Na, szeretnék előre szólni mindenkinek, hogy ez most hosszú lesz. Nóri kérésére leírom Zolival való kapcsolatomat a kezdetektől napjainkig. Szóval.
2004. május 18-án, este nyolc körül kezdődött az egész. Egyik barátnőmmel, Evivel lent loptuk a napot a játszótéren, sétálgattunk a városban, meg miegyéb. Akkor még Szofi light-ot szívtam, mert kb. az volt a legolcsóbb. Szóval épp mászkálgattunk, amikor az egyik, szánkódombnak vagy nemtomminek épített földhalom mellett egy hosszú hajú srácra lettem figyelmes. Nekem háttal állt, és csak úgy gusztálgattam, de aztán oldalra fordította a fejét, és megláttam, hogy igazából nem is csúnya. Addig-addig nyúztam Evelint, míg végül fölmentünk. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan elegyedtünk szóba egymással, gondolom köszönéssel és bemutatkozással. Rajtam Mansonos póló volt, akkor még jó zenét csinált, és szerettem. Így elkezdtünk a zenéről beszélgetni, kérdezte, hogy bírom-e a punkokat? Na mondom, hát persze, jó arcok. Mosolygott, és hozzátette, hogy akkor jó, mert ő punk. Végignéztem rajta, kb. úgy, mint a Szaffiban az őr a hídon, amikor Jónás szakadtan bejelenti, hogy ő Botsinka örökös ura. Zolin sima zöld pulcsi, farmernadrág, és fekete tornacipő volt. Szóval úgy semmi punkos. Na mindegy, jól elbeszélgettünk úgy tízig, amikor is mentek haza (három húga van, miattuk jöttek be Szekszárdra). Már elindult, amikor valami megszólalt bennem, és utánaszaladtam, hogy várjon meg... és a mai napig is ő a legelső és legutolsó pasi, akinél konkrétan rákérdeztem, hogy esetleg járnánk-e? Nézett rám bután, én meg leszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért ilyen hülye voltam. De aztán annyit mondott, hogy másnapra eldönti. Másnap szombat volt, és bár lementem Evelinnel, esküdni mertem volna, hogy a srácot többet az életben nem fogom látni. Tévedtem. Majdnem ugyanott voltak, ahol előző nap, csak mostmár kinézett valahogy: szakadt volt, igénytelen, laza... mint egy igazi punk. Valahogy szimpatikusabb lett. Megint dumálni kezdtünk, aztán szóba került, hogy előző nap hol is hagytuk abba, kérdeztem hogy gondolkodott-e rajta. Azt mondta, hogy igen, és ha nekem megfelel az, hogy csak hétvégente tudunk találkozni (akkoriban még Nagyatádra járt gimibe), nekem meg megfelelt, legalább kövhét végéig kivághattam az akkor éppen meglévő pasimat, aki igazából nem volt más, mint egy szaros drogdíler, a rosszabbik fajtából. Szóval megint estig együtt lógtunk, a búcsú alkalmával gálánsan hazakísért (az utca végére, kb. száz méter), és adott két puszit. Vissza is kérdeztem, hogy csak puszi? Akkor csókolt meg először. Csodálkoztam, hogy hogy tud valaki ilyen nyálasan csókolni, asszem, de erre nem mernék megesküdni, zsebretett kézzel... most mit meg nem adnék érte, ha érezhetném! Na aztán persze találkozgattunk, csakhogy az akkori barátaim és barátnőim ki nem állhatták. Tényleg voltak gondjai, na mindegy. Meg aztán más gondok is felléptek, bár állítólag szeretett. Én... én akkor kedveltem, jó pasinak tartottam, de semmi komoly. Aztán egyszercsak nem jött el a megbeszélt találkozóra, tipikus eset. Egy sms-ben közölte, hogy a Balaton mellett vannak a nagymamájánál. Oké, gondoltam, talán csak a hétvégére... aztán valahogy pár nap múlva fölhívtam, akkor azt mondta, hogy lehet hogy egész nyáron ottmaradnak. Kiakadtam, lecsaptam a telefont, és akkor én szakítottam sms-ben. Picit még bánkódtam utána, mert őszintének tűnt a srác, meg azért tényleg bírtam minden hülyesége ellenére, vagy pont azok miatt. Egy hónapig tartott az egész, június végéig... de akkor nagyon megharagudtam rá, asszem akkortájt kezdtük úgy emlegetni, hogy Buzipunk. De voltak más dolgok is, aztán elég ritkán gondoltam csak rá. Következő tanév végén kibasztak a gimiből, akkor jöttem át a szekszárdi Keribe. 2005. szeptemberét tehát itt kezdtem helyben. Egyik délután épp hazafelé kerekeztem, és épp az utcánk végén álló zebránál rostokoltam, előttem a panelházak, mellettük az egészségügyi kollégiuma. Aztán egyszercsak szemben egy ismerős frizura tűnt föl, egy ismerős kabát, egy ismerős tartás, egy ismerős arc... csak az arcból dőlt a füst, akkor zártam ki először, hogy Zoli legyen az, de aztán rájöttem, hogy igen, ő az. Szó nélkül elment mellettem, én viszont hátrakanyar és utána! Sietett, de utolértem. Befaroltam mellé, és csak annyit mondtam, hogy na szia, már meg se ismersz? Pislogott rám, mint tyúk a piros kukoricára, de akkor leesett neki, hogy ki vagyok, aztán elkezdtünk dumálni, hogy kivel mi történt az elmúlt több, mint egy évben. Ő leérettségizett, és most az EÜ-be jár, ápolónak tanul, visszaszokott a cigire, miegyéb... még mindig ugyanaz a srác volt, aki annak idején megtanított pentagramot rajzolni, mindig volt valami hülyesége, vagy olyan sztorija, amivel a frászt hozta rám, elég komoly lélektani megjegyzése, vagy ilyesmije... aztán úgy nem is foglalkoztam a dologgal sokat. Pár ismerősnek elújságoltam, hogy találkoztam vele, de semmi mást. Akkoriban Evelin is az EÜ-ben tanult, aztán egyszer egy nagy elkeseredésemben vele üzentem meg Zolinak, hogy akár újra is kezdhetnénk az egészet. Később úgy éreztem, hogy ez egy igen szar ötlet volt, de már nem akartam visszavonni, furcsa lett volna. Evelin hozta a választ, hogy Zolinak momentán van barátnője, de ha nem lesz, járhatunk megint. Milyen kegyes, gondoltam. Aztán egy decemberi délutánon (asszem a szünet előtt pár nappal) a suliból hazafelé összefutottam Evivel, és kérdezte, hogy találkoztunk-e Zolival, mert írt nekem sms-t... én meg otthonhagytam a telefonom, de később lebeszéltem vele egy ütközést másnapra, vagy hogy. Meg is ejtettük, dumáltunk mindenféléről, aztán a találkozás azzal zárult, hogy majd még valamikor összefutunk. Eltelt a karácsony, jött a szilveszter. Egyik barátnőm, Dóri hívott Bonyhádra a Kishordóba, akkor voltam ott életemben először. Már rákészültem, hogy mekkora buli lesz... hát lófasz nem volt. Az átlagéletkor harminc fölött volt, velünk együtt talán tízen sem voltunk, ő inkább a pasijával volt, nem hibáztattam érte, én viszont haza akartam jutni. Ja igen, tökig érő hó volt, és Szilveszter este kilenc körül nem járnak már a buszok... már ott tartottunk, hogy kitöri a kezem és elvisz a mentő, de aztán jött egy jószívű stoppos, aki bár a másik irányba ment, kétezerért hazahozott. Itthon volt nagy meglepődés Tesóméknak, örömömben megettem egy tál lencsefőzeléket, de aztán javasolták, hogy lépjek le. Az ám, de hova? Na meg kivel? Végső elkeseredésemben fölhívtam Zolit, hogy hátha otthon van... és ördögöm volt! Csakhogy azt mondta, nem biztos hogy be tud jönni, mert nevelőfaterja már megivott egy sört, hívjam vissza pár perc múlva. Így is lett. Mondta, hogy sajnálja, de csak éjfél körül ér be, ha úgy is jó, akkor jön. Naná, hogy jó! Lezsíroztuk hogy a Húsvasalónál találkozunk, aztán majd max lemegyünk oda. A mai napig tudom, hogy éppen hol sétáltam, amikor a Béla térről hallottam a Himnuszt, és boldog voltam, bár kicsit féltem is az egésztől. Zoli háromnegyed egy körül vagy hogy ért be, addigra rájöttem, hogy a Vasiba nem tudunk lemenni, mert zártkörű buli volt. Így inkább fölmentünk Tekébe, ahol többek között ott volt Zita, és a Mikola testvérek, Lilla és Peti, így hozzájuk csatlakoztunk. El is voltunk úgy kettőig-háromig, aztán zárt a csehó, irány haza. Az ám, a Béla térről alig értünk le, ránkakadt egy csöves, hogy nem alhatna-e valamelyikünknél? Hirtelen mind vidékiek lettünk, akik egymásnál alszanak, és már nincs több hely. Csakhogy a tag jött utánunk, és majdnem az óvárosi temetőig követett minket. Zoli már a kezembe nyomta a cuccait és hátrafordult, de inkább megragadtam a karját, és kértem, hogy ne csinálja, szinte könyörögve kérte, hogy de Szilvibaba, lééégysziii! De aztán maradt, és még a sapkáját is odaadta, amikor megjegyeztem, hogy fázik a búrám. Nem akarom tudni, hogy hogy nézhettem ki. :D Aztán a többiek fölmentek Lilláékhoz, mi meg leültünk a lépcsőházban dumálni. Szóba jöttek egyre sötétebb témák, aztán elérkeztünk a családhoz. Akkor mondta, hogy akárhogy is, sokkal jobb most ott ülni velem, minthogy otthon legyen a melegben. Ekkor belémcsapott a villám, a felismerés, végigcikázott minden porcikámon, libabőrös lettem, és igen, ez volt az a pillanat, amikor egy csapásra az őrülésig szerelmes lettem. Tudom, hülyeség, de így történt. Csöndben megfogtam a kezét, aztán így ücsörögtünk még nem tudom hogy meddig, aztán meguntuk, és inkább feljöttünk hozzánk. Itt aztán beszélgettünk reggelig, hol én feküdtem az ő ölében, hol csak ültünk egymás mellett, hol ő feküdt az én ölemben... reggel felé elfáradtunk, de asszem nem aludtunk. Hosszú idő óta először hallottam tőle egy halk, tétova szót: szeretlek. Szóltam, hogy csak akkor mondja ki, ha tényleg így érzi. Ő így érzi. Akkor jó, mert én is szeretlek téged. Így kezdődött el a második kapcsolatunk, és akkor már tényleg komoly érzelmekről szólt az egész. Nem sokat találkozunk, de azért eleget. Szombatonként délelőtt gyakorlaton volt a kórházban, így a szombat délutánokat is együtt töltöttük a közeli, Randi nevezetű kocsmában... a mai napig emlékszem, milyen zenék szóltak ott, hogy ő és én miket kértünk, és hogy akkoriban milyen bénán csocsóztam. Hosszú lenne, ha mindent leírnék, amik ott történtek. Január 14-én volt Prosectura koncert, oda el kellett mennünk (kb. 11-ig maradtunk is), előtte még a Vasiban lógtunk egy sort... aznap este a sétálóutcán avatott be élete legnagyobb titkába - ha igaz a történet, állítólag az. Utána már inkább fölmentünk hozzánk, de egy óra körül nevelőfaterja bejött érte, ellenezték hogy nálunk aludjon, nem akartak unokát (nem is történt semmi). Aztán utána is elvoltunk boldogságban, akkor körül vitt le először a Promiba, ahol akkor még sokkal jobb arcok fordultak meg, mint most. Sok barátot megismertem ott, a legtöbbel a mai napig is jóban vagyunk, bár van, akiket évek óta nem láttam kb. Mindegy, egy februári pénteken (17-én) nem tudtunk találkozni, mert már akkor is régóta gitározott, és ment koncertezni Nagyatádra. Ennek örömére néhány gimis pajtással istentelenül berúgtunk (ekkor esett meg a tecsókoktélos esetem: Tesco-s vodka, körtepálinka, kóla és baracklé keveréke... és nem hánytam!), és amikor a többiek elmentek haza, azt gondoltam, hogy telepatikus úton üzenetet kaptam Zolitól, hogy hiába csal meg, ő attól még szeret engem. Ültem a sétálóutcán, folyt a nyálam, és makogtam magamban, hogy oké... háénisszeretlek... meg ilyenek. Vicces lehettem. :) Egy hétre rá a családja elutazott a mamájához, így kitaláltuk, hogy akár ott is alhatnék. Aznap még mentünk egy verseny regionális fordulójára Izával, ő fizikából, én irodalomból. Az egész nap vidáman telt el, ott ismertük meg Horváth Balázst. Este felszálltam hát a sióagárdi buszra (az én szüleim is nagyszülőlátogatáson voltak Kalocsán), és kb negyed óra alatt ott is voltam. Nagyon hideg volt, enyhe hó szitált, leszálltam a buszról... és Zoli sehol. Beálltam egy fedett helyre, és azt bámultam, hogy a sárgán világító utcai lámpa előtt hogyan fújja a szél a hópihéket. Vártam, vártam... aztán egyszercsak megjelent. Kendőben. Azt hittem, levágatta a haját (vállig ért neki), de megnyugtatott hogy nem, csak összekötötte. Némi gyaloglás után megérkeztünk hozzájuk, kávé, és ahogy ült a széken, én meg álltam, magához szorított, és mondta, hogy örül neki, hogy ott vagyok. Én is örültem. Felejthetetlen volt, csodálatos, szavakkal nem lehet kifejezni. Révbe értem, úgy éreztem. Aztán is ment minden a régi kerékvágásban, boldogok voltunk együtt... aztán jött a hír, hogy továbbjutottam a versenyen Izával az országos fordulóra, Egerbe. A verseny kétnapos volt, március 24. és 25. Péntek reggel indultunk (hajnalban), dél körül oda is értünk. Regisztráltunk, és kiszúrtam egy magas, vörös tarajos srácot, hogy jó lenne megismerni... ja igen, ott volt Horváth Balázs is, Iza nagy örömére. :) Elmentünk vodkát venni, én a februári eset óta még mindig nem bírtam ránézni se, így nem ittam. A bort nem szeretem, sör nem volt... éjfél körül már mentem, hogy alszok, amikor betoppant a szobába a magas tarajos... Dávidnak hívták, és később, amikor négyen voltunk a szobában, egy óvatlan pillanatban megcsókolt. Tudtam, hogy nem szabad, de úgy voltam vele, hogy Zoli úgysem fogja megtudni. Igen, megcsaltam a szerelmemet. Nem kicsit. Nagyon. Egész este együtt lógtunk többnyire, néha még most is emlegetjük msn-en (azóta egyszer találkoztam vele, tavaly rockmaratonon, de jól kijöttünk akkor is). Hajnalban az ablaknál cigiztem, és a Hollywoodoo együttes Jó reggelt! című nótája járt az eszemben. Bevallottam Dávidnak, hogy engem igazából várnak otthon, és ő ahelyett hogy lekurvázott volna, amit igazán megérdemeltem, elkezdett nyugtatni, hogy ha még mindig azt a srácot szeretem, akkor nem is számít megcsalásnak, miegyéb... szerintem mindketten tudtuk, hogy de igen, rohadtul annak számít. Mondjuk hogy Zoli megtudta-e, az előttem a mai napig homály. Minden esetre a Dáviddal való búcsúzásunk volt életem egyik legeslegromantikusabb eseménye. Épp ebédeltünk, de ő hamarabb végzett, és szó nélkül lelépett. Aztán visszajött, egyenesen hozzám, mélyen a szemembe nézett, és mondta, hogy neki most mennie kell (Szlovákiában lakott akkor még), nem várathatja meg a többieket, de talán még összehoz minket a sors... olyan szomorúság ült a szemében, amit soha nem felejtek el, adott egy puszit a számra, és elviharzott, én meg majdnem elbőgtem magam. Egyfelől azért, mert azt hittem, soha többé nem hallok felőle, másfelől mert második lettem a versenyen, pedig első akartam lenni, és harmadszor: gyűlöltem magam, amiért megcsaltam Zolit. Aztán elindultunk mi is haza, estére ideértünk, gyorsan megfürödtem, rendbetettem magam, és irány Zug elé, ahol Zoli már várt... akkor ő aludt nálunk. Amikor odaértem, átölelt, és mondta, hogy hiányoztam neki. Még jobban utáltam magam, de azért kiböktem, hogy ő is nekem. A gondok valamikor akkor kezdődtek. Hanyagolni kezdtük egymást, úgy érzem, mások is így látták... a mai fejemmel már azt mondom, hogy ez normális (pl. lent voltunk a parkban, és ő másokkal ült, mert velük beszélgetett), de én voltam féltékeny, pedig ha volt is rá okom (nem Zoli, inkább a lányok miatt), jogom akkor se. Így húztuk április 27-ig, amikor nagyon összevesztünk sms-ben, és harmincadikán, miután már ezerszer kértem tőle bocsánatot, jött az üzenet, hogy ennyi volt. Hogy a rákövetkező pár napban, hétben mi történt, nem nagyon emlékszem. Május másodikán véletlenül letévedt a parkba, de én nem mentem oda hozzá, ő se hozzám. Pár perc múlva elindult a buszhoz, én meg fölpattantam Rozira, és utánakerekeztem. A Polipnál értem utol, és még tudtam vele váltani pár szót. Egy mondatra, emlékszem, amikor azt mondta, hogy de még mindig szeret. Erre pofon akartam vágni, üvöltözni vele, hogy ha szeretne, akkor nem hagyna el, de csak annyit tudtam mondani, hogy én is szeretem őt. Aztán jöttek a nagy ivások, a vagdosások, a nyugtatók, és hogy az ő és az én legjobb barátnőmnek is osztotta, hogy mennyire szeret még és hiányzok neki, de azt hiszem, nem hívtam föl... bár lehet hogy megpróbáltam. Akkoriban sokminden kiesett, toltam a hülyeségeket, a pasikat meg mindent, zirka két évig. Egyszer beszéltem vele, még akkor, 2006. novemberében, de mivel a végén bevallottam neki, hogy még mindig szeretem, utána jött egy nagy szünet, egy Pokolgép koncert, ahol elég csúnyán berúgtam, és tőle nem messze énekeltem Petivel a Szerelmes punk dalát (Hatóságilag Tilos). Aztán 2007. decemberében jött Gábor akivel múlt hétfőn szakítottunk végleg, bár bevallom, Zoli sokszor ott motoszkált a leghátsó gondolataimban, valahol az elmém mélyén, de mindig elfolytottan, és sokszor úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem szeretem. Aztán jött Dórica, és néha hírt hozott felőle, amik megdobogtatták a pici szívem. Hamarosan rájöttem, hogy valami még mindig van... Dóricával üzentem neki, hogy mi újság vele, és remélem már nem haragszik rám. Jött a válasz, miszerint nem haragszik rám, aztán a hír, hogy az időközben megismert, eljegyzett, városkurvája menyasszonya kiment külföldre egy évre, és az év lejárta után kijelentette, hogy nem jön haza többé. Ez úgy egy hónapja lehetett, elkértem hát a számát Dóricától, találkoztunk Edda koncerten... innen meg már ismeritek a történetet, remélem lesz folytatása is... jó folytatása... soha többé nem hisztiznék, nem féltékenykednék és főleg soha de soha nem lépnék félre. Az elmúlt három és fél évben volt időm felnőni.
