Igen... többek között két éve blogolok... meg aki ma írt blogbejegyzést, mind úgy nevezték el, hogy valami szilveszterrel kapcsolatos legyen... na én úgy döntöttem, hogy csakazértse... persze a bejegyzés maga többnyire erről fog szólni. Elég komplikált volt néhol... úgy volt, hogy fél hétkor találkozunk mindenkivel a helyijáratos buszpályaudvaron, és a 18:50-es busszal megyünk föl. Oké, hatkor még lazán itthon készülődtünk Tesómmal, amikor hívta Gábor, hogy mikorra érünk le... mondta, hogy mindjárt elindulunk, vagy hogy még készülődünk, már nem emlékszem... akkor szólt Gábor, hogy siessünk, mert nem ötvenkor indul a busz, hanem húszkor. Na, mi akkor ügyesen okosan elindultunk a végállomásra, aztán kb két perc után rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha a Garaynál szállnánk fel... mint útközben kiderült, Tesóm ezt már az induláskor javasolta, csak én megint mentem a saját hülye fejem után. Lényeg a lényeg, hogy időben kiértünk a buszmegállóba, felhívtam Gábort, hogy szálljanak fel a buszra nyugodtan, mi majd csak később csatlakozunk... erre mondta, hogy nem tudnak felszállni, mert hat óra után nem indultak a helyijáratok. Na, kis híján felrobbant a fejem, Tesómmal irányba kerültünk azért a végállomás felé, közben megállás nélkül szidtam a volánt, mint a bokrot, őrjöngtem, meg minden... aztán Paddiékkal megegyeztünk, hogy menjünk föl taxival, pénzben is ugyanott vagyunk akkor, annyi, hogy kicsit többet kell felfelé gyalogolni... de még mindig jobb, mintha az egész utat két lábon tettük volna meg. Oké, fölmentünk hát a taxiállomásra, négyesével beültünk annyi kocsiba, amennyi ott volt éppen (három vagy négy, ha jól emlékszem), és végre elindultunk felfelé. Útközben igen érdekes felfedezést tettem: láttam Izát és Weiszet, amint Pumpiék albérlete környékén ácsorognak. Kérdeztem Tesómat, hogy ez most mégis mit jelentsen, amikor ők elvileg Dunaszentgyörgyre mentek Weisz haverjáékhoz... Tesóm is csak lesett, majd az én telómról felhívta Izát, és megkérdezte, hogy milyen a hangulat Szentgyörgyön... Iza azt válaszolta, hogy jó. Ekkor Tesóm lebuktatta, hogy egy perce láttuk őket Szekszárdon, és nagyon szépen megköszönte neki, kérésemre az én köszönetemet is átadta. Tök jó, mostanában egyre több barátnőmnek tartott egyénben csalódok: Timi, most meg Iza... mert ha nem akartak jönni, akkor mondták volna meg, még azt is könnyebben megemésztettem volna, mint azt, hogy hazudtak... szülinapomig ne nagyon akarjon szóbaállni velem. Szóval lassan de biztosan mind felértünk a Kápolna-térre, ahonnan megindultunk felfelé a töksötét, zergebaszta, full meredek makadámúton. Nagy nehezen felértünk, én ziháltam mint az állat, zsenge kis hab testemet nem olyan könnyű ám cipelni... fent tettem a tűzre, igyekeztem mindent előkészíteni, rágcsák, piák... szerencsére azon felül, amiket vettünk, még nagyon sokan hoztak különféle inni- és kosztulnivalókat, nekik ezúton is hálásan köszönöm, nagyon jólesett! ^^ Zolikáék csináltak zenét, mert Csilla laptopjához nem volt jó a tyúkbél (usb), így is Moby Dick (nemgyerebe, Gábor imádja), Akela (nemgyerebe, Gábor imádja), Picsa (eeemén...) és Auróra szólt (szeretem!), szóval ezt a négyféle zenekart tudták asszem biztosítani. Az összes CD tropára ment, ahogy Zolika DVD-lejátszója és hangfalai is (ő ugrált rajtuk mind a harmincöt kilójával, úgyhogy egy szava se lehet). Mindenki ivott, szerencsére, én elhatároztam, hogy vodkanarancsozni fogok... csak hamarabb elfogyott a narancs, mint gondoltam volna. Úgy voltam vele, hogy sebaj, mert berúgni úgyse akartam (mégiscsak én voltam a házigazdasszony), meg ha esetleg túl józan lennék, ott a boroskóla. Volt vidámság, szomorúság, sziporkázás, befordulás... vegyes társaság, ez ilyen... őszintén szólva nagyon aggódtam, hogy majd lesz valami verekedés, vagy olyasmi, amiből nagy károk születnek majd, de végül nem lett. Megtudtam pár emberkéről pár dolgot, igazából azt hiszem, hogy igencsak érdekes este volt a tegnapi: valamiért olyan volt, mintha mindenki kibújt volna a jelmezéből, és megmutatta volna, milyen valójában. Volt, aki régi szerelmét sírta vissza, volt, aki bevallotta, hogy imád verseket írni, volt aki kiakasztott, és volt, aki megnyugtatott. Volt aki hazudott, és volt aki tegnap este volt a legőszintébb hozzám. Reggel még azért volt cirkusz, mert már fájt a fejem a sok zenétől, kosz és bűz volt bent, a legtöbben felvonultak aludni, szívem szerint én is mentem volna, de nem akartam Tesómat otthagyni olyanokkal, akikkel nem bírna... nem mintha nekem nagyon ment volna a dolog. Gábor is megsértődött, amiért azt akartam, hogy reggel ő is menjen haza a többiekkel, és pihenje ki magát, nem kell maradnia takarítani, egyedül akartam csinálni az egészet (később Tesóm maradt, és rengeteget segített). Ezt ő úgy fogta fel, hogy ki akarom vágni mint macskát szarni, és hiába magyaráztam el neki legalább tízszer, hogy nem, mert így lenne a legjobb neki is és nekem is, nem volt hajlandó felfogni. A vége felé már nekem is kezdett elegem lenni, a végén pedig már elegem is lett. A fejéhez vágtam, hogy bizonyára az én hibám, hogy engem soha nem tud úgy szeretni, ahogy a drága kis eszterkét, majd kirohantam, hogy rágyújtsak. Nem jött utánam, persze, nem is vártam... igazából tudtam, hogy azt pofázok, amit akarok, mert ha részeg, akkor én megszűnök létezni a számára. Ezért mondják nagyon sokan, hogy engem akármennyire is szeret, a piát jobban szereti. Később kiderült, hogy motyogott valami olyasmit, hogy én is tudom nagyon jól, hogy mennyire utálja Gyapjast (lehet, de hogy jobban szerette, mint engem most, az is biztos). Aztán Tesóm elmesélte, ahogy Leslie próbálta a hajánál fogva felcibálni a földről, hogy kapjon már észhez, és jöjjön utánam, mert nálam jobbat nem talál, és hogy nem lehet ilyen... ezt még meg fogom köszönni Leslie-nek, nagyon nagyot nőtt ezzel a szememben. Kb. majdnem haragban váltunk el, de úgy voltam vele, hogy most nem fogok utánamenni, majd ha akar valamit, akkor jön. Elindultak lefelé Zolikával, én meg addig felmentem a padlásra szólni a többieknek, hogy hamarosan megy le busz. Még annyit Gábor után kiabáltam, hogy csak hogy tudja, most zargattam fel a többieket is, boldog új évet. Megtörtént a csoda: ő mondta, hogy álljak meg, és ő jött utánam. Valahogy úgy-ahogy kibékültünk, de még mindig éreztem, hogy nem igazán tudja, hogy miket beszél. Nem akartam már mást, csak pihenni egy kicsit, és egyedül lenni a csönddel. Valamiért tökéletesen megerősítve éreztem azt a tényt, hogy azt csinálok, amit akarok, mindig egy kis senki leszek, aki senkiért nem mer kiállni, még saját magáért sem, és tényleg csak azt érdemli, hogy átbasszák és megalázzák, hogy ne vegyék emberszámba, és hiába küzdök, hiába próbálok tenni ez ellen, nem változik soha, mert mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, barátnők vágnak át úgy, mint szart a palánkon, Gábor is néha olyan furcsa, itthon meg... azt inkább ne is firtassuk. Gyűlölök itthon lenni, minden álmom hogy végre el tudjak költözni jó messzire, olyan messze, hogy soha többé ne kelljen visszajönnöm, élve vagy holtan, csak menni már... el... ahol soha többé nem bánthat senki, és soha többé nem éreztetik, hogy mekkora baromság volt hogy megszülettem, hogy egy tökéletes érv vagyok az abortusz és a fogamzásgátlás mellett... sokszor azt érzem, hogy Rémarcú is szerencsésebb mint én. Ugyanúgy fikáznak engem is a hátam mögött, vagy akár a szemembe is, bár ez utóbbi kétségtelenül ritkább, mert az emberek már csak ilyenek. Az ilyen pillanatokban szívesen fejbelőném magam.
