PatkányBlog

Most, hogy már csak én vagyok ébren a családból, elcsendesül körülöttem a lakás, és csak a dús sötétség vesz körbe minden irányból (leszámítva a monitor és a kislámpa fényét), rájöttem, hogy körém mindig egy bazinagy társaság és figyelem kell, hogy ne érezzem magam egyedül. Ez önző dolog, tudom, de tedd a szívedre a kezed, drága olvasó, és mondd ki úgy, hogy te soha nem érezted így. Talán azért vagyok ilyen, amilyen lettem, kívül-belül deTo, vagy Szilvi, vagy Hülye, mert ettől érzem jobban magam. Minek kövessem a divatot? Inkább járom három évig egy garnitúra göncben (kb. ilyen gyakran frissítem a ruhatáram), de legalább van rajtam valami változatos, és tudom hogy nem engedhetem meg magamnak a miniszoknyát, vagy a csípőnacit, hasvillantós pólót, szemfestéket, satöbbi, mert cefetül áll. Valahogy most konkrétan egy darab szarnak érzem magam. Azt hiszem, ezért szeretek iskolában és Polipnál lenni, mert ott a többiek elterelik erről a tényről a figyelmem, jól el tudunk beszélgetni vagy röhögcsélni, vagy akármit csinálni, legalább addig is elfelejtem, hogy az egyik legértéktelenebb szürke pont vagyok az egész bolygón. Elvágnám a saját torkom ha azon múlna, hogy újra megszülethessek, és mennyi, mennyi mindent másképp csinálnék! De legalább most úgy látszik, itthon minden rendben. Ettől függetlenül el akarok menni innen jó messzire, hogy magam mögött hagyhassam az eltékozolt éveimet, mert mindenki ezt teszi... meg ne kérdezd, persze hogy hiányoznának a barátaim. Tuti, hogy ha fölvesznek az egyetemre (halott ügy), akkor havonta talán egyszer fogok hazajönni. Gazdaságosabb is, meg aztán mindenkinek jót tenne. A távolság minden kapcsolatot megszépít. Valahogy most mégiscsak a 21-i PiCsa koncertet várom... kerüljön amibe kerül, de én olyan mocskosul berúgok, mint az állat! Igen, attól is jobban érzem magam! Már előre félek, hogy Gábor egész este a fejemre se fog szarni, de ha betoppan Miss Konkurencia, akkor körülötte fog lebzselni. Érthető, ő friss hús, tizenhét éves, én meg már huszonegy éves vén szatyor, aki hisztizik, tahó, népszerűtlen, nem tud és sokszor nem is akar annyit inni, mint az a másik, nem olyan a haja, trampli, nincs olyan édesen huncut kis mosolya, és mindezt megkoronázandó: totál aszimmetrikus (ezért neveztek nyomoréknak is), kiégett, és szarkalábak vannak a szeme körül, nem nagy buliarc, inkább leül és magába fordul, gondolkodik az élet és halál kérdésein... mert ilyen vagyok, a gondolataim azon kevés dolog közé tartoznak, amiket senki nem vehet el tőlem, és csak az enyémek! Basszus, komolyan azt hitte, hogy nem veszem észre, milyen szemekkel néznek egymásra? És igen, ilyenkor baromira feltámad bennem az ösztön, hogy azért nem illik nős ember után kajtatni, ergo milyen barátnő az olyan, aki ráhajt a másik barátjára? Ezen már ki voltam akadva egy másik lány miatt múlt tavasszal is, asszem megint itt az ideje. Ráadásul ott van a 14-i majosi koncert, amire nem tudok elmenni, mert nem leszünk itthon... Gyapjas kis kurva bizonyára ott fogja kelletni a picsáját, és én nem leszek ott, hogy jól belerúghassak! Nem, mert elvárnak tőlem ezt-azt, amiknek meg kell felelni, és fel kell emelnem a fejem, és az évek múlásával lassacskán be kell illeszkednem abba a társadalomba, amit szánalmasnak és gyomorforgatónak tartok... ha életben akarok maradni. A helyzet pedig akármilyen szar is, meghalni nincs kedvem. Szóval PiCsán muszáj lesz nyitva tartanom a szemeim, és az első gyanús jelre lecsapok, egyikre jobb, másikra bal kézzel. Várom már a jövő tanévet... végre megint végzős leszek, végre megint lesz szalagtűző (Révai-szempont), végre leérettségizhetek, és főként: végre elhúzhatom a beleimet ebből a kurva porfészekből, ahol se élni, se halni nem érdemes! Legszívesebben Londonig meg se állnék... szégyellem hogy magyar vagyok, hogy a népemnek elment a józan esze, mert jó szokás szerint mindenen csak rinyálni tud, de az új ötletekre nem vevő, inkább elsüllyed a saját mocskában, minthogy változtasson... és ha már megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is... el van baszva az egész rendszer, az adóügy, az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra (talán az annyira nem), a mentalitás, és főleg a jövőnk. Nem a kormányt hibáztatom, hanem az elmúlt száz évet. A valagunkra csaptak a fritzek, a ruszkik, mire végre eljutottunk volna oda, hogy a maradék kis országocskánkat végre fejlesszük, mert demokratikus köztársaság lettünk, azóta mindenki csak szart kever, uszít, széthúz... hát ne csodálkozzunk, ha száz év múlva már semmiféle Magyarország nem fog létezni, se kicsi, se nagy! Mert úgy látszik, hogy ennyit érünk! Ha valakinek, akárkinek támadna egy jó ötlete, akkor az ország felének nem fog tetszeni. Soha nem lesz egyetértés, ezért nem fogunk fejlődni, és ezért fogunk cigányuralom alá kerülni, mert ők kiröhögik a mi harcunkat egymással, és szépen felülkerekednek rajtunk. De oda se neki, fordított helyzetben mi is ezt tennénk. Csak mi, magyarok széthúzunk, és nem tehetjük meg, képtelenek vagyunk az együttműködésre, mint a dedósok. Na, ezért lennék én inkább hottentotta, mint magyar. Amíg ki nem költözök ebből az országból, gyűlölni fogom magam, gyűlölni fogom a környezetem, és undorodni fogok az egész létezésemtől. A tolerancia teljes hiánya uralkodik az országban, itt még azért is kinéznek egy csomóan, mert rövid hajam van (ez pedig így fog maradni)... ezért inkább lennék egy senkiházi szakvendégmunkás külföldön, ahol senki nem kérdőjelezi meg, hogy miből veszek új lakást... itthon már az is gyanús lenne, ha új biciklit vennék, pedig az már nem ártana. Bennem van a hiba?

Mint észrevehettétek, lecseréltem a régi fekete cicámat mint hátteret erre a szép sötét erdei tájra, és a betűk is egységes fehérek. Már régóta gondolkodtam a címkehasználaton is, hát úgy éreztem, eljött az ideje. Ma valahogy minden oké volt, várom a hétvégét, hogy Gáboréknál legyek megint (az elmúlt pár napban feltűnően kedves és toleráns... még a végén megjavul nekem, és újra egymásba szeretünk), utána családdal megyünk áztatni a valagunkat, utána meg PiCsa koncert a Zugban (21-én szombaton, belépő ezerkétszáz pénz, tessék jönni!), aztán meg lesz ami lesz. Rájöttem, hogy engem most leginkább a továbbtanulás érdekel. Drága olvasóim! Ti ismertek engem (vagy nem), tisztában vagytok a képességeimmel, adottságaimmal, erősségeimmel (ha van), gyengeségeimmel... milyen pályán érdemes nekem elindulnom az Életművészeti Lelkiismeretes Egyetem Tanszékén (ÉLET, csupa nagybetűvel) kívül? Tanácsokat és ötleteket várok, mert azzal, hogy turisztika, egyelőre nem megyek sokra...

Azt álmodtam, hogy anyámék feleségül adtak engem Gáborhoz, tök szép ruhám volt meg minden, de én nem akartam hozzámenni, illetve hát nem voltam biztos benne. Busszal mentünk (a saját esküvőmre!), ahol ott volt a fél osztály, de sehol egy barátom vagy barátnőm... viszont Zoli is ott volt, és nagyon flegmán viselkedett velem. Elgondolkodtam, hogy talán hozzá érdemesebb lenne feleségül menni, meg aztán... de Tesóm fölébresztett. Onnantól kezdve az egész napom egy nagy pechszéria. Gábor, aki saját bevallása szerint már nem szeret engem annyira (ez nem is lenne olyan nagy gáz), más tetszik neki, és konkrétan tudom, mert észrevettem régebben, hogy ez kölcsönös... Lolácska, aki azzal hülyítette Gyöngyit, hogy én másztam rá, és ő már régóta le akart engem rázni, de most sikerült neki vagy mi a szösz... Zoli, aki még mindig együtt van azzal a ringyóval, bár az külföldön van... talán azt hiszi, hogy ha tőle nyolc kilométerre félrekefélt, akkor majd 500 kilométerrel odébb nem fog? Hülye naiv az is, én is... elegem van!!! Az összes szemét pasi kinyalhatja a nagy fehér seggem!!!

Tegnap, miután befejeztük az msn-ezést Gáborral, kikapcsoltam a telefont (amit sose szoktam, nem mintha olyan sűrűn keresnének), de biztos voltam benne, hogy írni fog sms-t. Így is lett. Ma reggel, amikor visszakapcsoltam, két üzenet várt tőle. Az első egy bocsánatkérő, amiért bunkó volt, és hogy meg se érdemli, hogy találkozzunk. Úgy látszik, hogy most erre módosult a forgatókönyv: összeveszünk, utána ő bocsánatot kér. Érdekes, mert eddig akármi volt, nekem kellett ezt megtennem, rá várhattam volna... amúgy meg hogy megérdemli-e vagy sem a találkozást, úgyse fogok náluk aludni, mert bár már sokkal jobban vagyok, még mindig nem az igazi, és a köhögésem sem akar szűnni. A második arról szólt, hogy Nagyival nem mentek inni, mert ő nem ment haza Komlóról. Ergo még mindig a Birodalmi Lépegetőnél eszi a fene. Nem értem... ez a csaj már hónapok óta hülyíti, úgy átbassza szerencsétlent, mint szart a palánkon, nem értem, hogy ez miért jó neki... na mindegy. A másik felében leírta, hogy talált megoldást arra, hogy többet lehessünk együtt, mert ő ebben látja a probléma gyökerét: méghozzá úgy, hogy megpróbál Szekszárdon melót találni, bár nem hinném, hogy tényleg ez lenne a probléma gyökere. Most viszont rossz nélküle, és tudom, hogy még rosszabb lesz.

Két órát beszéltünk msn-en. Jó, igazából két és felet. De ebből százhúsz perc abból állt, hogy veszekedtünk, bár ő váltig állította mindig, és most is, hogy vele nem lehet veszekedni vagy vitatkozni. Persze, mert egy csomó mindent rámhagy, hogy hadd tengessem magam egy bizonyos tudatban, nem szól semmiért, aztán ha furcsán viselkedik, húzhatom ki belőle harapófogóval, hogy mi bántja. Oké, én se vagyok piskóta, ezt elismerem, de ez már agyrém... ha az előbbi msn-beszélgetés személyesen zajlott volna le, valószínűleg kiabálva váltunk volna el egymástól. Mert valamit be kell szólnia, én meg vagy megsértődök, vagy visszavágok, vagy mindkettő. Próbáltunk megoldást keresni, de nem sikerült, könyörgöm, van ennek így értelme? Legszívesebben lekevernék neki egy jó nagy pofont, hogy szálljon vissza a földre, és ne tegyen nekem szemrehányást hogy nem tudunk találkozni, amikor két napja lázcsillapítón élek, és ne hibáztasson legalább olyanokért, amikről nem tehetek, és ne legyen még nálam is sértődékenyebb, és főleg hogy rájöjjön: nem csak én basztam el ezt a kapcsolatot! Gondolom most boldog, mert megy majd Nagyival inni. Msn-ről duzzugva lelépett (letiltott?), mert már úgysincs olyan téma amiről beszélhetnénk (persze, mert egyikünk sincs annyira kreatív, hogy kitaláljon valamit), gondolom ezért is engem tesz majd felelőssé. Vagy már dilisebb vagyok, mint gondoltam, és tényleg én vittem túlzásba a dolgokat, csak megpróbálok mindent ráhárítani... ettől nagyon félek! Őszintén szólva érzem, hogy még szeret egy kicsit, és próbáltam is így msn-en keresztül valahogy közvetíteni felé, hogy nekem is nagyon fontos, úgy éreztem, mintha eltaszított volna magától, mintha már nem lenne rám szüksége, mintha már jó ideje nem lenne rám szüksége, mert neki most jó lesz, hogy elmegy Nagyival berúgni... röhögne most, de nekem is jobb lenne, hogyha valahol a városban lóghatnék vagy egy kocsmában innám magam dögrészegre, de legjobb lenne, ha most vele lehetnék... de nem, mert nem akarom se megfertőzni, a másik meg az, hogy szerintem senkinek nem hiányzik, hogy holnap este tizenegytől másnap délig amiatt hisztizzek, hogy szétrobban a fejem, adjanak Algoflexet, és hogy megfagyok. Arról nem is szólva, hogy neki se hiányozna egy ilyen csini kis vírus (mert a doktornéni szerint az). Boldog lesz ő nélkülem, és mindenkinek el fogja majd mondani, hogy a szakítás az én hibám volt, ahogy minden más is. Erről eszembe jut az egyik legviccesebb valami, amit olvastam: a gyerekkönyvek címei, amiket sosem adtak ki, azok közül is egy: "Apu azért iszik, mert te sírsz". Gábor azért iszik, mert Szilvi hisztizik. Egyértelmű.

Ja, én is megcsináltam azt az izét, amit Gyuri és Réka is: hogy mi lehettem előző életemben? Szerintem baromság:

Nem tudom, hogy milyen érzés, de legutolsó földi inkarnációd során nő voltál. Valahol a mai Nyugat-Ausztrália területén születtél Krisztus után 1325 környékén. Ami a foglalkozásodat illeti, vezető, polgármester, kapitány lehettél.    (Persze, a XIV. században hemzsegtek a női vezetők, főleg a polgármesterek!)

Előző éned valami ilyesmi lehetett: Félénk, kényszeres, csendes személy. Tehetséges voltál, de nem tudtál kibontakozni. A környezeted néha különösnek tartott. (Van ami soha nem változik...)

Akkori életedből egy feladat maradt rád, amit most el kell végezned. Mostani életed legfontosabb feladata, hogy fejleszt a nagylelkűségedet és együttérzésedet. Próbálj meg kevésbé anyagias lenni, és mindig csak annyid legyen, amennyit visszaadnál. (Ki merészeli azt állítani, hogy nem vagyok tökéletesen önzetlen és nagylelkű?! Lehet szólni! :D Anyagiasság: az egyszerű, nincs egy vasam se.)

Hát, a vicces az, hogy lázam az éppen nincs, de amúgy rottyon vagyok. Fáj minden porcikám, le vagyok gyengülve, aludni nem tudok, szenvedek egész nap... a homlokom meg jéghideg. Én ezt nem értem. Azon filózok, hogy ez lehet-e idegi alapon? Mert ha igen, akkor tudom a magyarázatot: ma a suliban alacsonyan szálltak a selyemhajú üveges-angyalok, legalább is egy, akit úgy látszik, három év távlatából sem lehet teljesen elfelejteni. Gyűlölöm magam ezért.

Igen, megadtam az utolsó utáni legutolsón túli legeslegutolsó esélyt. Köszönöm mindenkinek a jótanácsokat és az együttérzést, tényleg jólesik. :) Suliba ma csak három órára mentem be, igen, azért, mert egy lusta dög vagyok. Mikor mégis beestem, közölték a drága osztálytársaim, hogy 3/4 lett az irodalomdolgozatom, nekem meg égnek állt a hajam, jobban, mint szokott. Próbáltak nyugtatni, hogy ez lett a legjobb az egész csapatban, de hát letojom, nem az ő eredményeikkel fogok érettségizni, sem pedig felvételizni. A dolgozat témája Bocaccio Dekameronjából a Sólyom feláldozása c. novella volt, gondolom ismeritek. Leírtam, hogy miről szól a novella, mi a mondanivalója, leírtam B. tömör életrajzát, leírtam magát a Dekameront hogy mi hogy merre hány méter, utána még írtam a novelláról*, mint olyanról, szóval fingom nincs, hogy mi a hóttak faszáért nem kaptam rá legalább négyest. Félévkor ötös voltam irodalomból (melldöngetés, önmagam vállának veregetése), erre most beletojt a pók az egészbe. Na mindegy, majd kijavítom. Nézegettem ma az egyetemek felvételi ponthatárait, megint elkapott az idegbaj... szaros Georgikonra legalább 90%-os érecccségit kéne írnom, hogy fölvegyenek, de nem baj, megoldom, megoldom, megoldom... ma viszont eszembe jutott még egy, talán érdekes téma: ti visszahoznátok a halálbüntetést? Ha igen, miért? És milyen módszerrel büntetnétek? Úgy értem, hagyományos (kötél, méreg, golyó), vagy "szemet szemért" elv alapján? Ha nem, miért nem? Ami engem illet, én igen, újra bevezetném. Emberölést már egy után halállal büntetnék (kivétel persze az önvédelem, vagy ha olyan miatt követte el az illető, mint például hogy a gyerekét akarták megölni, vagy ilyesmi), állatkínzást kettő vagy három eset után (szeretem az állatkákat), és igen, ugyanazzal a módszerrel, ahogy a bűnös ölte meg a másikat, ugyanígy az állatkínzók esetében is. De egyébként ugyanúgy kéne mindenkit megbüntetni, amilyen bűnt ő elkövetett, akármi is volt az. Ez talán kissé barbár módszernek tűnik, de évszázadokig bevált. Ha ez megint bejönne, tutira nem lenne több pedofilbotrány, nemi erőszak, és biztosan csökkenne a rablások és gyilkosságok száma is. Az ember alapvetően egy hülye lény, csak azért élünk (véleményem szerint) viszonylag normális keretek között, mert ezt szoktuk meg. Ha például húsz embert eleresztenénk egy végtelen nagy dzsungelben, tuti, hogy egy idő után egymást gyilkolásznák le, és a végén a maradék élete is rettegés lenne, mert nem tudunk együttműködni, talán csak addig amíg a törvény keze elér, de az is ritka. Olvassátok el A legyek urát (William Golding) az kb. erről szól, elég erős és igaz társadalomkritika. Nekem kicsit unalmas volt, de a mondanivalójában sok igazság van. Semmivel sem vagyunk jobbak az állatoknál. Ezért akarom elolvasni majd az Állatfarmot is (George Orwell, ha jól emlékszem), de ha valakinek van még valami jó könyvtippje, akkor szóljon, mert mostanában a boszorkányokon és a krimiken kívül nem sokmindenhez volt szerencsém. Nem mintha nem olvasnék szívesen a boszorkányokról. Szóval várom a hozzászólásokat a halálbüntetésről és a könyvekről!

*Novelláról jut eszembe: A varázsló című írásomat átkereszteltem (ezentúl Tavi tündér), mert nem olyan irányba kanyarodott, ahogy eredetileg terveztem. Ha gondoljátok, majd fölrakom ide. Regénynek rövid, novellának kicsit talán hosszú. Amennyiben megfelelő mennyiségű (5000 darab) érdeklődő fogja kérni, itt először lesz látható és olvasható.

I think I have to give a last chance for him. Don't know why... I can't let him go now. If I want break, I'll have to hate him. Oh dear...