Nem kell örülni, nem meghaltam... csak békében pihenek. Hétvégén volt Szekszárdi Zenekarok fesztiválja, ami inkább a békekötésekről szólt, mint a bulizásról. Szinte mindenki kibékült mindenkivel, csak hogy a fontosabbakat említsem: Judit és Nóji, Timi és Nóji, elvileg én meg Timi, Gábor és Panda... szóval gyakorlatilag csak kapkodtam a fejem jobbra-balra, mert mindenki azzal jött oda hozzám, hogy képzeljem el, véget ért a harag ezzel meg azzal. És bevallom őszintén, hogy örültem neki. Tele volt már a tököm az ellenségeskedéssel. Oké, ez most nem azt jelenti, hogy akkor mindenki mindenkivel puszipajtás, csak épp nem fogják elvágni egymás torkát, ha találkoznak. A kedvencem szombat késő este történt: egyik ősellenségem, akivel világéletünkben gyűlöltük egymást (de úgy istenigazából, és volt már minden a kiabálástól kezdve a beszólásokon át az egymás fenyegetéséig), be volt spurizva vagy én nem tudom hogy mit szedett be, de már amikor megjelent, tudtam, hogy lesz valamit... szóval a lényeg az, hogy amikor ketten maradtunk, odaállt mögém, kezeit rátette a vállaimra (már attól majdnem összetojtam magam, srácnak nem tartott volna semeddig hogy a falra kenje az agyvelőmet), és belesúgta a fülembe, hogy ő már nagyon megváltozott, és reméli, hogy nem haragszom rá... mondtam, hogy persze, részemről nincs harag. Láttam hogy tényleg megváltozott, bár én inkább azt mondanám, hogy kifordult önmagából. Anno nem győzött engem lezsidókurvázni, én meg őt lenácigecizni. Egyszer-kétszer tényleg majdnem egymásnak mentünk... na mindegy, szent a béke. Gáborral viszont majdnem megint vége lett, de már tényleg megszoktam. Szombaton olyan egy óra és fél kettő között véget ért a koncert, haza akartam menni, de ő kitalálta, hogy ő még folytatni akarja a bulizást, mi lenne, ha felmennénk Tekébe? Mondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de én már fáradt vagyok, inkább ellépek haza, nagyfiú már, odatalál hozzánk. Megegyeztünk, hogy kb. egy óra múlva hazajön. Oké. Otthon leültem netezni... várok, csak várok... ez volt olyan kettő körül. Telefonja nálam volt. Egy idő után kezdtem ideges lenni, és nagy nehezen, Kunt felhívva sikerült utolérnem. A végeredmény az lett, hogy háromnegyed hatkor satu részegen hazaesett. Nem voltam ideges, valahogy már nem érdekelt. Majdnem szakítottunk, de úgy voltam vele, hogy még adok ennek a kapcsolatnak egy esélyt. Azért sikerült annyira felhúznia, hogy majdnem megtéptem, már markoltam a haját. Valamennyit beszélgettünk, elmondta hogy őt mi bántja, elmondtam hogy engem mi, de erre még kedden visszatérek nála. Tudom, hogy szeret, de a piát tényleg jobban, mint engem, és ezért úgy vagyok vele, hogy nem sok értelme van ennek az egésznek. Józanon oké, de amikor részeg, mocskosul ki tud akasztani. Én sem vagyok piskóta, azt tudom, de szerintem ő azért engem simán túlszárnyal. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy. Annyira már nem érdekel.