Nem, most nem Gáborról van szó... vele minden oké. Hanem úgy az összes többiről, főleg arról, hogy gonoszak az emberek. Vagy bennem van a nagy hiba. Akárhova megyek, mindig van valahol valaki, aki kipécéz magának, belém köt, baszogat, vagy akármi... egyszóval bánt. Sokan azt hiszik rólam, hogy ha engem valaki bánt, akkor én az illetőt a földbe döngölöm, vagy legalábbis úgy lealázom, hogy lapít majd, mint szar a gazban. Általános tévedés. Általában nem állok ki magamért, nem vágok vissza, hagyom, hogy az illető, akárki legyen is az, rájöjjön, hogy nem reagálok, és békén hagyjon. Ez megy a suliban, ez megy itthon. Oké, a suliban még csak-csak, ha olyan helyzet adódik, akkor én is tudok geci lenni, de itthon még tartja magát az a nézet, hogy amíg az én kenyeremet eszed... blablabla. Nem véletlenül akarok jó messzire menni egyetemre... vagy akárhova. Csak távol innen. Távol Katalina örökös hisztijétől, távol attól, amit eddig megszoktam, távol a vélt és valós sérelmektől, távol mindentől... bárcsak már ott tartanék... utálom magam a gyengeségemért, hogy még most se bírom el a világ súlyát a vállamon... pedig még nem vagyok megroppant hetvenéves, se nyomorék... bár azt ahogy vesszük. Mondták már rám, valahol igazuk is van. Csak épp nem látszik annyira. Elvileg asszem már most jogosult lennék a rokkantnyugdíjra, asszem, de nem biztos. De én még egyetemre akarok járni, és dolgozni akarok, és nyugdíjas akarok lenni, és boldog akarok lenni, és tenni akarok érte, és nem akarok magányos lenni, nem akarok másoktól függeni, nem akarok sokat... de ez mégis rengeteg. Életem befejeztével békésen nyugodni egy erdőben, hogy a síromon majd óriási fa nőljön... ahol már soha nem bánthatnak, ahol nem kell annyi keserves csatát megvívnom, ahol végre egyedül lehetek. Mert még egyedül is sokkal jobb. Igen, beismerem: vágyom az egyedüllétre. Alig várom, hogy végre tavasz legyen, hogy föl tudjak menni oda, ahol régen annyi ibolyát szedtünk Tesómmal, és csak ülni csendben és cigizni, távol a város zajától, távol a civilizáció rohanásától... ahonnan messziről a hatos út látszik, és a távolban egy kis falu. Hétvégén meg ha tudok, jól berúgok. Csak úgy. Magam miatt. Lesz, ami lesz. Legszívesebben most magamhoz vennék egy üveg vodkát és legalább a felét benyakalnám. Aztán tudnék aludni rémálmok nélkül, bár tény, hogy az elmúlt X hétben szépeket álmodtam, bár érdekes volt, mert általában egy hét - egy téma. A múlt hét az erdőké volt (visszatérő motívum). Imádom az álmaimat, valahogy reményt adnak az egész életemhez. Emlékszem, amikor vége lett Zolival, hónapokig utána vele álmodtam, hogy megint együtt vagyunk... és az ébredés szörnyű volt, de maga az álom... boldog voltam. Vajon Gábor után is ez lesz? Nem tudom, de ha mást nem, akkor megoldom, hogy ne álmodjak.