PatkányBlog

Igen, a hétvégén megbizonyosodtam róla, hogy ez a kapcsolat már tényleg halott. Pénteken bejött Szekszárdra, bár nem tudott nálunk aludni. Úgy volt, hogy a tíz huszas busszal megy majd haza, de mivel elég jó társaság és sok pia (khm) gyűlt össze, ezért bent maradt. A csajokkal jól elszórakoztunk, miután ő nem figyelt rám, ivott, többiekkel foglalkozott, Viviennel pogózott, zenét küldözgetett és hallgatott... próbáltam közeledni felé, de a kezdeti kudarcok után feladtam. Végül valamin összekaptunk, és amikor Pumpiékkal elindultak hazafelé, megbeszéltük, hogy akkor ő reggel hazamegy Mányokra, én meg majd a negyed hatos busszal megyek hozzájuk. Oké, másnap (szombat) küldtem neki sms-t, hogy megerősítsem érkezésem időpontját. A kézbesítési jelentés nem jött meg. Próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Valami azt súgta, hogy még nem ment haza... így elkezdtem beizzítani a telefonvonalakat, később Tesóm is sokat segített. Felhívtam: Iza, Panda, Pumpi, Katka, Cigó, nővére és még volt pár, akiket próbáltam... kb annyit tudtam összerakni, hogy reggel még a ZöldÁszban volt Ric-kel (őt is próbáltam hívni, de már más a száma úgy látszik), haza még nem ment, ezt nővére mondta. Négy óra körül, mire már sík ideg lettem, Iza hívott, hogy ott van a pályaudvaron. Oké, nagyjából háromnegyed ötre kiértem. Tényleg ott volt, Ric és egy flakon boroskóla társaságában. Nem mondom, hogy részeg volt, de józan se. Bocsánatot nem kért, csak azért, hogy jólérezte magát, és mert lemerült a telefonja. Kérdeztem, hogy akkor miért nem hívott fel egy fülkéből? A választól majdnem magam alá csokiztam: mert ő nem fog száz (!!!) forintot kidobni arra, hogy egy fülke elnyelje. Száz forintot!!! Ja, hozzáteszem, hogy pénteken kapott fizetést. Ric, ahogy észrevettem, próbálta menteni a helyzetet, de nem sok sikerrel. Kis híján megmondtam Gábornak, hogy fölöslegesen vagyunk együtt, ha ennyit nem tud megtenni értem, de nagy nehezen rávettem magam, hogy még bírjam ki két hétig, utána tényleg közlöm vele, hog nekem ez így nagyon nem gyere be, mert szerintem ez a produkciója volt az, amivel végleg elvágta magát tőlem. Bár elmentem hozzájuk, és ott aludtam, már tényleg nem éreztem azt, hogy szeret, az más téma, hogy nem is nagyon mondta... de nem ölelt úgy át, meg ilyenek, ezért persze nem hibáztatom. Legalább könnyebben fogja viselni, hogy vége. Fáj a fejem, a jobb fülem, a hasam, kényelmetlenül érzem magam... meg kellett volna mondanom neki szombaton, hogy ennyi volt. Sebaj, majd legközelebb. Most hétvégén születésnapja, egyre közelebb kerülök a szabadsághoz. Szerintem (de javítsatok ki, ha nem így van) mostmár tényleg semmi okom nincs arra hogy vele maradjak, hogy szeressem... amíg száz forintot nem képes kockáztatni azért, hogy ne aggódjak miatta. Amúgy meg én vagyok a hülye, hogy aggódok. Nem akartam potyára utazni 45 kilométert... főleg úgy, hogy vagy lett volna visszafelé buszom, vagy nem. Utálom magam, és őt is.

Igen, újra inkább lehunyom a szemeim, semmi kedvem őket nyitva tartani. Az orromnál egyébként se nagyon látok tovább, mint ahogy az már párszor bebizonyosodott, de most eldöntöttem, hogy nekem még ez is sok. Inkább várok, majdcsak lesz valami. Most néztem meg myvipen Lolácska adatlapját, Gyöngyi kommentált az egyik képéhez, és nekem valahogy baromira úgy jött le ez az egész, hogy nem fognak szakítani. Megmondtam előre. De nem érdekel, csináljon amit akar. Ha neki mégis Gyöngyi kell, vigye, legyen boldog vele továbbra is, csak akkor nem értem, hogy miért kellett engem szédítenie. Bár én voltam a hülye, hogy bedőltem neki, mint a rohadt kerítés. Másfelől Gábor miatt iszonyú lelkifurdalásom van, hiába nem vagyok már belé szerelmes. Nagyon nem szép dolog tőlem, amit csinálok, tisztában vagyok vele, de (kézmosás) válás után jó darabig úgyse akarnék összejönni senkivel, már csak miatta sem. Nem lenne fair. Nem azt mondom, hogy harminc éves koromig senkit, de mittomén... azért várok, vagy a jó ég tudja, amíg ki nem bulizom magam rendesen, amíg újra azt nem tudom mondani, hogy na akkor oké, most bele mernék vágni egy komolyabb kapcsolatba, de szerintem az még várni fog az egyetemig. De legalább volt ma egy jó élményem... egy nagyon jó élményem... ma ugye kedd van (volt), és kedden én minden harmadik és negyedik óra után kimegyek cigizni, mert tudom jól, hogy akkor Révai az ügyeletes tanár. Oké, kimentem negyedik óra után, akkor kint volt az anyja is, aki elnyomatta velem a cigi felét. A maradékot még eltettem, gondoltam jó lesz későbbre. Becsöngettek, már csak ketten álltunk az udvaron: Révai és én. Szólt, hogy mostmár én is menjek be, válaszoltam, hogy még nem, úgyis lyukas órám lesz. Ez persze kamu, informatika következett, de el akartam szívni azt a maradék cigit, infóról meg nem gáz, ha kések pár percet. Közben azért elindultam befelé mégis, mert láttam, hogy ő már irányba került. Szóval mondtam, hogy lyukas órám lesz, mire kihívóan rám nézett: "nekem is, matekozzunk?!". Na hát én köpni-nyelni nem tudtam! Ha volt valaha tanár az életemben, akiért rajongtam, akkor az ő! Először azt hittem, hogy viccel. Gyorsan azért még elszaladtam a táskámért, és megkértem Moncsit, hogy ha Dezsőbá kérdezi a hiányzókat, akkor ne diktáljanak be. Szóval megragadtam a tatyóm, és fölmentem a lépcsőn az aulába. Révai már várt, amikor meglátott, elindult felém, majd leültünk, én pedig nekiálltam keresni a füzetem. Mondanom se kell, alig tudtam kivenni, úgy remegtek a kezeim! Folyton csak azon járt az agyam, hogy álmaim tanára most itt ül majdnem mellettem (pont a sarokban voltunk, így kissé féloldalvást... félig mellettem, félig velem szemben), ilyen közel talán még soha nem voltam hozzá, és beszél, és hozzám beszél, és nekem beszél, ez a másfélisten csak nekem magyarázza a másodfokú egyenleteket (amiből világéletemben 100%-os dolgozatokat írtam), és az én füzetembe ír az én acéltollammal... az a lap egyébként a falon fogja végezni. Amikor végeztünk, rámnézett: "van még kérdése?". Imádom, hogy magáz, pedig jó, ha öt évvel fiatalabb vagyok nála, de szerintem még kevesebbel. Nem fontos. Gondoltam, hogy ha most rávágom, hogy nincs, akkor lelép, és vége a mókámnak. Gyorsan elkezdtem lapozni a füzetemben, és találtam olyat (sok gyökjeles és hatványos izé), ami kissé magas volt, megkértem, hogy magyarázza el... és elmagyarázta... és megértettem! Judit, nem tudom miről beszéltek, hogy nem tud magyarázni, nekem tök könnyen lejött, amit mondott! Sokkal jobb, mint Páncsó. Méghozzá minden szempontból. Mikor azt is befejeztük, megkérdeztem, hogy ha én mondjuk matekból emelt szinten akarok érettségizni (eszem ágában sincs!!!), akkor a suliban van-e valami erre felkészítő lehetőség. Erre valami olyan választ vártam, hogy van, igen, én tartom ekkor és ekkor. De nem... azt mondta, hogy neten nézzek utána, vannak fent feladatok is megoldással meg ecet... kicsit csalódottan rábólintottam. De most elgondolkozva nem is rossz ötlet... ki tudja, még az is lehet, hogy nekifutok. Csekély rá az esély, de még bármi jöhet. A végére kifogytam a kérdésekből, kívánt "egy kalappal" az érettségire, majd felállt és elment... én meg néztem utána. Aztán persze lementem elszívni a gyöngyörgetett kis fél szál cigimet, de talán inkább szálltam, mintsem gyalogoltam. Később Móniék mondták, hogy be lettem írva hiányzónak, de hát érdekel is engem! A délelőtt legszebb húsz perce volt, még ha nem is mertem megmondani neki, hogy ilyen csodálatos szempárt még soha nem láttam (leszámítva a többi csodálatos szempárt). Várom már a szalagtűzőt, miért csak jövőre lesz? Persze, mert akkor érettségizek. Egyébként ezután az egész osztály dilisnek nézett (bár mikor nem...), hogy úgy el voltam varázsolva. Délután még kimentem Poliphoz, kicsit csocsóztam, és egyszer kb. két perc alatt lealáztam Sutust sakkban (már megint, imádok vele játszani), a következő játszmában letakarítottuk a pályát, de mivel nekem több esélyem volt mattot adni neki, így inkább feladta, és elismerte, hogy nyertem. Aztán találkoztam Gáborral is, és sajnálattal jelentettem ki magamnak, hogy már tényleg nem vagyok belé szerelmes. Mint ahogy azt írtam egy kommentbe, ha nem közelegne a születésnapja, mi már nem lennénk együtt. Utálni fog érte, és valahol jogos, én is utálom magam, hogy hazudok neki, hogy átverem... de ennyi még jár nekünk. Neki is, nekem is. A következő egy hónap lesz a búcsú ideje. Minél kevesebbet találkozunk, annál könnyebb lesz. Igazából nem akarok fájdalmat okozni neki. Igen, főleg ezért akarom becsukni a szemem. Hogy ne kelljen látnom, hogy ő még talán szeret engem, és főleg hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudom, hogy túl kell esnem ezeken, és ahogy őt, úgy saját magamat is büntetem ezzel. Azt hiszem, szülinapja után nem várok a legelső balhéig... igyekszem, hogy márciusban már ne kelljen Szekszárdra is bérletet vennie. Addig meg csak lesz valami. Tényleg szar így. Nem haragszom már rá, csak egyszerűen... nem vagyok belé szerelmes! Ilyen nehéz ez, és egyben ilyen egyszerű is. Előre félek, hogy hogy fog reagálni... bele se merek gondolni igazából. Ha kiakad, az is teljesen érthető lesz. Nem akarom látni, ahogy kiborul, nem akarom hallani, amiket mondani fog, nem akarok ott lenni... de az a minimum, hogy személyesen közlöm vele. Mindig lenéztem az sms-ben, levélben, telefonon, msn-en keresztül válást kimondó embereket, bár gondolom ezzel megint nem vagyok egyedül. Úgy érzem, jól döntök, ha otthagyom Gábort, csak épp a módját basztam el, de nagyon. Korábban meg kellett volna mondanom neki, még Szekszárdi Zenekarok fesztiválja után. Hülye voltam, aláírom, tény. Szeretnék már túllenni ezen az egészen, hogy tiszta szívvel lélegezhessek fel. Az utóbbi pár hétben már szóvá se tettem neki, ha valami olyat csinált, amivel régebben kiakasztott volna: és azért nem, mert már nem érdekel. Már Gyapjas se, bár valami azt súgja, hogy ez csak átmeneti állapot. De nem érdekel, hogy miért nem szólt szombaton, hogy bulizni megy, nem érdekel hogy mi lesz a hétvégén, nem érdekel, hogy kikkel van, nem érdekel, hogy miket mond rólam a hátam mögött (de ez bizalmas, úgyhogy nem írom le). Csak arra lennék kíváncsi, hogy ő mit gondol erről az egészről, bár szerintem a véleménye nem sokban különbözik az enyémtől. Már ő se mondja gyakran, hogy szeret, kb. csak búcsúzáskor. Áhhh... egyedül akarok most lenni itthon, meginnék egy jó nagy pohár vodkát, felhívnék valakit hogy nézze meg velem a Vándorló Palotát (még most is a zenéjét hallgatom, az eredetit, amit decemberben ide föltettem), utána maradjon velem addig, amíg el nem alszok. Akárki is legyen az. Visszatérve Lolácskára: egyre kevésbé vágyom már arra, hogy legyen köztünk valami. Igen, a futó lelassít a célvonal előtt. Nyalja továbbra is Gyöngyi seggét, egy az, kettő meg, hogy ha teszem azt én most ezzel sikeresen megkaparintanám őt magamnak... mi a garancia, hogy rövidesen egy másik lány nem játsza el velem ugyanezt? Úgy értem, kinek van kedve egyfolytában azon parázni, hogy vajon most melyik büdös kurvával sms-ezik a barátja (az ő telefonjáról, mert a srácnak nincs pénz a kártyáján, khm), amíg öt percre kimegyek a szobából, kinek küld olyan emilt, hogy teljesen zavarba jöjjön? Hát nekem nincs. Főleg amilyen féltékeny típus vagyok, akik ismernek, tudják, látták, tapasztalták, hallották... egyedül akarok lenni egy jó ideig. De úgy tényleg teljesen egyedül. Meg akarom találni a magam múzsáját, aki végre kicsit buzdítana a regény befejezésére, és nem csak azt hallanám tőle, hogy meséljem el hogy miről szól, mert elolvasni úgyse fogja, vagy ilyesmi. Nekem olyasvalaki kell, akire fölnézhetek, és nem hagy magamra egy üveg piáért, aki előtt nem kell játszanom az agyam, aki elfogad az összes hülyeségemmel és gyerekességemmel együtt, akire mindig számíthatok... Istenem, ez mennyire nehéz! Hol lehet ilyet találni? Gáborban mindez megvolt, kivéve a másodikat... mert igen, volt rá precedens, nem egyszer, nem kétszer... valahol megértem, nem vagyok akkora partyarc, hogy egy héten át minden pillanatban be legyek rúgva, és sokkal szívesebben vonulok félre, minthogy vadidegenekkel igyak, vagy olyanok nyakán lógjak, akik felém se szagolnak. Legyen már szalagtűző... várom, már nagyon várom. Félek az elkövetkező egy hónaptól. Mitévő legyek most? Jó nagy szarba kevertem magam.

Hm, kettőt lehet találgatni, hogy már megint kivel álmodtam. A hétvégém úgy nézett ki, hogy mégse mentünk mamáékhoz... szombaton takarítottam, ma meg gyakorlatilag az egész napot átaludtam. Reggel fél tíz körül fölkeltem (amit előtte álmodtam, csak képek villannak be, azok se gyakran), aztán rájöttem, hogy tegnap este alaposan elcsaptam a gyomrom (nesze neked diéta!) Katalina sütijével. Szóval fölkeltem és próbáltam nem hányni a süti és a sült hús gondolatára. Garantálom, hogy ilyen még az életben nem fordult elő velem! Szóval leültem Katalinával és Tesómmal tévét nézni, nemsokára hazajött faterom is, jobb dolgunk nem lévén nekiálttunk Bolygónk, a Föld-et nézni. Imádom azt a sorozatot, érdekes, szép is... csak a narrátornak van olyan lágy és megnyugtató hangja, hogy kb. húsz perc után az elalvás kerülget. Most is így jártam: rádőltem faterra, és arra ébredtem, hogy elaludtam. Nevettek, és javasolták, hogy inkább menjek át a helyemre. Át is botorkáltam, és öt perc után úgy aludtam (ez olyan fél egy körül lehetett), mint akit fejbevágtak, és akkor álmodtam megint az előzőek folytatását. Szóval igen, Lolácska. Álmomban meglátogatott minket, de nem ott laktunk, ahol most... valami nagy, szürke szobám volt, kis ablakokkal. Nem volt szép. A következő emlékem az, hogy ölelem-csókolom, bár tisztában voltam azzal, hogy Gáborral még együtt vagyunk - és hogy ő is ott van valahol a lakásban. Fater ott ült mellettünk, nem szólt egy szót sem, bár én kissé zavarban voltam miatta. Ez viszont nem akadályozott meg abban, hogy Lolácskáról levegyem a pólóját. Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy Gábor valószínűleg már rég hazament, én biztosan látott is minket... elment... én meg ki sem kísértem a buszhoz... úgyhogy elindultam utána, szóltam Lolácskának, hogy várjon meg ott nálunk, mindjárt visszaérek. Elindultam hát Gábor után, de már nem találtam. A pályaudvarra egy szép és élénk sétálóutca vezetett le, a kivilágított járdán egy balettcsoport gyakorolt, gyerekek lehettek, és mind nagyon csúnyák voltak. Az egyik csajnak például nagy feje, és szinte milliméteres haja volt... brrr. Leértem a pályaudvarra, de Gábort sehol sem találtam, így visszatértem álombéli hajlékomba. Lolácska ott állt Gyöngyivel kéz a kézben, és Gyöngyi vidáman mondta nekem, hogy képzeljem el, Lala eljegyezte. Én meg értetlenül néztem rájuk, és gratuláltam nekik, bár meglepődöttségemet aligha tudtam titkolni. Addigra már fehér blúz volt rajtam, mert évzáró volt, és valahogy minden átalakult a Babits színházzá... igaz, hogy csodálkoztam, amiért nem matrózblúzt kellett fölvenni, hanem elég volt a sima fehér is, de nem kötöttem bele. Hátramentem ahhoz a kanapéhoz, amin Lalával ücsörögtünk előtte, és csak bámultam... mígnem megmozdult ott hátul egy szürke függöny, és Gábor lépett elő mögüle egy hamuszínű, szürke kötött pulcsiban, ami teljesen hozzásimult, és cefetül állt neki. Talán még fintorogtam is emiatt. Aztán úgy gondoltam, hogy ha végig a függöny mögött bujkált, akkor úgyse vett észre semmit abból, ami Lolácska és köztem zajlott. Valamit magyarázott mosolyogva, de már nem emlékszem arra, hogy mit. Nem sokkal később fölébredtem. Akkor már sötétedett, és kicsit éhes is voltam. Kíváncsi vagyok, hogy este tudok-e még aludni? Naná, hogy fogok tudni! :) Ja, az igazság: Lolácska és Gyöngyi válófélben vannak, én szerényen felajánlottam Lolácskának, hogy majd megvígasztalom. Egyelőre csak szavakkal, ha pedig Gáborral vége, akkor máshogy is. Lolácska azt írta nekem csütörtök reggel sms-ben, hogy Gyöngyivel fölfüggesztették a kapcsolatot két évre (akkor miért nem szakítanak, ezt nem értem), most szüksége lenne a vígasztalásomra, meg ecet. Közben én megtudtam Moncsitól, hogy Lala mondta Gyöngyinek, hogy szüneteljenek, viszont még két hétig együtt lesznek... Valentin-nap miatt lenne? Minden esetre nekem ez az egész valahogy nem kerek. Most nincsenek együtt, de mégis együtt vannak. Lala nem szereti Gyöngyit, de mégis szereti, ahogyan Gyöngyi is van vele. Nem értem. Ha szakítok Gáborral, utána valószínűleg nem akarok még két hétig "járni" vele, egy ember érzéseivel nem afterpartyznék. Ezért is várom meg az alkalmas pillanatot a születésnapja után. Addig meg nem javasolgatok szüneteket meg záros határideig tartó szakítgatásokat. Ez nekem valahogy úgy hat, mintha meg akarnám tartani valami vésztartaléknak, hogy ha éppen senki nem ér rá, vagy valami oknál fogva nem jön össze a dolog, akkor még mindig ott legyen nekem talomba... nem? Én ezt nem akarom Gáborral eljátszani. Azon filóztam még, hogy ha sikerül Lolácskát egy kicsit az ujjam közé csavarni, és még mindig tartani fogja Gyöngyivel ezt a tarthatatlan állapotot, akkor ultimátumot adok neki: vagy ő, vagy én! Aztán már csak várok, lesz ami lesz. Nem Lala az egyetlen, aki meg tudna majd vígasztalni a válás után, de  hogy akkor én úgy berúgok, mint a vadökrök, az száz. Megint nagy lett most a nyomás: előrehozott érettségi, nyelvvizsgámat át kell majd konvertálni, hajtani a felvételire, közben a magánélet... most igazán örülnék egy üveg vodkának.

Ez itt a reklám helye:

DeTo most tudta meg, hogy a Georgikonra turizmus-vendéglátás szakon a ponthatár 360 pont!
   - Gyásssztákúúrvááá!!! Mennyi?!?!?!
Jól olvasta, 360 pont! Tutira nem jön be!

Volt egy álmom. Volt egy álmom, hogy majd egyetemre megyek. Volt egy álmom, hogy majd örömömet lelem a munkámban, és mások is. Volt egy álmom, hogy azt fogom csinálni, amit szeretek: egyetemre megyek, önállósodok, és segítek az embereknek megismerni ezt a csodás országot. Na, ezt bebuktam. Hosszas keresés után végre ráakadtam a ponthatárokra (igaz, hogy ezek 2008-ra vonatkoznak, de nem hiszem, hogy lejjebbcsúsznak), és még most is azt hittem, hogy rosszul látok. Ami pedig követelmény: gazdasági ismeretek (nyista... a szakmunkásbizonyítványt nem hiszem hogy beleszámolják), vagy matek (holnap megfojtom a tanárt, egyébként is utálom... de legalább reményt látok...), vagy töri (esélytelen. töriből én sík hülye vagyok: amit megtanulok, két hét múlva elfelejtem), vagy idegen nyelv (halovány reménysugár). Oh, drága egyetemista olvasóim... hogy a francba szedjek én össze jövő májusban 360 pontyot?! Egyáltalán mi az, hogy ANA?! Mert aszerint kell ennyit elérnem (ALÁ: 380 pont, ANK 200 pont, ALK 226 pont). Valamit segítsetek légyszi! Kétségbe vagyok esve! Nem akarok egy buszpálaudvaron vécét pucolni érettségi után, se árvácskákat ültetni a körforgalom szigeteibe! ÁÁÁ kész vagyok!

Nem, most nem Gáborról van szó... vele minden oké. Hanem úgy az összes többiről, főleg arról, hogy gonoszak az emberek. Vagy bennem van a nagy hiba. Akárhova megyek, mindig van valahol valaki, aki kipécéz magának, belém köt, baszogat, vagy akármi... egyszóval bánt. Sokan azt hiszik rólam, hogy ha engem valaki bánt, akkor én az illetőt a földbe döngölöm, vagy legalábbis úgy lealázom, hogy lapít majd, mint szar a gazban. Általános tévedés. Általában nem állok ki magamért, nem vágok vissza, hagyom, hogy az illető, akárki legyen is az, rájöjjön, hogy nem reagálok, és békén hagyjon. Ez megy a suliban, ez megy itthon. Oké, a suliban még csak-csak, ha olyan helyzet adódik, akkor én is tudok geci lenni, de itthon még tartja magát az a nézet, hogy amíg az én kenyeremet eszed... blablabla. Nem véletlenül akarok jó messzire menni egyetemre... vagy akárhova. Csak távol innen. Távol Katalina örökös hisztijétől, távol attól, amit eddig megszoktam, távol a vélt és valós sérelmektől, távol mindentől... bárcsak már ott tartanék... utálom magam a gyengeségemért, hogy még most se bírom el a világ súlyát a vállamon... pedig még nem vagyok megroppant hetvenéves, se nyomorék... bár azt ahogy vesszük. Mondták már rám, valahol igazuk is van. Csak épp nem látszik annyira. Elvileg asszem már most jogosult lennék a rokkantnyugdíjra, asszem, de nem biztos. De én még egyetemre akarok járni, és dolgozni akarok, és nyugdíjas akarok lenni, és boldog akarok lenni, és tenni akarok érte, és nem akarok magányos lenni, nem akarok másoktól függeni, nem akarok sokat... de ez mégis rengeteg. Életem befejeztével békésen nyugodni egy erdőben, hogy a síromon majd óriási fa nőljön... ahol már soha nem bánthatnak, ahol nem kell annyi keserves csatát megvívnom, ahol végre egyedül lehetek. Mert még egyedül is sokkal jobb. Igen, beismerem: vágyom az egyedüllétre. Alig várom, hogy végre tavasz legyen, hogy föl tudjak menni oda, ahol régen annyi ibolyát szedtünk Tesómmal, és csak ülni csendben és cigizni, távol a város zajától, távol a civilizáció rohanásától... ahonnan messziről a hatos út látszik, és a távolban egy kis falu. Hétvégén meg ha tudok, jól berúgok. Csak úgy. Magam miatt. Lesz, ami lesz. Legszívesebben most magamhoz vennék egy üveg vodkát és legalább a felét benyakalnám. Aztán tudnék aludni rémálmok nélkül, bár tény, hogy az elmúlt X hétben szépeket álmodtam, bár érdekes volt, mert általában egy hét - egy téma. A múlt hét az erdőké volt (visszatérő motívum). Imádom az álmaimat, valahogy reményt adnak az egész életemhez. Emlékszem, amikor vége lett Zolival, hónapokig utána vele álmodtam, hogy megint együtt vagyunk... és az ébredés szörnyű volt, de maga az álom... boldog voltam. Vajon Gábor után is ez lesz? Nem tudom, de ha mást nem, akkor megoldom, hogy ne álmodjak.

Réka (www.aboutagirl.blogol.hu) blogján (hol máshol? :) találtam egy érdekes témát, ami hosszú idő után megint elgondolkodtatott, bár szilárd állásfoglalásom van az ügyben. Ez pedig, ahogy a cím is mutatja, az abortusz. Gyilkosságnak számít? Vagy inkább életmentésnek? Az egyház (főleg a katolikusok, khm) a Bibliával tiltja, ugyanígy az emberek nagyrésze, és az erkölcsi morál is. De kérdem én: miért kellene megszülni egy szegény ártatlan gyermeket, amikor például az anya még kiskorú, vagy nem tudja eltartani, és a gyerek nélkülözésben nő föl? Vagy ha neadj' Isten nemi erőszak miatt esik teherbe valaki? Vagy egyszerűen csak mert "becsúszott", és az anyuka fél, hogy elveszíti miatta a párját, vagy esetleg nem tudnának rendesen megélni... véleményem szerint semmi értelme egy kisbabát csak azért megszülni, hogy utána húsz évig (plusz-mínusz X év) minden garast kuporgatni kelljen, hogy legalább egy pár új cipőt lehessen venni neki, mert a régiből már kilóg a lába ujja, vagy egy tábla csokit... gondolom észrevehető volt, hogy abortuszpárti vagyok, bár az is biztos, hogy az abortuszon átesett nők jó része (kb 70%) utána depresszióba esik, vagy legalábbis lehangolt lesz, gyötri a lelkiismeret-furdalás, és persze utána (főleg ha az első terhességet szakítják meg művi úton) nől a komplikációk száma. Ilyen például a koraszülés, méhen kívüli terhesség, egyebek. Neten, példuául google képkeresővel lehet találni képeket, amik ábrázolják, hogy hogyan végzik el az abortuszt, és vannak olyanok is, amiken látszik elég jól (legtöbb helyen az arányok is egész jól kivehetők, mert van valami konkrét viszonyítási tárgy) hogy hogyan is néz ki egy ilyen kioperált csecsemő. Én azt vallom, hogy az abortusz nem gyilkosság, mert az ilyen babák gyakorlatilag egy új esélyt kapnak arra hogy éljenek, és nem úgy kell leélni nekik 72 évet, hogy valakinek a tévedései voltak, vagy egy elszakadt óvszer végeredményei. Édesanyámnak két terhességmegszakítása volt (az első egy évvel azután, hogy megszülettem... és ne érezzem magam elrettentő példának :D, egy pedig Tesóm születése után egy évvel), én úgy vettem észre, hogy igazán lelkileg nem rázta meg a dolog. Nem vagyunk mélyen vallásosak, szüleim egyáltalán nem, Tesóm is csak annyira, hogy evangélikus gimnáziumba jár (ugye, te Antikrisztus?), szóval szerintem semmiféle akadálya nem volt. Anyám így döntött, és tudom, hogy ha megszületik a másik két kistesóm is (akikre egyébként sokat gondolok, hogy mi lett volna, ha...), anyagilag leroggyantunk volna. Most nem lenne számítógépünk, Tesómnak nem lennének márkás cuccai, nem lenne jó kocsink... szóval sokmindenről le kéne mondani, illetve le kellett volna. Persze most fölmerülhet a kérdés, hogy az anyagi javak megérik-e két "ember életét"? Hát ha abból indulok ki, hogy talán ők azóta már megszülettek egy másik testben, egy olyan környezetben, ahol jó körülmények között fel tudják nevelni őket, akkor igen. De most tényleg... nem jobb inkább elvetetni egy magzatot, minthogy utána valami tragédia történjen? Telis tele vannak a híradók pöcegödrökbe szült kisbabákkal, vagy olyan, általában egy évesnél fiatalabb gyerekekkel, akikkel a saját anyjuk végzett. Nem akarom senkire ráerőltetni a véleményem, sőt, kommentek formájában szívesen várok mindenféle hozzászólást, csak most leírtam, amit én gondolok erről a témáról. Hála a jó égnek, nem fenyeget az a veszély, hogy komolyan gondolkodnom kéne egy abortuszon, mert ugye egy gramm megelőzés jobb, mint egy kiló utólagos kezelés. Szóval fiúk, lányok, ésszel a hormonokkal! Ma már annyi módja van annak, hogy elkerüljük a nem kívánt terhességet... akik viszont a közeljövőben terveznek gyereket, azoknak sok szerencsét hozzá! :)

Egyébként ma jó kedvem van, suliba kivételesen érdemes volt bemenni, szétvisítottam az agyam. Szegény magyartanár kiakadt, hogy mit képzel a csapat jórésze magáról (pókerező srácok, vihogó lányok), nem tanulnak semmit, bejárnak melegedni meg hülyéskedni, pedig felnőttoktatáson vagyunk, mindenkinek van már szakmája, el lehet menni dolgozni, mert így csak az állam tart el minket az adófizetők pénzén... erre egyik hülyegyerek benyögte, hogy "persze, a gázt is miattunk zárták el!". Na akkor majdnem lefordultam a székről a röhögéstől! :) Így leírva nem akkora poén, de ott, órán... azt hittem, az agyam eldobom! Laci hozott árpát és kukoricát, így egy lyukasórában Emese beültette a megcsupaszított fikuszt, én pedig egy adag muskátlit és néhány kisebb virágcserepet. Csináltam már hozzá egy szép kis falragaszt a saját két kezemmel a matekfüzetbe, de Emese kérésére átjavítottam. Himnusz is lesz, április elsején meg szétszedjük az egész sulit... ha minden összejön, szó szerint. Egyébként meg hogy nem tanulok: oké, tudom, hogy kevés tantárgyam van (matek, irodalom, nyelvtan, töri, fizika, angol, infó), de akkor is! Két év alatt kell megtanulnunk azt az anyagot az érettségire, amit más (normálisak) négy év alatt... de 4,4 lett az átlagom most félévkor, szerintem az nem rossz. Persze faterom kitalálta, hogy hát még az érettségi tantárgyakat négyesről ötösre... mondtam neki, hogy rendben, meg tudom csinálni, de cserébe nem fog cseszegetni a piercing miatt. De merthogy ő ígyis-úgyis cseszegetni fog. Na gondoltam magamban, és meg ígyis-úgyis megcsináltatom. :) Mára ennyit! Akkor a témahozzászólásokat várom! Kellemes hétvégét mindenkinek!

Na igen, anyámék szerint kinyíltak a szemeim, szerintem csak egyszerűen eljutottam oda, hogy már hiába változik meg körülöttem valami, nem érdekel. Kezdem újra átérezni a közömbösség csodáját, bár igaz, tegnap felhúztam magam egy hazugságon, mert az olyan volt, amivel tényleg megbántott... utoljára. Már nem fog érdekelni semmi, lesz ami lesz. Konkrétan azok után, hogy osztotta nekem, hogy mennyire utálja Gyapjast, és hogy ő egy büdös kurva, és soha nem fog többé szóbaállni vele... tegnap felléptem myvipjére (na és akkor mi van?!), és láttam, hogy levelet kapott tőle. Helyesebben mondva válaszlevelet. Még nem olvasta el, így én se tettem, de azért azt megnéztem, hogy ő mit írt neki. A szövegben annyi volt, hogy Boldog születésnapot!!!!, egy idióta tortás-konfettis képeslappal. Kis dolog, de nekem sokat jelent. Hazudott nekem. Miért szidta még jobban, mint én? Miért nem tudja bevallani, hogy őt akarja, hogy nem tud nélküle élni? Gyanús volt, hogy kb. kéthetente szóbakerült valahogy a kis Gyapjas, ezt vasárnap hajnalban meg is mondtam neki, de szerintem amilyen részeg volt, egy szavamra nem emlékszik. Nem fontos. Innentől tényleg azt csinál, amit akar. Beleszarok. Nem tud érdekelni, ezek után valahogy nem. Azt hiszem, elég ideig tűrtem, bár tisztában vagyok vele, hogy nekem is megvannak a magam hibái... de mikor mentem el inkább inni ahelyett, hogy vele legyek? Mikor tartottam a kapcsolatot olyannal, akit a szemében mindenféle utolsó senkiházi trógernek elmondtam? Szerintem ő is érzi, hogy hamarosan véget ér a tündérmese, mert tegnap kissé kedvtelen volt. Pedig akkor még nem is láttam ezt a Gyapjas-levelezését. Emesével ma megbeszéltük, hogy ha Gáborral vége lesz, és ő utána visszamegy Gyapjashoz... rögtön utánam... akkor Baranyában, Somogyban, és itt Tolnában is elintézzük, hogy többé egy csaj se legyen hajlandó szóbaállni vele. Tanulja meg a világ, hogy kivel baszakodjon.

Nem kell örülni, nem meghaltam... csak békében pihenek. Hétvégén volt Szekszárdi Zenekarok fesztiválja, ami inkább a békekötésekről szólt, mint a bulizásról. Szinte mindenki kibékült mindenkivel, csak hogy a fontosabbakat említsem: Judit és Nóji, Timi és Nóji, elvileg én meg Timi, Gábor és Panda... szóval gyakorlatilag csak kapkodtam a fejem jobbra-balra, mert mindenki azzal jött oda hozzám, hogy képzeljem el, véget ért a harag ezzel meg azzal. És bevallom őszintén, hogy örültem neki. Tele volt már a tököm az ellenségeskedéssel. Oké, ez most nem azt jelenti, hogy akkor mindenki mindenkivel puszipajtás, csak épp nem fogják elvágni egymás torkát, ha találkoznak. A kedvencem szombat késő este történt: egyik ősellenségem, akivel világéletünkben gyűlöltük egymást (de úgy istenigazából, és volt már minden a kiabálástól kezdve a beszólásokon át az egymás fenyegetéséig), be volt spurizva vagy én nem tudom hogy mit szedett be, de már amikor megjelent, tudtam, hogy lesz valamit... szóval a lényeg az, hogy amikor ketten maradtunk, odaállt mögém, kezeit rátette a vállaimra (már attól majdnem összetojtam magam, srácnak nem tartott volna semeddig hogy a falra kenje az agyvelőmet), és belesúgta a fülembe, hogy ő már nagyon megváltozott, és reméli, hogy nem haragszom rá... mondtam, hogy persze, részemről nincs harag. Láttam hogy tényleg megváltozott, bár én inkább azt mondanám, hogy kifordult önmagából. Anno nem győzött engem lezsidókurvázni, én meg őt lenácigecizni. Egyszer-kétszer tényleg majdnem egymásnak mentünk... na mindegy, szent a béke. Gáborral viszont majdnem megint vége lett, de már tényleg megszoktam. Szombaton olyan egy óra és fél kettő között véget ért a koncert, haza akartam menni, de ő kitalálta, hogy ő még folytatni akarja a bulizást, mi lenne, ha felmennénk Tekébe? Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de én már fáradt vagyok, inkább ellépek haza, nagyfiú már, odatalál hozzánk. Megegyeztünk, hogy kb. egy óra múlva hazajön. Oké. Otthon leültem netezni... várok, csak várok... ez volt olyan kettő körül. Telefonja nálam volt. Egy idő után kezdtem ideges lenni, és nagy nehezen, Kunt felhívva sikerült utolérnem. A végeredmény az lett, hogy háromnegyed hatkor satu részegen hazaesett. Nem voltam ideges, valahogy már nem érdekelt. Majdnem szakítottunk, de úgy voltam vele, hogy még adok ennek a kapcsolatnak egy esélyt. Azért sikerült annyira felhúznia, hogy majdnem megtéptem, már markoltam a haját. Valamennyit beszélgettünk, elmondta hogy őt mi bántja, elmondtam hogy engem mi, de erre még kedden visszatérek nála. Tudom, hogy szeret, de a piát tényleg jobban, mint engem, és ezért úgy vagyok vele, hogy nem sok értelme van ennek az egésznek. Józanon oké, de amikor részeg, mocskosul ki tud akasztani. Én sem vagyok piskóta, azt tudom, de szerintem ő azért engem simán túlszárnyal. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy. Annyira már nem érdekel.