történelem során, mindegyiktől rettegtek. Némelyik felé tanúsítottak valami tisztelettel vegyes szeretet-félét, olyan lehetett, mint a Stockholm-szindróma. Na mindegy, úgyis megpattanok innen, amint lehet. Vagyis megpattanunk. D. meg én, ha eljön az ideje. Felőlem ez az ország olyan mélyre süllyedhet a saját mocskában, amilyen mélyre csak akar, nem várjuk meg. Tegnap este egyik ismerősöm kérte A Közösségi Oldalon, hogy kedveljem egy valamilyen módon hatalmas népszerűségnek örvendő feminista oldalát. Hm. Pedig értelmes, már majdnem egyetemet végzett srácról van szó, akinek már ész érvekkel alátámasztottam néhány alkalommal, hogy mi a bajom az újvonalas feministákkal.
Új karika van a fülemben, porcba szúrták, és egyelőre nem tudom, hogy megtartom-e, mert nem olyan, mint amilyennek vártam. Persze hiába kezelgettem, kicsit begyulladt, és csak a bal oldalamon tudok aludni. Na mindegy, max ha behegedt, kiszedetem, és teszek a helyére valami mást. Tesóm diplomaosztójára (annyira de annyira büszke vagyok rá ^^ ) is ki kellett találnom valami vállalható frizurát, fogtam és hátranyaltam a maradék hajam (mert a hét eleji az nem hajvágás volt, hanem kopasztás), nem lett rossz, csak épp divatospasi-séróm lett. Amikor melóban farkasszemet nézünk minden háemcsével, hogy melyikünknek áll jobban az ecsetfrizura... az úgy fun. Meh, asszem elkezdett hatni a kávé, kattognak agyam rozsdás kis fogaskerekei, ideje nekiállnom takarítani.

"Give me one moment in time
When I'm more than I thougth I could be.
When all of my dreams are a heartbeat away,
And the answers are all up to me.
Give me one moment in time
When I'm racing with destiny.
Then in that moment of time
I will feel, I will feel
Eternity."

Sickratman összekalapozott három és fél misit. Tök jó, tényleg örülök neki, hogy az emberekben megvan a segítő szándék. Attól viszont húzom a számat, hogy szerinte művésznek lenni is munka (pacifaszát), meg hogy vannak elvárásai a lehetséges munkahelyét illetően. Arany apám, ha nincs miből etetned a kölkeidet, akkor ne elvárásaid legyenek, hanem szorítsd össze a fogad, és állj be bazmeg útkaparónak vagy jó Isten tudja minek, ha azért kapsz pénzt. Itt jöhet a képbe, hogy itthon nincs munka. Hát, az valóban nincs. A napokban posztolta egy diplomás ismerősöm fészbukra (dekoratív, világot látott, több idegen nyelvet beszélő, fiatal csaj), hogy lejárt a szerződése (asszem) a közmunkaprogramban, mehet amerre lát, és hogy mennyire tele van a bundája ezzel az országgal. Meg akartam veregetni a vállát. Nekem is.
Magyar film nyerte az Oscar-díjat. Erre nem is írok semmit, mert rámrúgja az ajtót a TEK. Sajnálom, de nem tudok neki örülni. Nem tudok rajta meglepődni. Ez a téma instant díjeső. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy egy nő nyerte meg a női szépségversenyt. Azta. DiCaprio is kapott, az új filmjét még nem láttam, de az eddigiek alapján (Gilbert Grape, Viharsziget, meg van még egy ami bazira tetszett, csak nem jut eszembe a címe, és nem, nem Süllyedahajó) már csak méltányosságból is járt neki.
Beszólogatás a túlsúlyosakra. Ma olvastam egy kultúrantropológus blogján egy eszméletlen jó posztot, amiben Méltatlanul Híres Közszereplő Naccsádnak magyarázta el, hogy az átlag magyar nő (családdal, munkával, háztartással) miért nem ér rá naponta órákat fitneszkedni meg legelészni a bioszalmát. Deal. Én mondjuk olyan lusta vagyok, hogy a föld megbüdösödik alattam, oké, néha tényleg kurvára el tudok fáradni is a napok során. Minden tiszteletem azoké, akik annyira odafigyelnek magukra, amennyire én biztos hogy nem fogok soha, de nem hiszem, hogy ettől értéktelenebb lennék. Akár én, akár mások. A plus size modellek egy másik téma, szerintem az ő megjelenésük vetette föl ezt a gyakori becsmérlést. Nem bazmeg, a modell az legyen vékony. Annak az a dolga, hogy sétáló ruhafogas legyen. Amennyit delláznak érte, igazán megérheti nekik. Ízlések és pofonok, persze. Ismertem olyan srácot, aki bolondult a kb. anorexiás csajokért, és olyat is, aki kijelentette, hogy 90 kiló alatti nővel nem hajlandó szóba állni. Kinek mi a vonzó.
Az ENSZ komoly szankciókkal sújtotta Észak-Koreát. Elolvastam a cikket, fölnyerítettem, és arra jutottam, hogy a békefenntartók kivételével az egész szervezetet fel kéne oszlatni a picsába. Gyakorlatilag feketepiacra terelték mindazt, ami többé-kevésbé eddig is ott zajlott. Práfo kratulálok vel dán gud zsáb kecifejek. Nem tudok mást mondani rá.
Horvát álnéven futó (Magyarvezetéknév Szilárd néven anyakönyvezett, feketén-fehéren leírja az egyik könyvében), valaha általam is nagyra tartott, de aztán celebbé silányult "újságíró" vitatkozott össze egy már eleve lesajnált celebbel. Melóban olvastam a szalagcímeket (ijesztő, mennyien vesznek bulvárlapokat), és mivel érdekelt a figura sorsa, követtem az eseményeket. Gyakorlatilag a herevasalós srác többet ért a kereskedelmi csatornának, mint ő. Meh. Pedig az első könyvét még imádtam, nem tudom hányszor olvastam. A másodikat is. A harmadikat már annyira asszem nem. Az Angyali történeket meg se vettem. Aztán volt még egy, amit az Észak-Koreás riport miatt szereztem be, de érdemben annak a sztorinak is csak a fele szólt a rezsimről (nem, baby, senkit nem érdekel hogy a fiad mennyire izgult, amikor Afrikába repültetek, vagy hogy a feleségednek megfordult a belében a fing, amikor a könyved borítójáról Kim Ir Szen hatalmas aranyszobra vigyorog mellőled). Na mindegy. Kár érte, tényleg bírtam a pasast ezelőtt tíz évvel.
Sztrájkolnak a tanárok. Ha a saját középsulis tanáraimból indulok ki, megértem őket. De hogy a gyerekek emiatt lógjanak suliból, azt már kissé nehezen veszi be a gyomrom. Nem akarok vizet prédikálni, a középsuli ki se mondom, hány éve alatt nálam trógerebb, szemetebb, flegmább, pofátlanabb diák nem sok volt, viszont lógni csak egyetlen egyszer lógtam el egy napot (az egyetem megint más). Senki nem veszi észre, hogy ezek a szerencsétlen, mondjuk tény hogy elcsigázott és rengeteg fölösleges lexikális tudással gyötört kamaszkák örülnek, hogy valami alibijük van arra, hogy hétfőn ne kelljen suliba menni? 90%-uk magasról szarik a kormányra, a tanárokra, az életpálya modellre meg mindenre. Vasárnap este otthon nézik a tévét anyuékkal, amiben nincsen semmi rossz, és örül a pici lelkük, hogy holnap lesz mire fogni, hogy nem írták meg a matektézét, és lesz még egy napjuk készülni rá. Ennyi az egész, nem több. Hogy a magyar közoktatás mennyire szar, nem mennék bele, mert az tény, hogy a hígfos hozzá képest edzett acél.
No, így járok, ha híreket olvasok. A világ megérett a pusztulásra.
Egyébként jól vagyok. Keresek egy dalt, aminek nem tudom a címét, se az előadóját, se az évjáratát, de még a szövegből se emlékszem egy szóra se. Egész délután ment a VH1, de nem hozott eredményt. Sebaj. Next time maybe. Várom a pénteket. Istenem, mennyire várom a pénteket!

Fáradt vagyok. Nincs bajom, csak ki kéne aludnom magam. Persze, százszor is inkább a túlhajszoltság, mint a haszontalanság.