PatkányBlog

Most éppen ez jutott eszembe. Az emberben nyomot hagynak. Ha nem is az összes, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt legalább egy olyan régi barátja vagy barátnője, aki különleges hatással volt rá, akármilyen értelemben. Az enyém természetesen Zoli. A többiek meg... Gyuszika volt az első, három napig tartott, de mégiscsak az első volt. Aztán Joci, kamaszkorom nagy szerelme, aki mellett megtanultam, hogy soha a büdös életben ne bízzak meg diszkós pasikban, és hogy a drogosok szemét, aljas, képmutató árulók, akik egy gramm fűért az anyjukat is eladnák. Ott volt még M. Gábor, aki szart rám jó magasról, szintén diszkós... ehh. Zoli először, amikor elsőre hittem valakiről azt, hogy szeret (tévedtem, naná). L. Gábor, a feltörekvő anyuci-kedvence értelmiségi, aki korántsem olyan ártatlan, mint ahogy azt az ember hinné. Mocskos kis titka van. Zoli másodszor... a nagy szerelem... sohasem fogom elfelejteni. Volt előtte még jóval egy rövid ideig egy másik Zolikám is, szintén diszkós, de legalább nem narkózott. Ehelyett belezúgott az egyik barátnőmbe, és úgy vágtam ki, mint macskát szarni. És most van Gábor, immár jó ideje. Akik régóta olvassák eme kis blogot, nyomon követhették az egész kapcsolatunkat. Akik meg személyesen ismernek engem/minket, pláne. Most megint olyan, mint régen, ezt csupa jó értelemben mondom. Várom már Pollent... lehet hogy Tesóm és Iza is jönnek, bár lenne még jó pár arc, akiknek nagyon örülnék (kétyiek, Nyuszu, Tanti, és még sorolhatnám). Gondoljátok meg! :D

Boldog szülcsinapcsit Tesócimnak! ^^

(ezt a képet akartam neked elküldeni MMS-ben, de a kurva telefon nem engedte)

Péntek óta történt ez-az-amaz, de jó dolgok, úgyhogy ma este hajnalban már nyugodtan hajtom álomra a fejem. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam eltántorítani a nemzetvédelmitől, nagylány vagyok már, meg tudom csinálni. Szombaton kimentünk tanyára, dél körül zöldmunkáztunk, szerencsére nem tűzött a Nap, délután gazoltunk egy keveset. Aggódtam, hogy majd fáradt leszek estére, de szerencsére nem... korán kimentem a buszmegállóba (a pöcsös szoborhoz), hogy le ne késsem a buszomat... hét órakor jött volna, de negyed nyolckor még semmi. Egy csajjal, aki szintén erre a buszra várt, már szidtuk a rendszert, amikor fél nyolc előtt nem sokkal egy srác fölhívta a tudakozót, és szólt, hogy a buszok ma nem jönnek be a városba a kurva biciklisek miatt. Érdekes, amíg vártam, csak két távolsági ment el előttem... na mindegy. Csajjal felkaptuk a nyúlcipőt, és lementünk a pályaudvarra, hogy legalább a 19: 35-ös pécsi buszt elérjük. Bonyhádig az is elvisz... Gáborék meg bejöttek értem kocsival, szóval Hawaii volt, némi kalanddal fűszerezve. A táncos-zenés mulatságon sok ismerős volt, Ragáék, akiket már ezer éve nem láttam, Livi bátyja, Schilliék, és még sorolhatnám. Ittam jó sok sört, mert jólesett, mert a napját se tudom, mikor rúgtam be utoljára, mert csalódtam az életben (kihevertem), mert úgy éreztem, egy évben kétszer-háromszor ennyi nekem is jár, mert meleg volt, mert fizették, mert volt pénzem, mert támogatom a hazai söripart. Anita meghívott egy feles vodkára is... érdekes módon emlékeim szerint többet voltam kint, mint bent: bent nem lehetett rendesen lélegezni, kint meg ott volt egy csomó emberke, akikkel már fogalmam sincs, mióta nem beszéltem, és tök jó volt. :) Kibékültem azzal a bambabékával is, legyen gyereknap alapon... most se szimpatikus, és nem akarom látni többé, de Gábornak megnyugodott tőle a kicsi szíve, és ez a fontos. Ma viszont másnapos voltam, mint az állat. Délelőtt fájt a fejem, egész nap nem volt étvágyam, és ahhoz is lusta voltam, hogy pislogjak. Ettől függetlenül, vagy talán épp emiatt jó volt a mai napom is. Csak pihentem. Megnéztük a K-Pax filmet, oltári nagy volt, sokkal jobb, mint amire számítottam. Valahogy emlékeztetett a Faun Labirintusára... ott se hitték el a kislánynak, hogy látja, amiket lát (faun, tündérek, miegymás), és szerintem akik megnézték a filmet, tíz emberből legalább nyolc úgy gondolja, hogy a csajszi csak fantáziált... de akár a K-Pax-ben, itt is vannak olyan elemek, amik ezt valahogy megcáfolják. Érdemes megnézni mindkettőt. Ma este reménykedtem benne, hogy valahol lesz valami agyament szocreál vagy korunkbeli művészfilm, de nem... kár, vasárnaponként pedig szokott lenni. Na mindegy... talán majd legközelebb. Várom Pollent is. Gyertek el!

Van neki! Ma kora délután kezdődött, amikor Katalinával a továbbtanulásról beszélgettünk. Amikor mondtam neki, hogy szívesebben mennék majd messzebbre, mint Pécs, átölelt, és azt mondta, hogy jól teszem, mert ha majd oda akar menni vásárolni (évente egyszer), akkor tudom majd navigálni. Hát igen... az álom megmaradt... nemzetvédelmi... ha már a hadseregbe nem mehetek, irány az épmérnöki kar! Elsőnek fogom jövőre megjelölni. Néztem egyet anyámon, mert kb. mióta hazajöttünk Horvátországból, megállás nélkül visítozik. Na mindegy. Délután Gáborral kimentünk Tuskóba kókuszdiót meg sátrat venni. Találtunk is kétszemélyeset (a tavalyit megtartjuk a cuccoknak), óccsóé, mert hát Tecsó. Amikor kiléptünk eme csodálatos hipermarketből, láttuk, hogy szakad az eső. Többedmagunkkal kénytelenek voltunk várni a pár négyzetméternyi fedett részen (hogy miért nem mentünk inkább be, azt nem tudom). Alig telt el tíz perc, látom ám bekanyarodni a megszokott, tiritarka üvegezőfurgont. Hátul Zoli. Először az anyja robogott be Tecsóba, ő valamit szöszmötölt a bevásárlókocsiknál, aztán a régi jól bevált görnyedt tartásával ő is utánalibegett. Mosolyogva köszöntünk egymásnak, még mindig édesen mosolyog, de valahogy már ő se a régi. Valahogy annyira nem tudott most lázba hozni. Talán az újrakezdés miatt, vagy nem tudom. Na de lényegtelen. Éppen elcsíptünk egy buszt, ami jó is volt nekünk, mert megállt a Garaynál. Kimentünk mozi elé, ahol már ültek egy páran, gondolom a tegnapi harcoskodást, meg még a hét elejit vesézgették, mert néha izzott a levegő az elfojtott dühtől. Oda se neki. Hülyeségből kibontottuk a sátrat, akkor vettük észre, és majdnem ki is estek a szemeink a meglepődöttségtől, hogy hát nincsenek hozzá merevítők. Most akkor ez ezért volt ilyen olcsó, vagy hibás? Na mindegy, megvan a blokk, jövhéten visszaviszem valamikor. És tisztelt hölgyeim és uraim, a nap fénypontja (dobpergés): Gyapi barátnémat fölvették a Zrínyire. Igen, arra a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Szerintem a holnapi békülést el kéne halasztani eggyel. Vagy nem tudom. Tikkelt a szemem. Ezt akár bele is szőhetném a tegnapi bejegyzésembe, de azt úgyse olvasná már el senki. Mások álmát én valósítsam meg, az enyémeket meg az ellenségem, az egyetlen, akit teljes szívemből, tiszta lélekkel gyűlölök? Na neee! Szóval gyúrás, fisz-fasz, miegyéb, hogy jövőre tutira fölvegyenek épmérnöknek. És hogy ki tudjam készíteni, mert ki fogom készíteni! >:)

Ez most nem az a fajta álmokról szól, amiket este látunk, amikor alszunk, hanem a vágyakról. A minap eszembe jutott, hogy az elmúlt huszonegy évem nagyrészt arról szólt, hogy másoknak feleljek meg. Oviban a ruhák, általánosban is, meg a tanulás is, naná. Gimibe nem akartam menni, anyámék erőltették. Meg lett az eredménye (két bukás, kicsapás). Utána foggal-körömmel tiltakoztam a Keri ellen is, de ők azt tartották jónak. Rendben. Jobb volt, mintha a Kuplungba jártam volna/járnék. Most fater rá van kattanva, hogy majd menjek a jogra. Hiába magyarázom, hogy mérnök akarok lenni, mert értem a matekot, szeretem is, a fizikát dettó. Ezek kellenek, és még? A joghoz kell töri, amiből világ életemben sík hülye voltam. A magyar megy, de lámpalázas vagyok. Nem akarok egész életemben aktákat bújni, miután harmincévesen beleőszültem az egészbe, ha, mondom HA egyáltalán fölvennének, és el tudnám végezni. A hadügyről már fájó szívvel lemondtam. Igen, tudom, hogy ahhoz is kell a töri, de azért éjjel-nappal képes lettem volna tanulni... fuck tartósegészségügyikárosodás. Meg kéne csináltatnom végre a három éve lejárt közgyógyomat. Legalább valami hasznom legyen ebből a szarból. :) Pasik terén is... ha rájuk hallgatnék, vagy rajtuk múlna, már Gy. L-né lennék, ami abból a szempontból jó lenne, hogy békében élnénk, de dögunalomban. Jó fej srác, tényleg az, de három órán keresztül tud beszélni úgy, hogy közben nem vesz levegőt. Eskü! Mást is be akarnak szabályozni ennyi idősen? Vagy csak engem ér ez az áldás? Most jó a hajad, ne vágjuk le, hogy nézel ki ebben a nadrágban, trampli ez a cipő, ne arra az egyetemre jelentkezz, nem neked való, stb. Suliban szintén, de ott már megszokták, hogy olyan vagyok, amilyen. Végülis az inkább az én korosztályom. Kivéve persze a tanarakat. Sziszi ne legyél MSZP-s, Szilvia ne vitatkozzunk, Szilvikém ne egyél órán (könyörgöm, akkor mikor?!), ecet. Nem főbenjáró bűnök. Bár ha belegondolok, már régen akartak kirúgni. :D Persze nem az utolsó évben fogom kibaszatni magam... nem lenne túl okos dolog. A pasifrontra már rá se térek... több barátnőmmel/haverinámmal beszéltük már azt, hogy ha egy dúsgazdag, modellalkatú, angyalarcú, többdiplomás, fiatal srácot vinnénk haza bemutatni, aki mellesleg él-hal értünk, drága felmenőink abba is bele tudnának kötni. Tudom, hogy Gábor nem tökéletes. Senki se az. De ez az egy nap nélküle sokmindenre ráébresztett. Zolira gondolni se tudtam, Lolácskára se. Megígérte, hogy nem iszik többet (itt most nem jön az, hogy kevesebbet se, egyáltalán nem iszik, és kész). Most szombaton lesz az első megmérettetése... nekem is, mégpedig olyan módon, hogy a kedvéért kibékülünk az én drága kedvenc Gyapjas barátnőmmel. Kíváncsi leszek rá. Azért igyekszem majd kihozni magamból a maximumot, kinézetre és viselkedésre is. Elvégre felnőttek vagyunk.

Kövezzetek meg, nevezzetek hülyének, ostobának, naivnak, agyamentnek... de a mai volt életem egyik legszörnyűbb napja. Nem akarom sajnáltatni magam, és emózni meg főleg nem azzal, hogy ezt hosszasan taglalnám, de lényegében... aki érzett már ilyet, az tudja. Megígérte, hogy ha azon múlik, nem iszik többé. Mert ez volt minden probléma gyökere. Ismerem. Ha megígéri, betartja. És mostmár tudja milyen az, amikor nem vagyok vele. Igaz, hogy én is. De ő is. Bízom benne. Újrakezdtük.

Vége. Egyelőre nem tudok sokat írni. Szar. Nehéz. Hiányzik. Bár talán jobb így. De többé nem ölel, nem csókol, nem bújik hozzám, nem bosszant, nem altat el, nem kerget az őrületbe a hülyeségeivel, nem simogat meg, nem osztja a badarságait, nem küld jóéjt-SMS-t, nem rajzol, nem hoz ezt-azt-amazt, nem égek miatta, nem harapja meg a vállam, nem integet le a buszról, nem véd meg, nem buzerálom a haját, nem alszunk egymás mellett, és még sorolhatnám... minden esetre annak örülök, hogy barátokként váltunk el, és miután "megbeszéltük", hogy vége, órákig dumáltunk semleges témákról, bár tudom, hogy az csak a felszín volt... a pályaudvaron úgy zokogtunk egymást szorítva, mint két halálraítélt. Hiányozni fog. Szívem szerint lehet, hogy visszamennék hozzá, eszem szerint nem. Próbálok valami másra koncentrálni. Akármire. Az se könnyű. Vodkát!!!

Egy hét hesszelés, lubickolás, pihenés és idegeskedés után hazatértünk Horvátországból. Sokminden történt, megpróbálok mindent külön-külön leírni.

Az apartman Seget-Vranjican, egy családi ház felső szintje volt. Évek óta oda járunk, mindenkinek ajánlom, a nő tud magyarul, egész kellemes minden, közel vannak a partok, szemben a bolt, lent a pékség, kicsivel odébb egy kocsma is (ahol aranyáron adják a sört). Hét éjszakát töltöttünk ott (mármint nem a kocsmában, ott csak kb. húsz percet, de azt majd a későbbiekben), ha nem várt volna itthon egy tovább nem halogatható feladat, és persze lett volna pénzem, szívesen maradtam volna.
Strandból kettő volt (két kicsi), myvipen majd lesznek képek, ott megjelölöm azt is, hogy nekem melyik jött be jobban. A víz néha jéghideg volt, néha meg nem, részletkérdés, mindig meg lehetett szokni. Csak a fülem miatt óvatosnak kellett lennem, de az élvezet így is megmaradt. Lazultam, és tökéletesen értem, hogy a tenger mellett lakó emberek miért élnek százéves korukig. Vigyáznunk kellett a sünik és a rákok miatt is (az előbbitől a fájdalom, az utóbbitól a borzalom miatt), de összességében csodálatos volt!
Esténként legtöbbször bementünk Trogirba (olyan hat km lehet onnan) bazározni, várost nézni, költeni a pénzt, bámulni a pasikat, lejárni a lábunkat, fényképezni, eltévedni... imádtam! Láttam, hogy bent a várban is lehet bérelni apartmant (gondolom megfizethetetlen összegért), ha egyszer dúsgazdag és elismert leszek, és pihenésre vágyom, oda fogok menni. Egyébként mindenhol minden sokkal drágább, mint itthon. Valamelyik nap bementünk Splitbe (az sincs vészesen messze) egy plázaszerűségbe, hát ott olyan gyönyörű fülbevalók voltak, hogy nem tudtam tőlük elszakadni... kb. amíg meg nem láttam az árukat. De mással is így volt ez: ruhák, kaja, inni, minden. De hát ott azért sokan kiegészítik a jövedelmüket a turizmusból, szóval ez olyan, hogy ha kereskedő lennék, és megtehetném, megtenném, hogy pofátlanul magas összeget kérjek el mindennapi dolgokért. No de sebaj.
A pasik... velünk szemben is magyarok üdültek, hamar ki is estek a presztízsből, legalábbis a "gyerekek" (korunkbeli fiatalok): egy magát baromira nagyra tartó kamasz, akit egyszer hallottunk megszólalni a bazárban, de utána egész héten fikáztuk és röhögtünk rajta; a bátyja, akit Izáék elneveztek Combkarúnak, és egész héten csorgatták rá a nyálukat, bár szerintem ocsmány volt a srác (őt legalább nem hallottuk beszélni, szóval ő tűnt a legszimpatikusabbnak), és a barátnője, egy márkabuzi szőke tyúk, akiről Tesóm megállapította, hogy nem tudni, mire veri a nyálát, mikor egy márkás cucca sincs. Hihetetlen, milyen emberi értékek vannak manapság! Legyen márkás cuccod, meg focilabda-izmod. Amúgy a csajt is egyszer hallottuk, elég volt egész hétre. Mellettük lakott egy tényleg odavalósi srác, akit távolról csodáltunk, ő Tetovált Tarkójú Gyerek, avagy Helyes Horvát Hercegem. Csini volt. Tesómék egyik este lespanoltak két, általuk csúnyának mondott pasival (akkor otthon maradtam, mert nem voltam jól), Tonival és Edgarral (Edvard?). Egy-két nappal később nekem kezdte el csapni a szelet a 33 éves, angolul elég jól tudó magas, majdhogynem tűrhetően kinéző, valószínűleg tökrészeg Igor. Hamar lekoptattam, bár nem volt könnyű. A végén azt mondtam neki, hogy olyan rosszul vagyok, hogy lehet hogy le fogom hányni. Egyszerűen nem értette meg, hogy van barátom. Na ja. Két óra múlva már nem lesz. Ő is tudja, én is tudom. Csak hát... felnőttek vagyunk, mondjuk egymás szemébe. Iszonyatosan tirpák volt Izával, meg is ütötte, megint kikezdett Viviennel... hiányozni fog, de túllépünk majd egymáson. Így lesz a legjobb.

Tegnap papával és Tesómmal mentünk föl tanyára, de előtte még megálltunk a CBA előtt, és Tesóm beszaladt kenyérért. A parkoló Mikes utca felőli részén egy nagy kék furgonban ült Zoli, és úgy megbámulta Tesómat, mint annak a rendje. Mikor visszaért, csak röhögni tudtam, hogy családban marad a srác. Legalább a közelemben lenne. Na mindegy. Pénteken meg akkora eső volt, hogy nagyon nagy. Gondolom mindenhol a környéken, talán még azon túl is. Lent a Vasváriban állt a víz, majd egyszer lesz kép is róla. A lényeg az, hogy nénike állt a járdán, topogott, nem tudta, hogy merre menjen, amikor a háttérben megjelent Zs, vagánykodási vágytól fűtve gondolom, és elszaladt a mammer mellett, csakhogy nem tudta, hogy a víz ellepett egy majd' egy méter mély árkot is... szóval akkorát esett a lelkem, mint az ólajtó, nyakig benne ült az összegyűlt esővízben. Legközelebb látom, Isten bizony megkérdezem tőle, hogy na mi van, kis hableány, hogy megy az árokugrás? Tesóm aznap este találkozott vele, állítólag azért volt csuromvizes, mert megázott. Na persze. Megázott, lendületből. Mindegy. Hajnalban megyünk Horvátországba. Várom. A napokban rájöttem, hogy megint 16-17-18 éves szeretnék lenni. Újra akarom élni azt a kort, Zolit, az egri versenyt, aminek dátumát a sírkövembe is belevésetem majd, a bulikat, a fiatalságomat... mindent, amit akkor is értékeltem, de korántsem annyira, mint most, hogy az egész hátralévő életemet odaadnám azért az időért, hogy csak még egyszer átéljem, és elmerüljek minden egyes pillanatban, mert ott csak néhányban sikerült, viszont azokat a mai napig érzem, ha becsukom a szemem, már ott is vagyok, fonom a haját, fekszik az ölemben, felnéz, mosolyog, én is mosolygok, és csak úgy... vagyunk. Nem jó ez így. Dórica mondta, hogy tegnap Gábor bent volt Szekszárdon, és satu részegre itta magát. Mondta, hogy lehet be fog jönni Nagyiékkal... leszarom, csak ne járasson le, mert bár nem igazán érdekel más emberek véleménye, nem venném túl jó néven, ha kiröhögnének, amiért úgy viselkedik, ahogy, mert egyelőre mégiscsak az asszonya vagyok. Annyira más kategória, mint Zoli... ha akarnám se tudnám összehasonlítani őket.

Réka blogján (lásd oldalt) találtam egy játékot, aminek az a lényege, hogy különféle kérdésekre válaszként egy-egy nóta címét adjuk meg. Íme én:

Nemed? Prodigy - Girls (vagy inkább Rammstein - Zwitter?)
Írj magadról! Aerosmith - Crazy
Hogyan éreznek a társaságodban lévő emberek? Rózsaszín Pitbull - Köpj jó nagyot!
Hogyan mutatnád be a legutóbbi kapcsolatodat? Whitney Houston - I will always love you
Mutasd be a jelenlegi kapcsolatodat! Rammstein - Bestrafe mich! :)
Hol szeretnél lenni most? Rammstein - Ein lied (elég, ha én értem)
Mit gondolsz a szerelemről? Sokol 403 - Fáj a fejem
Milyen az életed? Hátsó Szándék - Mit tudhat még adni az élet?
Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az? Rómeó Vérzik - Fehér pont
Mondj valami bölcset! Rózsaszín Pitbull - Egyél, igyál, szaporodj!

(nem mindig a szám címét kell nézni, néhol a szövegét)