PatkányBlog

Lehet, hogy ez most kicsit furán hangzott, de ha összevonom a mai és a tegnapi napot, valahogy ez jön ki belőle. Tegnap ugyanis vásárolni, magyarul shoppingolni voltunk Tesómmal a ParkCenterben és a Tecsóban (hol máshol...). Igazából valami új göncöt terveztem magamnak, de nem volt a méretemben egyik se tetszett. Már az elején megfogadtam, hogy ezúttal nem veszek magamnak fülbevalót. Kettőt találhattok, mire adtam ki másodszorra pénzt... de nem bántam meg. Emese szerint kamionkerék (kössz! :p), de nekem nagyon begyere! Múltkor rámjött a hepp, hogy basszus, már ezer éve nem volt karikafülbevalóm. Hát, ezen könnyen segítettem... bizsu, naná hogy az: ezüstszínű, középen egy kb. két milis sötétkék csíkkal. Az átmérője pont öt centi. Szerintem az még nem vészes. Utána táskát újítottam be, mert a régi már annyira szakadt volt, hogy én (!!!) rühelltem vele kimenni az utcára. Csak épp nem volt más. Gábor örült, azt mondta, most megint törheti fél hónapig a fejét, hogy mit kapjak tőle szülinapomra. A Tecsóban levő rongyok nem igazán villanyoztak föl: mindenképpen valami mintásat akartam, de nem találtam, amin meg volt...! El tudtok engem képzelni LOVE meg mittoménmilyen giccsparádés-feliratos ruhákba öltözve? Én sem. Úgyhogy jövhét hétfő RockRongyok. Hátha ott szerencsével járok. Más értékes zsákmányom nem volt, még egy sötétkék körömlakk csábított el (átbasztak, az üvegben sokkal sötétebbnek látszik, de megoldom, megoldom, megoldom). Ja, visszatérve a táskára: imádom, mert jól néz ki, és utálom, mert hiányzik belőle az a kismillió zseb, ami a másikon volt. De inkább imádom. Már csak azért is, mert eddig még soha senkin nem láttam ilyet. Szóval ha esetleg szembejönne velem egy ilyen, tudnám, hogy nekem előbb volt, és az illetőt megtépném, hogy mégis mit képzel magáról, amiért majmol?! Na jó, persze lehet, hogy nem... viszont azt szomorúan vettem tudomásul, hogy bajszom van meghíztam ráncosodok igencsak be kéne festeni már a hajam. Éljen a természetesség! A végeredmény az lett, hogy kis híján hat órát töltöttünk Tesómmal vásárolgatva, aztán irány haza, átöltöztem, és már mentem is le Gáborhoz, majd Nyuszuval beizzítottuk a heti egyszeri traccsolósdit. Ez már valamiféle rituálé számomra. Ma fél nyolcra kellett volna mennem suliba (Szentlacis értekezlet volt a tanaraknak), de csak fél tízig. Mivel nem volt első órám, ezt könnyen átvészeltem... viszont az a kettő, ami meg volt tartva, Attila-Tö-KINGgel volt. Hurrá. Kivételesen nem basztattuk halálra egymást. Utána kimentem Promiba, de nem volt valami nagy élet, meg mondták, hogy Juditomék a Polipban csocsóznak. Hahaaa, mondom, ha Polip nyitva van, azonnal átrohanok! Úgy is lett. Szétcsocsóztam magam, de jólesett! Közben hallottam, hogy Timi és Panda kibékültek. Többet erről egyelőre nem vágok, de ha lesz valami infó, szólok. Megvan a saját elméletem erre, de azt inkább hagyjuk. Később Iza és Weisz is újrakezdték... hogy mik vannak! Késő van már, Katalináék nincsenek itthon, Tesóm meg még mindig lent bassza a rezet, suliból még haza se jött. Naná, hogy le van merülve! De nincs bekapcsolva Mórágy, Pumpi, Katka sem. Iza már hazament, Bozont sincs lent. Hát hogy érjem én el a drága egy szem pici hugicámat, hogy kedvesen közölhessem vele, hogy ha nem húzza haza a belét azonnal, akkor kivéreztetem?! Három hét múlva angol érecccségi. Gond, gond, gond.

Nem, most még mindig minden rendben van Gábor meg köztem. Sőt! Mostanában megint olyan, mint egy kezes bárány. Csak félek, hogy ez is csak egy újabb hullámhegy. Nos, az internet okos és mélyrehatoló analízise szerint nem. Íme:

http://szeret-e.hu/elemzes/

Ez majd mindenkinek megmondja a frankót! Ékezetet ne használj! Várom a visszajelzéseket! :)

Először is önsztárolással kezdeném: A tavi tündér ugye a héten hat rövid részben felkerült az internetre. Eddig három részt pontoztak (igaz, hogy csak egy ember, de legalább pontozta): az első rész 9.50, a második és asszem a harmadik pedig 10.00. Ergo kurvajó vagyok! :D Ez megkoronázta az elszenvedett hét napot, amiket inkább túléltem, mint élveztem, persze voltak szép dolgok is. Találkoztam nagyszüleimmel, húsvétoltunk egy jó nagyot, elszabtam a diétámat, meg most ez a pontozósdi... Gábort csütörtök óta nem láttam, hiányzik. Holnap még pihi, kedden Tesómmal nagybevásárlás. Pénteken este újra átélhettem a totális és könyörtelen lelki terrort a legmagasabb szintű rettegéssel övezve: Kör 2. Egy órát néztem belőle (azt is jobbára összeszorított) szemmel, de elég is volt vagy tíz évre! Holnap minden zárva lesz, két szál cigikémmel szűkösen vagyok... valami kocsmát viszont biztosan találok, ami van olyan elvetemült, hogy húsvét hétfőn is nyitva tart, és árul cigit. Egyébként meg rájöttem, hogy gyerek akarok lenni. Na jó, nem gyerek... de tizenhat vagy tizennyolc éves (igen, nekem azok már gyerekek). Vissza akarok menni három vagy öt évvel ezelőttre, mert akkor az emlékeimbe ette magát valaki, akit nem tudok onnét azóta se kitörölni. Mindig eszembe jut, ha a naplementében nézem az árnyékom, főleg így, áprilisban.

Amúgy meg mindenkinek boldog nyuszkót!

Eszembe jutott, hogy már milyen régen írtam az álmaimról, és mivel este igen érdekeset álmodtam (legalábbis nekem az volt), elhatároztam, hogy megosztom veletek. Az előzmények: tegnap suliban szünetben nem mentem ki cigizni, nehogy lemaradjak azokról a frissítő pillanatokról, amikor Carlos emelt fővel végiglibeg a folyosón, kezében napló és/vagy aktatáska, időnként mosolyog... még magyarról is késtem miatta. Ja, ha itt tartunk: megírtuk a Tartuffe-öt. A dolgozat címe valami olyasmi volt, hogy Komikus elemek és hatások, a komika forrás Moliére: Tartuffe című művében. Leírtam jó részletesen, példázgatva hogy helyzetkomikum, a szereplők emberi gyengeségeinek kifigurázása, egyéb dolgok (hisztik, nagyszájúság). Kb. huszonöt perc után végeztem vele, beadtam. Attila-tö-KING kérdezte, hogy nem olvasom-e át? Mondom minek, úgyis lefikázza. Nézett egyet, megint kérdezett: mit csináljon vele? Gondolom olvassa el! Oké, elolvasta. Megjegyezte, hogy nem rossz, csak kár hogy nem mélyedtem el jobban a témában (már megint kezdi, én beszarok...), de egyébként nem rossz! Erre szóltam, hogy ahhoz képest pedig, hogy nem olvastam el a Tartuffe-öt, tökéletes, nem? Arcát ekkor a kezébe temette (mosolyogtam), de azért mondta, hogy ettől még lehet hogy jobb lesz, mint azoknak, akik átrágták magukat a francia komédia ezen remekművén. Nem önsztárolás, de ebben biztos vagyok: legalább a fél osztály a tartalmat írta le, egy csomóan pedig csak a címet. No de vissza az álom előzményeihez: Carlos szép. Délután pedig, amikor kikísértem Gábort a buszmegállóba, hirtelen feltűnt az a bizonyos (mostanában menetrend szerinti) fehér-kék üvegezőfurgon, benne a szokásos selyemhajú Zolival. Gábor nézi, nézi... egyszercsak fölkiáltott, hogy megvan, képkeretező akar lenni! Szegénykét azonnal lehurrogtam, hogy eszébe ne jusson! Persze érdekelte, hogy miért? Hát mondom azért, mert az a srác aki abban a kocsiban ül, volt barátom, és nem akarom, hogy Gábor akármiben is rá emlékeztessen. Egyébként is a képkeretezés nem könnyű, maradjon meg szépen asztalosnak, meg ecet... még pár futó pillantást vetettem Zolira, de nem igazán mertem sokáig nézni. Este pedig valami olyasmit álmodtam, hogy valamilyen túrából értünk vissza a suliba Emesével, borult volt kint az idő, az épületben is félhomály volt. A lépcsőn valamiért megálltam Carlossal beszélgetni, ha jól emlékszem, azt kérdeztem tőle, hogy mikor jönnek az üvegesek? Már nem emlékszem, hogy mit válaszolt, csak arra, hogy én meg akartam mondani neki, hogy gyönyörűek a szemei. De még mielőtt szólhattam volna, már elnézett a fejem fölé, és mondta, hogy már itt vannak (mert a műhelyük az egyik osztályterem volt, ha jól emélkszem, a 209-es), és tényleg, Zoli bent fúrt valami ablakkeretet. Közben én még dumáltam kint Carlos-szal, és egyik percben őt bámultam, másikban Zolit, és így fölváltva. Aztán megzavarodtam, és fölébredtem. Két, egymástól ennyire eltérő ember hogy lehet ilyen álomszép!

Tudom, hogy már rég lerágott csont, de azért azt hiszem, még egy átköltést én is megengedhetek magamnak: Nem vagyok gimnazista. Nincs Bezerédj-s pólóm, és nem vagyok a DÖK tagja. A régió egyik legszánalmasabb iskolájába járok, és rajtam kívül még majd' ezren értik hogy mire gondolok, amikor azt mondom: Kereskedelmi. A sok szuka megelőz, ha a vécére sietek, és nem örülök, hogyha megkérdezik tőlem, hogy melyik suliban tanulok? Szánakozva gondolok a póthajas picsákra, a szteroidos majmokra, a dohányzási tilalomra és a retyópapírhiányra! Rühellem a tanári kart, a koszos termeket, a beléptetőrendszert! Ide járok a szekszárdi Keribe. Ribancképzésben mi vagyunk a császárok, és igenis hozzánk járnak a megye legnagyobb vesztesei! Keri, én érettségi után porig égetlek!
Ezt az váltotta ki belőlem, hogy a mélyen tisztelt Attila-Tö-KING belémkötött ma. Idegeneknek: ő a magyartanárom. Eddig nem volt bajom vele, sőt majdhogynem bírtam. De ma nagyon kihúzta a gyufát, és nem sok választott el attól, hogy szálanként tépkedjem ki a bajszát! Nyelvtan órán kezdődött, amikor Ramónával felíratott egy jó hosszú, többszörösen összetett mondatot a táblára. Ebben volt kb. tíz helyesírási hiba (plusz-mínusz egynéhány). Szóvá tette, de nem nagyon foglalkozott vele. Ramóna félig elemezte utána a mondatot, Király ekkor eleresztett egy olyan beszólást, hogy aki nem tud mondatot elemezni, az nem is érti, amit mondanak neki. Fölszólaltam, hogy másfél éves koromban tökéletesen megértettem, hogy mit mondanak nekem, és érthetően válaszoltam rá... tehát minden világos volt, bár mondatot elemezni nem tudtam (most se nagyon, nem is érdekel). Ez csaphatta ki nála a biztosítékot, mert kiküldött a táblához, hogy csináljak ágrajzot (halovány emlékek derengtek föl bennem általánosból). Okés, kimentem. Felrajzoltam egy A betűt (alany), bekarikáztam, mert a négyesben úgy tanították, a gimiben is, és ha jól emlékszem, a tankönyvben is úgy van. Szólt, hogy nem kell a karika. Baszd meg. Letöröltem, maradt A. Szólt, hogy az állítmánnyal kezdünk (Á), csináltam rá ékezetet. Melléhúztam egy vízszintes csíkot, a végére egy A betűt (alany). Szólt, hogy az a másik oldalra szokás. Na baszd meg! Jó, elkeztem folytatni, szólt, hogy mondjam is amit csinálok, mert a többiek nem értik. Na mostmár tényleg baszd meg! Egyébként... mintha a többieket nagyon meghatotta volna... firkáltam tovább. Király közben igyekezett teljesen összezavarni. Szerintem eddigi leírásaimból látható, hogy miképp kötött bele minden kis apróságba. Mikor befejeztem, és ott tartottam, hogy ha ezt most iskolán kívül játszotta volna meg velem, betörném az orrát; kijelentette, hogy örüljek neki, hogy foglalkozik velem. Mondtam, hogy köszönöm tanár úr, mélyen megtisztel vele. Csak hogy tisztázzam magam: félévkor négyes voltam nyelvtanból, ebben a félévben eddig ötösre állok. Nem tanultam semmit, ezután se fogok. De könyörgöm... engem buzerál?! A fél osztály bukásra áll, és engem cseszeget a hülyeségeivel?! Velem kötözködik?! Egy szó mint száz: sióagárdi!!! Asszem ez sokmindent megmagyaráz. Szünetben láttam, hogy még volt képe az osztályfőnökömmel is beszélni rólam, bár akkorra elborította az agyam a zöld lóhúgy, és nem emlékszem, hogy miket osztott neki. Talán jobb is. Ha lenne Szekszárdon még egy suli, ahol van ilyen NARFO-s cucc, már holnap átíratkoznék! De nincs...
Más: ma a válások napja volt. Panda és Timi, Iza és Weisz. Az első pár azért, mert Panda megtudta, hogy Timi tényleg megcsalta anno Lackóval. Iza pedig megmondta Weisz-nek, hogy már nem szereti. Na ja, ez az április ez már csak ilyen... szakítós. Három éve is az volt, hogy a franc esett volna bele!

Eszembe jutott, hogy összeszámolom mindazt, amit eddig elérte az életben, leszámítva a vécélehúzót és a kilincseket. Nos hát... három évet jártam az óvodába, ahonnan azért kerültem át az iskolába, mert az óvónők szerint az ovi nekem nem jelentett kihívást. Aztán nyolc évet húztam le a négyesben, mint legfiatalabb az évfolyamban, ott még tanultam, bár ott se baszogattak kevesebbet, mint itt a Keriben, csak akkor még nem voltak olyan ambícióim, hogy fel kéne gyújtani az egészet. A négyes után jött Bátaszék három éve, amit sikeresen elbasztam az életemből. Miután kivágtak onnan (mert ott már nem tanultam), jött a szakmunkásképző, ahol végre szereztem egy végzettséget, és beíratkozhattam nappali rendszerű felnőtt oktatásra, aminek jóvoltából jövőre megmérettetek, hogy elég érett vagyok-e végre huszonkét évesen arra, hogy egyetemre menjek, vagy inkább még nem? Szerintem meglesz, kérdés hogy mennyire... és ha valaki most az mondja, hogy csak rajtam múlik, azt egy az egyben tiltom! Tudjátok, ezt nem kapom meg itthon elégszer. Májusban betöltöm a huszonegyet... a múltkor azt hittem, hogy gyerekvállalási lázam csak egy múló szeszély, de nem... azóta is ez jár a fejemben... na persze kizárt, hogy hat éven belül szüljek, de utána jó lenne magam körül egy ivadék... kis Szilvike vagy kis Zolika (sajnálom, szerintem a két legszebb fiúnév a Zoltán és a József, de inkább az előbbi). Ha választhatnék, kis Szilvike lenne. Vajon jó anya lennék? Én is megfogadnám, hogy nem követem el ugyanazokat a hibákat, mint a szüleim? Hogy engedékenyebb leszek, mint ők? És ha így lesz, vajon nem ugyanazon a jól kitaposott úton fogok menni, amin ők is? Tiltani fogom majd leszármazottamat a cigitől, a piától és a drogtól? Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy lediplomázzon? Beleszólok majd, hogy kihez fog hozzámenni/kit fog feleségül venni? Most még persze azt mondom, hogy laza leszek, de ki tudja... persze nem akarom azt se, hogy tizennyolc éves koráig sehova nem engedem el, mert az már beteges. Én a magam részéről (és ebben egyetértünk Tesómmal) kissé szigorúnak tartom Katalinát és Lajost, de szeretem őket, és tudom, hogy nekem, nekünk akarnak jót. Csak néha túlzásba viszik, vagy nem kérdeznek meg, hogy mi mit akarunk. Semmi gond, reményeim szerint még egy-két év, és itthagyom a biztonságos szülői fészket, hogy aztán majd az egyetemen megízleljem a hőn áhított szabadságot (szívesebben tanulok egész nap ha békén hagynak, minthogy akármi mást csináljak stresszelve minden kis szaron), hogy végre egy olyan helyen legyek, ahol nem nevez undorítónak a tanár, ha böfögök egyet a folyosón, ahol nem fenyegetnek dedósként ha az udvaron rágyújtok, ahol nem a felfújt izomzatú köcsögök és a póthajas műanyag-cicáik uralkodnak, ahol nem úgy néznek rám, mint egy ocsmány űrlényre... szeretném már megérni, hogy olyan helyre járhassak iskolába, amit nem akarok óránként a földdel egyenlővé tenni. Mottóm:

Szent László, a regionális szakképzés királya selejtje!

Már megkaptam, hogy minek fosok, mikor csak jövőre érettségizek... hát ez az, hogy jövőre már érettségi! Sokan csinálják körülöttem idén, nekik sok sikert, meg persze mindenki másnak is, aki májusban belecsap a lecsóba. Nézegettem a tavalyi feladatokat neten, az angol egy részét meg is csináltam, 83% lett, ami kevés. Az emelt matekon volt egy feladat, amit meg tudtam oldani, és egy, ami másodszorra harmadszorra sikerült. Szóval látok rá némi esélyt, hogy érdemes lenne arra gyúrni. Az irodalom ugyanolyan baromság volt, mint versenyeken szokott lenni. Valahogy valami másra számítottam, másmilyen jellegűre. Ehhez a témához annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy ma nem mentem be órára, mert a Tartuffe-ből írtak a többiek, én meg nem olvastam el (mint a többi kötelezőt se A kőbaltás ember fiai óta). Szünetben azért megtalált a tanár, hogy majd szerdán írjuk ám meg... sebaj, addig összeszedek egy négyesrevalót. Jobbat úgyse ad, szemét dög az Antiganyém óta nem adott ötöst (pedig abból se olvastam el egy betűt se). A múltkori Balassi is négyes lett, mert "nem tudtam eléggé elmerülni a témában". Sajnos, Bálint bácsi nem az én világom, nem is igazán tudnék benne elmerülni. Adjon elém egy szerelmes verset (Juhász Gyula: Milyen volt... a kedvencem), és órák hosszat beszélek róla, ha akarja. Tudom, a Végső Megmérettetésen se fogják megkérdezni, hogy melyik a kedvenc művem, nahátezremekkérjükbeszéljenróla... pedig milyen klassz lenne...! Holnap doga matekból is (szögfüggvények). Emese szerint Páncsónál lehetetlenség lesz felkészülni az emeltre. Van benne valami... meg kéne kérdeznem Révait némi célzással, hogy egy sör vagy (legyünk szalonképesebbek) egy kávé mellett elmagyarázna-e ezt-azt. Közben ma kaptam fecnit a suliból, hogy az előrehozott angolhoz mikor lesz az osztályozóvizsga (írásbeli: huszadika, szóbeli: huszonkettedike), úgyhogy tessék majd nekem szorítani! Oda is kell matrózblúz? Mert azt sehol sem találom. Sebaj, majd behúzom a hasam, és kölcsönkérem Tesómét, ha ugyan nincs nála az enyém. A fizika elég, ha görbül, a törire kéne még rámenni, de abból Isten őrizzen az emelttől! Más meg asszem nincs.
Egyébként azon filózok, hogy mi lett volna, ha korábban születek pár(száz) évvel? A középkorban szerintem még tizenöt éves korom körül megégettek volna máglyán, később elpatkoltam volna valami járványban... de vegyük a modern időket! A tízes években cseléd lehettem volna... az ötvenesekben rettegtem volna a késő esti csöngetésektől... a hetvenes-nyolcvanas években a diszkók világában éreztem volna otthon magam... igen, sokszor úgy érzem, hogy azokban az időkben sokkal mesteribb és igényesebb zenét játszottak, mint most. Nem feltétlenül itt Magyarországon, hanem úgy általában. Akkor még számított, hogy valakinek jó hangja legyen, mert nem mindig tudták megbuzerálni számítógéppel, nem kellett, hogy bombázó legyen az illető, vagy Adonisz...
Történetek.hu-ra felraktam az immáron elkészült, eddigi leghosszabb novellámat hat fejezetben. Eddig semmi kritika, és ez bosszant. Inkább húzzák le, de legalább tudjam, hogy milyenre sikerült... :s

Az elmúlt fél órában rájöttem, hogy a történelem pofátlanul ismétli önmagát. Visszaolvastam az öt évvel ezelőtti naplómat, és rájöttem, hogy szívesen visszarepülnék abba az időbe, és elbeszélgetnék magammal. Sőt, lekevernék magamnak két óriási fülest is! Ha megtehetném, ezt mondanám: "te ostoba picsa, te hülye tyúk! Miért ezzel a szarrágóval vagy együtt? Egy csicska drogdíler! De sebaj, másfél hónap múlva jönni fog valaki. Bántani fognak érte, és kinevetni, és egy hónapig fog tartani a kapcsolat... de ha kitartó vagy, nem lesz vége. Ha pedig nem, akkor szakítasz vele, és gyűlölni fogod. Másfél év múlva úgyis megint összekerültök, és te, te szerencsétlen tehén, olyan szerelmes leszel belé, hogy se ember, se pénz, se Isten nem fog érdekelni! Ennek ellenére mégis baromságot csinálsz, és elveszíted, és utána megint gyűlölni fogod, de egy, két, sőt három év után is tudni fogod, hogy neked ő az igazi, de akkor már késő lesz, te pipogya ribanc, mert eljegyez egy szőke hisztérikát! Úgyhogy ne baszd el az esélyeidet, tarts ki mellette, hiába vagy most tizenhat éves, és hiába nem értesz semmit... leszel tizennyolc éves, és megérted, hogy imádod, és leszel huszonegy éves, és rájössz, hogy nem tudsz nélküle élni... és akkor jobban fogod gyűlölni magad, mint őt valaha, miközben ő már teljesen megfeledkezett rólad, elfejeltette, hogy valaha a te karjaidban volt boldog, hogy valaha rád mosolygott, hogy valaha szerettétek egymást... a te hibád lesz az egész! Ha vén szatyor leszel pár év múlva, akkor már fölöslegesen próbálkozol, hogy legalább pár szót váltsatok, és akkor is rosszul leszel, ha meghallod a nevét vagy megismersz valakit a falujából, vagy meglátsz valamit vagy valakit, aki csak egy kicsit is rá emlékeztet... ne cseszd el az esélyed arra, hogy boldog legyél, ne foglalkozz azzal, hogy ki mit mond... ő most olyan, amilyen, de változni fog, és jó ember lesz belőle, aki mellett boldog leszel egy életen át! Még nem ismered, de hamarosan, 2004. május 18-án este nyolckor ha lemész a játszótérre, ott fog állni a Nyúldomb mellett, ahol a gerendák keresztben vannak, és tudni fogod, hogy ő az, mert ő egy igazi angyal!" Na valami ilyesmit mondanék.

Az előbb írtam egy bejegyzést, amit egy az egyben kitöröltem. Félig azért, mert nem egészen úgy látom a dolgokat, és kissé eltúloztam mindent, félig pedig azért, mert (és ilyet tőlem ritkán fogtok olvasi-hallani) etikátlan volt. Zoli volt a témája, és nem igazán értem magam. Mást sem. Örülnöm kéne annak, amim van. Örülök is. Örülök, hogy Gábor mostanában egyre normálisabb, nem a pia a fő mozgatórugója, sőt ő cseszte le a legjobb haverját, amiért hétvégén úgy viselkedett, ahogy (nem tudom, nem voltam ott, de Gábor beszámolója alapján a srác már több volt, mint szánalmas). Odaadó, mindent megtesz azért, hogy együtt maradjunk, és amikor ilyen, akkor imádom. Viszont bennem van a félsz, talán jogosan, hogy ez megint csak egy átmeneti állapot, és majd ugyanott fog folytatódni minden, ahol abbahagytuk. Akkor viszont már nem lesz menekvés, nem leszek gyenge. A suli meg olyan, amilyen. Elvileg ma szavazták meg, hogy lehet-e nekünk, nagykorúaknak bagózni. Holnap úgyis Révai (továbbiakban néhol Carlos) lesz az ügyeletes, jippí! Az üvegesek a hét közepén jönnek megcsinálni a múltkor kitört ablakot. Hajfestéket kell vennem, kékesfeketét. Jövő héten húsvét, asszem tavaszi szünet is. Lesz időm pihenni? Frászt. Szerintem megyünk mamáékhoz, nem is baj. Anyáék lecserélték a Tankot (khocccsi), kiderült, hogy Katalinának volt spórolt pénze, és használt autót is beszámítottak (ez se új), úgyhogy most a nagy zöld Tank helyett van egy nagy, ezüst Apahajónk. Ki kell majd pucolni, egyébként baromi jól néz ki, meg kényelmes. Pedig már rákészültem, hogy érettségi után valamikor a Tankon tanulok meg vezetni, és akkor Isten óvja a környékbelieket! Rozival is közveszélyes vagyok, hát még egy ekkora batárral! Az viszont őszintén megnyugtat, hogy nem kellett rá hitelt fölvenni. Vajon én majd megengedhetem magamnak, hogy spóroljak másik kocsira? Úgy értem, miután kiküszöböltem az éhhalált, van pár rongyom amit fölvegyek, a saját lakásomban tengessem mindennapjaim, és nem kell minden nap tövig rágnom a körmeim, hogy mikor rúgnak ki... marad elég pénzem a kisebb szükségleteim kielégítésére? Egyébként ma asszem volt egy nem akármilyen pálfordulásom. Srácok, én gyereket akarok. Nem most, majd... de akarok. Kislányt. És ő is Szilvi lesz, mert ilyen egoista dög vagyok. De vajon meg fogok tudni adni neki mindent? Mert kopasz picsára nem fogok szülni, így is most egy osztálytársnőm azért megy el magántanulónak, mert terhes, de a barátja már hetek óta elhagyta, albérletben él a szüleivel, állítólag ő tartja el kb. az egész családot a diákmunkával... jó, ennek talán a fele, ha igaz, mostanában reneszánszát éli körülöttem a pletyka, de legalább értesülök erről-arról. De addig is: felvesznek az egyetemre? És ha addig meggondolom magam, és nem Keszthelyet pályázom meg elsőnek? (Emese, ne tekerd ki a nyakam!) Lesz állásom? Szeretni fogom? Milyen lesz az elkövetkező kb. ötven évem? Lesz férjem? Vagy váltogatni fogom az élettársakat párévente (bánom is én, csak úgy nézzek ki, hogy ha ezt hozza majd a jövő, megtehessem... szóval még tíz év múlva kérjék el a személyimet, ha cigit veszek!)? Hol fogok élni? Azt vallom, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa, de ebben azért sokminden szerepet játszik. Jókor kell lenni jó helyen. Nincs megírva semmi, mi írjuk meg, de néha, néha sokszor mások is bele-belefirkantanak. Vagy akár egész fejezeteket írnak át, de a toll a mi kezünkben van, és soha senkinek nem szabad átadnunk!

A mai délutánom valahogy totálisan a vallás és a hitvilág körül forgott. Az egész akkor kezdődött el, amikor órák után a suli előtt álltunk Dóricával, és kijött az egyik osztálytársnője, aki valamelyik (szerintem túl dogmatikus) vallási felekezethez tartozik. Mondta is Dórica, hogy melyikhez, de ha megfeszülök, akkor se jut az eszembe. Nem mormon, nem farizeus, nem názáreti... de valami "N" betűs. Na mindegy, több ilyen is jár a suliba. Dóricám szerint hihetetlenül anyagiasak, ha kér tőlük az ember tíz forintot, akkor utána a nyakára járnak, hogy mikor adja már meg, vagy ilyesmi. Lehet benne valami, mert szerintem az összes hozzánk, a Keribe (jájj de büszke vagyok erre az iskolára! :s) jár, máshova nem igazán. Na a lényeg az, hogy az ő vallásuk egy csomó mindent megtilt, oké, melyik vallás nem? De náluk például teljesen bevett dolog az, hogy házasságig semmilyen érintkezés nem lehet, aminek szexuális töltete van. Se egy petting (utálom ezt a szót, az özönvíz előtti felvilágosító könyvecskék és füzetek használták még öreganyáink idejében, de most nem jutott jobb az eszembe), se egy csók, se semmi... néha eltűnődöm azon, hogy ők vajon boldogok így? Csak térdet takaró szoknyát viselhetnek, semmi smink, a hajukat kotyban hordják, néha kendőt is kötnek rá. Persze ők ebbe születtek bele, így nőttek föl, de nem hiszem el, hogy soha egyik ilyen lány se akart mondjuk diszkóba vagy kocsmába menni, nem akarta kifesteni magát, nem akart fölvenni valami dögös cuccot, vagy csak egy farmernadrágot. Vagy a másik... ha beleszeret valakibe (mert naná, hogy beleszeret, ez nem kedv- vagy vallásfüggő), nem akar lefeküdni vele? Nem akarja megcsókolni? Nem akarja legalább a kezét megfogni, vagy megsimogatni az arcát, átölelni, hozzábújni? Igazából tökmindegy, mert nem szabad neki. És sajnos a legtöbb vallás ilyen dogmákon alapszik, mindegy, hogy hogyan szólítja Istent, milyen a bőrük színe, a szabályok párhuzamosak. Vannak engedékenyebbek, és vannak kevésbé (lásd görcsös muzulmánok, csador, egyebek) engedékenyek. A hit maga egy csodaszép dolog, mert ha az öreg ártatlan Mari néni úgy érzi, hogy bántja valami, elmegy a templomba gyónni, és elmond három miatyánkot, megkönnyebbül a lelke. Viszont ez a gond... minek a templom, ha Isten mindenkiben ott van? Miért kell vasárnap reggelente misére menni, amikor akkor szólok Istenhez, amikor én jónak látom? A papság meg... vajon kik között van a legtöbb homokos? Azzal még nem is lenne bajom, de egy részük pedofil, ami igencsak érdekes. Cölibátus meg... chöhh! Az állam agyba-főbe támogatja az egyházat, a befizetett pénz valahol visszaköszön (egyházi intézmények, lásd Tesóm zárdagimije), másfelől viszont a papok vígan élnek belőle. Visszatérve azokhoz, akik az egész gyerek- és kamaszkorukat egy ilyen vallási csoport tagjaként élték át, vajon nem akarnak kicsit világibb élvezeteknek is hódolni? Mert az amishoknál van rá lehetőség, azt konkrétan tudom. Ha a gyerek nagykorú lesz, elmehet "szerencsét próbálni" amerre akar, azt csinál, amit jónak lát, bulizhat, drogozhat, és X idő után eldöntheti, hogy visszatér-e az amishokhoz, vagy inkább megáll a saját lábán, és kívülálló marad, akkor viszont soha többé nem láthatja a családját. Érdekes dolog, hogy a legtöbbjük visszamegy, mert nekik az ottani közösség jelenti az életükben a biztos pontot, a támaszt. Azt elhiszem, hogy egy ilyen csoportban óriási lehet az összetartás, de engem akkor is birkákra emlékeztetnek, akik egy szűk akolba vannak berekesztve, és nem jöhetnek ki onnan. Én mindezek után vallásosnak mondom magam. Hiszek Istenben (Krisztusban nem, szerintem ő egy öntelt ács volt, aki bemesélt ezt-azt az embereknek, és nini, kész a világvallás!), hiszem hogy támogat engem, de nem hiszem hogy megharagszik, amiért nem járok templomba, sosem voltam elsőáldozó, reformátusnak lettem megkeresztelve, és hogy bár ő a vallásom alapja, a hitvilágomat én magam alkottam meg még jó régen, és számomra ez valahol a leglogikusabb. Értelemszerűen persze, másképpen nem ilyenre találtam volna ki. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok túl gonosz. A fontosabb erkölcsi és alkotmányos törvényeket igyekszem betartani, és bár sosem olvastam a Bibliát (nekem az ugyanolyan mese, mint a Piroska és a farkas, elvégre a zsidó irodalom egy novellagyűjteménye, legalábbis egy része), ezáltal nem is hiszek benne, de Isten van. Nem a más vallásúakat ítélem el. Azokat ítélem el, akik elvakultak, és nincs egy szabad gondolatuk sem, akiknek már az is bűnnek számít, ha finganak egyet. Egy szó mint száz: a hülyéket ítélem el, az igazi értelemben vett hülyéket.