Eszembe jutott, hogy összeszámolom mindazt, amit eddig elérte az életben, leszámítva a vécélehúzót és a kilincseket. Nos hát... három évet jártam az óvodába, ahonnan azért kerültem át az iskolába, mert az óvónők szerint az ovi nekem nem jelentett kihívást. Aztán nyolc évet húztam le a négyesben, mint legfiatalabb az évfolyamban, ott még tanultam, bár ott se baszogattak kevesebbet, mint itt a Keriben, csak akkor még nem voltak olyan ambícióim, hogy fel kéne gyújtani az egészet. A négyes után jött Bátaszék három éve, amit sikeresen elbasztam az életemből. Miután kivágtak onnan (mert ott már nem tanultam), jött a szakmunkásképző, ahol végre szereztem egy végzettséget, és beíratkozhattam nappali rendszerű felnőtt oktatásra, aminek jóvoltából jövőre megmérettetek, hogy elég érett vagyok-e végre huszonkét évesen arra, hogy egyetemre menjek, vagy inkább még nem? Szerintem meglesz, kérdés hogy mennyire... és ha valaki most az mondja, hogy csak rajtam múlik, azt egy az egyben tiltom! Tudjátok, ezt nem kapom meg itthon elégszer. Májusban betöltöm a huszonegyet... a múltkor azt hittem, hogy gyerekvállalási lázam csak egy múló szeszély, de nem... azóta is ez jár a fejemben... na persze kizárt, hogy hat éven belül szüljek, de utána jó lenne magam körül egy ivadék... kis Szilvike vagy kis Zolika (sajnálom, szerintem a két legszebb fiúnév a Zoltán és a József, de inkább az előbbi). Ha választhatnék, kis Szilvike lenne. Vajon jó anya lennék? Én is megfogadnám, hogy nem követem el ugyanazokat a hibákat, mint a szüleim? Hogy engedékenyebb leszek, mint ők? És ha így lesz, vajon nem ugyanazon a jól kitaposott úton fogok menni, amin ők is? Tiltani fogom majd leszármazottamat a cigitől, a piától és a drogtól? Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy lediplomázzon? Beleszólok majd, hogy kihez fog hozzámenni/kit fog feleségül venni? Most még persze azt mondom, hogy laza leszek, de ki tudja... persze nem akarom azt se, hogy tizennyolc éves koráig sehova nem engedem el, mert az már beteges. Én a magam részéről (és ebben egyetértünk Tesómmal) kissé szigorúnak tartom Katalinát és Lajost, de szeretem őket, és tudom, hogy nekem, nekünk akarnak jót. Csak néha túlzásba viszik, vagy nem kérdeznek meg, hogy mi mit akarunk. Semmi gond, reményeim szerint még egy-két év, és itthagyom a biztonságos szülői fészket, hogy aztán majd az egyetemen megízleljem a hőn áhított szabadságot (szívesebben tanulok egész nap ha békén hagynak, minthogy akármi mást csináljak stresszelve minden kis szaron), hogy végre egy olyan helyen legyek, ahol nem nevez undorítónak a tanár, ha böfögök egyet a folyosón, ahol nem fenyegetnek dedósként ha az udvaron rágyújtok, ahol nem a felfújt izomzatú köcsögök és a póthajas műanyag-cicáik uralkodnak, ahol nem úgy néznek rám, mint egy ocsmány űrlényre... szeretném már megérni, hogy olyan helyre járhassak iskolába, amit nem akarok óránként a földdel egyenlővé tenni. Mottóm:

Szent László, a regionális szakképzés királya selejtje!