Igen, újra inkább lehunyom a szemeim, semmi kedvem őket nyitva tartani. Az orromnál egyébként se nagyon látok tovább, mint ahogy az már párszor bebizonyosodott, de most eldöntöttem, hogy nekem még ez is sok. Inkább várok, majdcsak lesz valami. Most néztem meg myvipen Lolácska adatlapját, Gyöngyi kommentált az egyik képéhez, és nekem valahogy baromira úgy jött le ez az egész, hogy nem fognak szakítani. Megmondtam előre. De nem érdekel, csináljon amit akar. Ha neki mégis Gyöngyi kell, vigye, legyen boldog vele továbbra is, csak akkor nem értem, hogy miért kellett engem szédítenie. Bár én voltam a hülye, hogy bedőltem neki, mint a rohadt kerítés. Másfelől Gábor miatt iszonyú lelkifurdalásom van, hiába nem vagyok már belé szerelmes. Nagyon nem szép dolog tőlem, amit csinálok, tisztában vagyok vele, de (kézmosás) válás után jó darabig úgyse akarnék összejönni senkivel, már csak miatta sem. Nem lenne fair. Nem azt mondom, hogy harminc éves koromig senkit, de mittomén... azért várok, vagy a jó ég tudja, amíg ki nem bulizom magam rendesen, amíg újra azt nem tudom mondani, hogy na akkor oké, most bele mernék vágni egy komolyabb kapcsolatba, de szerintem az még várni fog az egyetemig. De legalább volt ma egy jó élményem... egy nagyon jó élményem... ma ugye kedd van (volt), és kedden én minden harmadik és negyedik óra után kimegyek cigizni, mert tudom jól, hogy akkor Révai az ügyeletes tanár. Oké, kimentem negyedik óra után, akkor kint volt az anyja is, aki elnyomatta velem a cigi felét. A maradékot még eltettem, gondoltam jó lesz későbbre. Becsöngettek, már csak ketten álltunk az udvaron: Révai és én. Szólt, hogy mostmár én is menjek be, válaszoltam, hogy még nem, úgyis lyukas órám lesz. Ez persze kamu, informatika következett, de el akartam szívni azt a maradék cigit, infóról meg nem gáz, ha kések pár percet. Közben azért elindultam befelé mégis, mert láttam, hogy ő már irányba került. Szóval mondtam, hogy lyukas órám lesz, mire kihívóan rám nézett: "nekem is, matekozzunk?!". Na hát én köpni-nyelni nem tudtam! Ha volt valaha tanár az életemben, akiért rajongtam, akkor az ő! Először azt hittem, hogy viccel. Gyorsan azért még elszaladtam a táskámért, és megkértem Moncsit, hogy ha Dezsőbá kérdezi a hiányzókat, akkor ne diktáljanak be. Szóval megragadtam a tatyóm, és fölmentem a lépcsőn az aulába. Révai már várt, amikor meglátott, elindult felém, majd leültünk, én pedig nekiálltam keresni a füzetem. Mondanom se kell, alig tudtam kivenni, úgy remegtek a kezeim! Folyton csak azon járt az agyam, hogy álmaim tanára most itt ül majdnem mellettem (pont a sarokban voltunk, így kissé féloldalvást... félig mellettem, félig velem szemben), ilyen közel talán még soha nem voltam hozzá, és beszél, és hozzám beszél, és nekem beszél, ez a másfélisten csak nekem magyarázza a másodfokú egyenleteket (amiből világéletemben 100%-os dolgozatokat írtam), és az én füzetembe ír az én acéltollammal... az a lap egyébként a falon fogja végezni. Amikor végeztünk, rámnézett: "van még kérdése?". Imádom, hogy magáz, pedig jó, ha öt évvel fiatalabb vagyok nála, de szerintem még kevesebbel. Nem fontos. Gondoltam, hogy ha most rávágom, hogy nincs, akkor lelép, és vége a mókámnak. Gyorsan elkezdtem lapozni a füzetemben, és találtam olyat (sok gyökjeles és hatványos izé), ami kissé magas volt, megkértem, hogy magyarázza el... és elmagyarázta... és megértettem! Judit, nem tudom miről beszéltek, hogy nem tud magyarázni, nekem tök könnyen lejött, amit mondott! Sokkal jobb, mint Páncsó. Méghozzá minden szempontból. Mikor azt is befejeztük, megkérdeztem, hogy ha én mondjuk matekból emelt szinten akarok érettségizni (eszem ágában sincs!!!), akkor a suliban van-e valami erre felkészítő lehetőség. Erre valami olyan választ vártam, hogy van, igen, én tartom ekkor és ekkor. De nem... azt mondta, hogy neten nézzek utána, vannak fent feladatok is megoldással meg ecet... kicsit csalódottan rábólintottam. De most elgondolkozva nem is rossz ötlet... ki tudja, még az is lehet, hogy nekifutok. Csekély rá az esély, de még bármi jöhet. A végére kifogytam a kérdésekből, kívánt "egy kalappal" az érettségire, majd felállt és elment... én meg néztem utána. Aztán persze lementem elszívni a gyöngyörgetett kis fél szál cigimet, de talán inkább szálltam, mintsem gyalogoltam. Később Móniék mondták, hogy be lettem írva hiányzónak, de hát érdekel is engem! A délelőtt legszebb húsz perce volt, még ha nem is mertem megmondani neki, hogy ilyen csodálatos szempárt még soha nem láttam (leszámítva a többi csodálatos szempárt). Várom már a szalagtűzőt, miért csak jövőre lesz? Persze, mert akkor érettségizek. Egyébként ezután az egész osztály dilisnek nézett (bár mikor nem...), hogy úgy el voltam varázsolva. Délután még kimentem Poliphoz, kicsit csocsóztam, és egyszer kb. két perc alatt lealáztam Sutust sakkban (már megint, imádok vele játszani), a következő játszmában letakarítottuk a pályát, de mivel nekem több esélyem volt mattot adni neki, így inkább feladta, és elismerte, hogy nyertem. Aztán találkoztam Gáborral is, és sajnálattal jelentettem ki magamnak, hogy már tényleg nem vagyok belé szerelmes. Mint ahogy azt írtam egy kommentbe, ha nem közelegne a születésnapja, mi már nem lennénk együtt. Utálni fog érte, és valahol jogos, én is utálom magam, hogy hazudok neki, hogy átverem... de ennyi még jár nekünk. Neki is, nekem is. A következő egy hónap lesz a búcsú ideje. Minél kevesebbet találkozunk, annál könnyebb lesz. Igazából nem akarok fájdalmat okozni neki. Igen, főleg ezért akarom becsukni a szemem. Hogy ne kelljen látnom, hogy ő még talán szeret engem, és főleg hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudom, hogy túl kell esnem ezeken, és ahogy őt, úgy saját magamat is büntetem ezzel. Azt hiszem, szülinapja után nem várok a legelső balhéig... igyekszem, hogy márciusban már ne kelljen Szekszárdra is bérletet vennie. Addig meg csak lesz valami. Tényleg szar így. Nem haragszom már rá, csak egyszerűen... nem vagyok belé szerelmes! Ilyen nehéz ez, és egyben ilyen egyszerű is. Előre félek, hogy hogy fog reagálni... bele se merek gondolni igazából. Ha kiakad, az is teljesen érthető lesz. Nem akarom látni, ahogy kiborul, nem akarom hallani, amiket mondani fog, nem akarok ott lenni... de az a minimum, hogy személyesen közlöm vele. Mindig lenéztem az sms-ben, levélben, telefonon, msn-en keresztül válást kimondó embereket, bár gondolom ezzel megint nem vagyok egyedül. Úgy érzem, jól döntök, ha otthagyom Gábort, csak épp a módját basztam el, de nagyon. Korábban meg kellett volna mondanom neki, még Szekszárdi Zenekarok fesztiválja után. Hülye voltam, aláírom, tény. Szeretnék már túllenni ezen az egészen, hogy tiszta szívvel lélegezhessek fel. Az utóbbi pár hétben már szóvá se tettem neki, ha valami olyat csinált, amivel régebben kiakasztott volna: és azért nem, mert már nem érdekel. Már Gyapjas se, bár valami azt súgja, hogy ez csak átmeneti állapot. De nem érdekel, hogy miért nem szólt szombaton, hogy bulizni megy, nem érdekel hogy mi lesz a hétvégén, nem érdekel, hogy kikkel van, nem érdekel, hogy miket mond rólam a hátam mögött (de ez bizalmas, úgyhogy nem írom le). Csak arra lennék kíváncsi, hogy ő mit gondol erről az egészről, bár szerintem a véleménye nem sokban különbözik az enyémtől. Már ő se mondja gyakran, hogy szeret, kb. csak búcsúzáskor. Áhhh... egyedül akarok most lenni itthon, meginnék egy jó nagy pohár vodkát, felhívnék valakit hogy nézze meg velem a Vándorló Palotát (még most is a zenéjét hallgatom, az eredetit, amit decemberben ide föltettem), utána maradjon velem addig, amíg el nem alszok. Akárki is legyen az. Visszatérve Lolácskára: egyre kevésbé vágyom már arra, hogy legyen köztünk valami. Igen, a futó lelassít a célvonal előtt. Nyalja továbbra is Gyöngyi seggét, egy az, kettő meg, hogy ha teszem azt én most ezzel sikeresen megkaparintanám őt magamnak... mi a garancia, hogy rövidesen egy másik lány nem játsza el velem ugyanezt? Úgy értem, kinek van kedve egyfolytában azon parázni, hogy vajon most melyik büdös kurvával sms-ezik a barátja (az ő telefonjáról, mert a srácnak nincs pénz a kártyáján, khm), amíg öt percre kimegyek a szobából, kinek küld olyan emilt, hogy teljesen zavarba jöjjön? Hát nekem nincs. Főleg amilyen féltékeny típus vagyok, akik ismernek, tudják, látták, tapasztalták, hallották... egyedül akarok lenni egy jó ideig. De úgy tényleg teljesen egyedül. Meg akarom találni a magam múzsáját, aki végre kicsit buzdítana a regény befejezésére, és nem csak azt hallanám tőle, hogy meséljem el hogy miről szól, mert elolvasni úgyse fogja, vagy ilyesmi. Nekem olyasvalaki kell, akire fölnézhetek, és nem hagy magamra egy üveg piáért, aki előtt nem kell játszanom az agyam, aki elfogad az összes hülyeségemmel és gyerekességemmel együtt, akire mindig számíthatok... Istenem, ez mennyire nehéz! Hol lehet ilyet találni? Gáborban mindez megvolt, kivéve a másodikat... mert igen, volt rá precedens, nem egyszer, nem kétszer... valahol megértem, nem vagyok akkora partyarc, hogy egy héten át minden pillanatban be legyek rúgva, és sokkal szívesebben vonulok félre, minthogy vadidegenekkel igyak, vagy olyanok nyakán lógjak, akik felém se szagolnak. Legyen már szalagtűző... várom, már nagyon várom. Félek az elkövetkező egy hónaptól. Mitévő legyek most? Jó nagy szarba kevertem magam.