PatkányBlog

Duplán  c e l e b  lettem, emberek! Mostmár puruttyán is fönt van a myvipes randi adatlapom, bár nem igazán értem, hogy miért. Íme a bemutatkozószövegem: "Nem, mondom NEM társat keresni jöttem ide, csak egy csaj blogjában láttam, mennyi kretén van itt, aztán gondoltam röhögök már egy jót... tetszik vagy nem, leszarom. ^^" Szóval szerintem elég egyértelmű. :) Na mindegy, lehet imádni... ismét. :D

Az előző blogbejegyzésem, ami Auróráról szólt, kitöröltem, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy tisztázzak pár dolgot.

Egy: az egész majomparádéból kimaradtam, nem véletlenül. Tudom, hogy kiknek és miért hiszek, ennyi. Én se baszogatom a másik tábort, amiért nem hisznek azoknak, akiknek én igen.
Kettő: ne az én személyes jellegű blogomon csépeljétek egymást! Akinek nagy a szája, tudja hogy hol talál minket (Polip Ifjúsági Iroda, ha mégse rémlene), és lehet jönni arcoskodni. Léna legalább vállalta a nevét, ahogy a többiek is.
Három: az első pont miatt szeretném leszögezni, hogy a tavalyi Auróra koncert ügyében ugyanúgy Chopper védelmében fogok tanúskodni, ha hívnak, mint ahogy azt eddig is terveztem. Fogalmam sincs hogy ki és miért keverte meg ebben is a szart, hogy én őt börtönbe akarom juttatni, nem is érdekel, mert nem így van. Ezt vagy megérti a drága ifjúság, vagy nem.
Négy: nekem is megvan a magam gondja, képzeljétek, engem is följelentettek (méghozzá ki és miért, te jó ég!), meg úgy egyébként is, hadd ne kössem vadidegenek orrára.

Na, asszem megszületett az első olyan bejegyzés, amihez nem kérek kommentárt. Ennyi.

Szóval. Tegnap már reggeltől vártam, hogy hívjon, vagy írjon, hogy mikor ér rá. Na, ez nem történt meg, se délelőtt, se délben... azt mondta, hogy négy-öt után fog ráérni... szóval négykor már igencsak tűkün ültem, ötkor meg kis híján szétkapartam magam. Lemondtam erről az egészről, örültem hogy legalább volt egy rövid idő, amíg dumáltunk, és nekiültem tanulni (tehát panaszkodni Tesómnak). Abban a pillanatban megszólalt a Happy Tree Friends, vagyis a telefonom... Zoli volt. Mondta, hogy öt-tíz perc, és ott van előttünk, majd megcsörget, ha ideért. Nabasszus, készüljünk el ennyi idő alatt! Oké, csak sminket javítottam meg átöltöztem, rapid fogmosással még szórakoztam egy kicsit, és már hívott is, hogy itt van előttünk. Oké, kabát-cipő föl, majd jövök, lift, lépcsőház, cigi meggyújt, ki az esőbe. Beültem mellé a kocsiba, és hátradőltem, valamiért felszabadultnak éreztem magam akkor, abban a pillanatban. Egy darabig ott ücsörögtünk, beszélgettünk, aztán kitalálta, hogy üljünk be valahova, na persze nekem nem volt egy buznyákom se, de felajánlotta, hogy meghív. Hát jó, nem tiltakoztam. Ugyanoda ültünk be, ahova régen is jártunk... a sors iróniája, hogy a kocsma neve Randi. Bár nem ugyanahhoz az asztalhoz, ahova anno, mert az már foglalt volt. Folytattuk a dumapartit mindenről, és volt pont, ahol igen, bevallom, úgy elérzékenyültem... kereste a pénzét, és az iratai között matatott (én is oda szoktam tenni), és kipakolt egy csomó mindent, köztük a volt csaja képét, hozzátette, hogy nem tudja, az még miért van ott (nekem is ott van még Gábor fényképe), és előkerült pár koncertbelépő is. Egyszercsak mutat nekem egy gyűrött, fekete papírt, egy Prosectura belépőt, kérdezte, hogy emlékszek-e még rá, arra még együtt mentünk... mondtam, hogy igen, emlékszem, valahol még nekem is megvan ez a jegy (fönt a falamon, csukott szemmel is megtalálnám). Az a koncert 2006. január 14-én volt, azóta megvan neki az a kis fecni amit ott kaptunk... eltette, mert emlék... majdnem négy éve... na aztán még dumáltunk egy darabig, és valamivel hét óra után elindultunk azzal, hogy majd még összefutunk, nem biztos hogy megy Dalriadára (én se), legyek jó, te is... és ennyi. És örültem ennek az egésznek, és örülök most is, és ha péntekig keresném, csapjatok fejbe! Kíváncsi lennék, hogy ő hogy áll hozzá ehhez az egészhez... ha akart volna, már rég elküldhetett volna a bánatba, viszont mindig én írok neki először... néha olyan jeleket ad, amik egyértelművé teszik hogy az égvilágon semmit nem akar tőlem, máskor meg olyanokat, amik szerint meg igen. Ezt bírom benne, hogy lehetetlen kiigazodni rajta. Meg ahogy beszél. Jó lenne újra látni... ja, amúgy ma találkoztam Lolácskával is, egyre inkább rájövök, hogy mi ketten kurvára nem tartozunk össze. Egyszerűen vele nincs miről beszélgetni, ülünk egymás mellett, és nézünk ki a fejünkből. Nem tudom, melyikünk a nagyobb nyuszi. De már nem is érdekel, ezennel leteszek róla.

Na, szeretnék előre szólni mindenkinek, hogy ez most hosszú lesz. Nóri kérésére leírom Zolival való kapcsolatomat a kezdetektől napjainkig. Szóval.

2004. május 18-án, este nyolc körül kezdődött az egész. Egyik barátnőmmel, Evivel lent loptuk a napot a játszótéren, sétálgattunk a városban, meg miegyéb. Akkor még Szofi light-ot szívtam, mert kb. az volt a legolcsóbb. Szóval épp mászkálgattunk, amikor az egyik, szánkódombnak vagy nemtomminek épített földhalom mellett egy hosszú hajú srácra lettem figyelmes. Nekem háttal állt, és csak úgy gusztálgattam, de aztán oldalra fordította a fejét, és megláttam, hogy igazából nem is csúnya. Addig-addig nyúztam Evelint, míg végül fölmentünk. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan elegyedtünk szóba egymással, gondolom köszönéssel és bemutatkozással. Rajtam Mansonos póló volt, akkor még jó zenét csinált, és szerettem. Így elkezdtünk a zenéről beszélgetni, kérdezte, hogy bírom-e a punkokat? Na mondom, hát persze, jó arcok. Mosolygott, és hozzátette, hogy akkor jó, mert ő punk. Végignéztem rajta, kb. úgy, mint a Szaffiban az őr a hídon, amikor Jónás szakadtan bejelenti, hogy ő Botsinka örökös ura. Zolin sima zöld pulcsi, farmernadrág, és fekete tornacipő volt. Szóval úgy semmi punkos. Na mindegy, jól elbeszélgettünk úgy tízig, amikor is mentek haza (három húga van, miattuk jöttek be Szekszárdra). Már elindult, amikor valami megszólalt bennem, és utánaszaladtam, hogy várjon meg... és a mai napig is ő a legelső és legutolsó pasi, akinél konkrétan rákérdeztem, hogy esetleg járnánk-e? Nézett rám bután, én meg leszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért ilyen hülye voltam. De aztán annyit mondott, hogy másnapra eldönti. Másnap szombat volt, és bár lementem Evelinnel, esküdni mertem volna, hogy a srácot többet az életben nem fogom látni. Tévedtem. Majdnem ugyanott voltak, ahol előző nap, csak mostmár kinézett valahogy: szakadt volt, igénytelen, laza... mint egy igazi punk. Valahogy szimpatikusabb lett. Megint dumálni kezdtünk, aztán szóba került, hogy előző nap hol is hagytuk abba, kérdeztem hogy gondolkodott-e rajta. Azt mondta, hogy igen, és ha nekem megfelel az, hogy csak hétvégente tudunk találkozni (akkoriban még Nagyatádra járt gimibe), nekem meg megfelelt, legalább kövhét végéig kivághattam az akkor éppen meglévő pasimat, aki igazából nem volt más, mint egy szaros drogdíler, a rosszabbik fajtából. Szóval megint estig együtt lógtunk, a búcsú alkalmával gálánsan hazakísért (az utca végére, kb. száz méter), és adott két puszit. Vissza is kérdeztem, hogy csak puszi? Akkor csókolt meg először. Csodálkoztam, hogy hogy tud valaki ilyen nyálasan csókolni, asszem, de erre nem mernék megesküdni, zsebretett kézzel... most mit meg nem adnék érte, ha érezhetném! Na aztán persze találkozgattunk, csakhogy az akkori barátaim és barátnőim ki nem állhatták. Tényleg voltak gondjai, na mindegy. Meg aztán más gondok is felléptek, bár állítólag szeretett. Én... én akkor kedveltem, jó pasinak tartottam, de semmi komoly. Aztán egyszercsak nem jött el a megbeszélt találkozóra, tipikus eset. Egy sms-ben közölte, hogy a Balaton mellett vannak a nagymamájánál. Oké, gondoltam, talán csak a hétvégére... aztán valahogy pár nap múlva fölhívtam, akkor azt mondta, hogy lehet hogy egész nyáron ottmaradnak. Kiakadtam, lecsaptam a telefont, és akkor én szakítottam sms-ben. Picit még bánkódtam utána, mert őszintének tűnt a srác, meg azért tényleg bírtam minden hülyesége ellenére, vagy pont azok miatt. Egy hónapig tartott az egész, június végéig... de akkor nagyon megharagudtam rá, asszem akkortájt kezdtük úgy emlegetni, hogy Buzipunk. De voltak más dolgok is, aztán elég ritkán gondoltam csak rá. Következő tanév végén kibasztak a gimiből, akkor jöttem át a szekszárdi Keribe. 2005. szeptemberét tehát itt kezdtem helyben. Egyik délután épp hazafelé kerekeztem, és épp az utcánk végén álló zebránál rostokoltam, előttem a panelházak, mellettük az egészségügyi kollégiuma. Aztán egyszercsak szemben egy ismerős frizura tűnt föl, egy ismerős kabát, egy ismerős tartás, egy ismerős arc... csak az arcból dőlt a füst, akkor zártam ki először, hogy Zoli legyen az, de aztán rájöttem, hogy igen, ő az. Szó nélkül elment mellettem, én viszont hátrakanyar és utána! Sietett, de utolértem. Befaroltam mellé, és csak annyit mondtam, hogy na szia, már meg se ismersz? Pislogott rám, mint tyúk a piros kukoricára, de akkor leesett neki, hogy ki vagyok, aztán elkezdtünk dumálni, hogy kivel mi történt az elmúlt több, mint egy évben. Ő leérettségizett, és most az EÜ-be jár, ápolónak tanul, visszaszokott a cigire, miegyéb... még mindig ugyanaz a srác volt, aki annak idején megtanított pentagramot rajzolni, mindig volt valami hülyesége, vagy olyan sztorija, amivel a frászt hozta rám, elég komoly lélektani megjegyzése, vagy ilyesmije... aztán úgy nem is foglalkoztam a dologgal sokat. Pár ismerősnek elújságoltam, hogy találkoztam vele, de semmi mást. Akkoriban Evelin is az EÜ-ben tanult, aztán egyszer egy nagy elkeseredésemben vele üzentem meg Zolinak, hogy akár újra is kezdhetnénk az egészet. Később úgy éreztem, hogy ez egy igen szar ötlet volt, de már nem akartam visszavonni, furcsa lett volna. Evelin hozta a választ, hogy Zolinak momentán van barátnője, de ha nem lesz, járhatunk megint. Milyen kegyes, gondoltam. Aztán egy decemberi délutánon (asszem a szünet előtt pár nappal) a suliból hazafelé összefutottam Evivel, és kérdezte, hogy találkoztunk-e Zolival, mert írt nekem sms-t... én meg otthonhagytam a telefonom, de később lebeszéltem vele egy ütközést másnapra, vagy hogy. Meg is ejtettük, dumáltunk mindenféléről, aztán a találkozás azzal zárult, hogy majd még valamikor összefutunk. Eltelt a karácsony, jött a szilveszter. Egyik barátnőm, Dóri hívott Bonyhádra a Kishordóba, akkor voltam ott életemben először. Már rákészültem, hogy mekkora buli lesz... hát lófasz nem volt. Az átlagéletkor harminc fölött volt, velünk együtt talán tízen sem voltunk, ő inkább a pasijával volt, nem hibáztattam érte, én viszont haza akartam jutni. Ja igen, tökig érő hó volt, és Szilveszter este kilenc körül nem járnak már a buszok... már ott tartottunk, hogy kitöri a kezem és elvisz a mentő, de aztán jött egy jószívű stoppos, aki bár a másik irányba ment, kétezerért hazahozott. Itthon volt nagy meglepődés Tesóméknak, örömömben megettem egy tál lencsefőzeléket, de aztán javasolták, hogy lépjek le. Az ám, de hova? Na meg kivel? Végső elkeseredésemben fölhívtam Zolit, hogy hátha otthon van... és ördögöm volt! Csakhogy azt mondta, nem biztos hogy be tud jönni, mert nevelőfaterja már megivott egy sört, hívjam vissza pár perc múlva. Így is lett. Mondta, hogy sajnálja, de csak éjfél körül ér be, ha úgy is jó, akkor jön. Naná, hogy jó! Lezsíroztuk hogy a Húsvasalónál találkozunk, aztán majd max lemegyünk oda. A mai napig tudom, hogy éppen hol sétáltam, amikor a Béla térről hallottam a Himnuszt, és boldog voltam, bár kicsit féltem is az egésztől. Zoli háromnegyed egy körül vagy hogy ért be, addigra rájöttem, hogy a Vasiba nem tudunk lemenni, mert zártkörű buli volt. Így inkább fölmentünk Tekébe, ahol többek között ott volt Zita, és a Mikola testvérek, Lilla és Peti, így hozzájuk csatlakoztunk. El is voltunk úgy kettőig-háromig, aztán zárt a csehó, irány haza. Az ám, a Béla térről alig értünk le, ránkakadt egy csöves, hogy nem alhatna-e valamelyikünknél? Hirtelen mind vidékiek lettünk, akik egymásnál alszanak, és már nincs több hely. Csakhogy a tag jött utánunk, és majdnem az óvárosi temetőig követett minket. Zoli már a kezembe nyomta a cuccait és hátrafordult, de inkább megragadtam a karját, és kértem, hogy ne csinálja, szinte könyörögve kérte, hogy de Szilvibaba, lééégysziii! De aztán maradt, és még a sapkáját is odaadta, amikor megjegyeztem, hogy fázik a búrám. Nem akarom tudni, hogy hogy nézhettem ki. :D Aztán a többiek fölmentek Lilláékhoz, mi meg leültünk a lépcsőházban dumálni. Szóba jöttek egyre sötétebb témák, aztán elérkeztünk a családhoz. Akkor mondta, hogy akárhogy is, sokkal jobb most ott ülni velem, minthogy otthon legyen a melegben. Ekkor belémcsapott a villám, a felismerés, végigcikázott minden porcikámon, libabőrös lettem, és igen, ez volt az a pillanat, amikor egy csapásra az őrülésig szerelmes lettem. Tudom, hülyeség, de így történt. Csöndben megfogtam a kezét, aztán így ücsörögtünk még nem tudom hogy meddig, aztán meguntuk, és inkább feljöttünk hozzánk. Itt aztán beszélgettünk reggelig, hol én feküdtem az ő ölében, hol csak ültünk egymás mellett, hol ő feküdt az én ölemben... reggel felé elfáradtunk, de asszem nem aludtunk. Hosszú idő óta először hallottam tőle egy halk, tétova szót: szeretlek. Szóltam, hogy csak akkor mondja ki, ha tényleg így érzi. Ő így érzi. Akkor jó, mert én is szeretlek téged. Így kezdődött el a második kapcsolatunk, és akkor már tényleg komoly érzelmekről szólt az egész. Nem sokat találkozunk, de azért eleget. Szombatonként délelőtt gyakorlaton volt a kórházban, így a szombat délutánokat is együtt töltöttük a közeli, Randi nevezetű kocsmában... a mai napig emlékszem, milyen zenék szóltak ott, hogy ő és én miket kértünk, és hogy akkoriban milyen bénán csocsóztam. Hosszú lenne, ha mindent leírnék, amik ott történtek. Január 14-én volt Prosectura koncert, oda el kellett mennünk (kb. 11-ig maradtunk is), előtte még a Vasiban lógtunk egy sort... aznap este a sétálóutcán avatott be élete legnagyobb titkába - ha igaz a történet, állítólag az. Utána már inkább fölmentünk hozzánk, de egy óra körül nevelőfaterja bejött érte, ellenezték hogy nálunk aludjon, nem akartak unokát (nem is történt semmi). Aztán utána is elvoltunk boldogságban, akkor körül vitt le először a Promiba, ahol akkor még sokkal jobb arcok fordultak meg, mint most. Sok barátot megismertem ott, a legtöbbel a mai napig is jóban vagyunk, bár van, akiket évek óta nem láttam kb. Mindegy, egy februári pénteken (17-én) nem tudtunk találkozni, mert már akkor is régóta gitározott, és ment koncertezni Nagyatádra. Ennek örömére néhány gimis pajtással istentelenül berúgtunk (ekkor esett meg a tecsókoktélos esetem: Tesco-s vodka, körtepálinka, kóla és baracklé keveréke... és nem hánytam!), és amikor a többiek elmentek haza, azt gondoltam, hogy telepatikus úton üzenetet kaptam Zolitól, hogy hiába csal meg, ő attól még szeret engem. Ültem a sétálóutcán, folyt a nyálam, és makogtam magamban, hogy oké... háénisszeretlek... meg ilyenek. Vicces lehettem. :) Egy hétre rá a családja elutazott a mamájához, így kitaláltuk, hogy akár ott is alhatnék. Aznap még mentünk egy verseny regionális fordulójára Izával, ő fizikából, én irodalomból. Az egész nap vidáman telt el, ott ismertük meg Horváth Balázst. Este felszálltam hát a sióagárdi buszra (az én szüleim is nagyszülőlátogatáson voltak Kalocsán), és kb negyed óra alatt ott is voltam. Nagyon hideg volt, enyhe hó szitált, leszálltam a buszról... és Zoli sehol. Beálltam egy fedett helyre, és azt bámultam, hogy a sárgán világító utcai lámpa előtt hogyan fújja a szél a hópihéket. Vártam, vártam... aztán egyszercsak megjelent. Kendőben. Azt hittem, levágatta a haját (vállig ért neki), de megnyugtatott hogy nem, csak összekötötte. Némi gyaloglás után megérkeztünk hozzájuk, kávé, és ahogy ült a széken, én meg álltam, magához szorított, és mondta, hogy örül neki, hogy ott vagyok. Én is örültem. Felejthetetlen volt, csodálatos, szavakkal nem lehet kifejezni. Révbe értem, úgy éreztem. Aztán is ment minden a régi kerékvágásban, boldogok voltunk együtt... aztán jött a hír, hogy továbbjutottam a versenyen Izával az országos fordulóra, Egerbe. A verseny kétnapos volt, március 24. és 25. Péntek reggel indultunk (hajnalban), dél körül oda is értünk. Regisztráltunk, és kiszúrtam egy magas, vörös tarajos srácot, hogy jó lenne megismerni... ja igen, ott volt Horváth Balázs is, Iza nagy örömére. :) Elmentünk vodkát venni, én a februári eset óta még mindig nem bírtam ránézni se, így nem ittam. A bort nem szeretem, sör nem volt... éjfél körül már mentem, hogy alszok, amikor betoppant a szobába a magas tarajos... Dávidnak hívták, és később, amikor négyen voltunk a szobában, egy óvatlan pillanatban megcsókolt. Tudtam, hogy nem szabad, de úgy voltam vele, hogy Zoli úgysem fogja megtudni. Igen, megcsaltam a szerelmemet. Nem kicsit. Nagyon. Egész este együtt lógtunk többnyire, néha még most is emlegetjük msn-en (azóta egyszer találkoztam vele, tavaly rockmaratonon, de jól kijöttünk akkor is). Hajnalban az ablaknál cigiztem, és a Hollywoodoo együttes Jó reggelt! című nótája járt az eszemben. Bevallottam Dávidnak, hogy engem igazából várnak otthon, és ő ahelyett hogy lekurvázott volna, amit igazán megérdemeltem, elkezdett nyugtatni, hogy ha még mindig azt a srácot szeretem, akkor nem is számít megcsalásnak, miegyéb... szerintem mindketten tudtuk, hogy de igen, rohadtul annak számít. Mondjuk hogy Zoli megtudta-e, az előttem a mai napig homály. Minden esetre a Dáviddal való búcsúzásunk volt életem egyik legeslegromantikusabb eseménye. Épp ebédeltünk, de ő hamarabb végzett, és szó nélkül lelépett. Aztán visszajött, egyenesen hozzám, mélyen a szemembe nézett, és mondta, hogy neki most mennie kell (Szlovákiában lakott akkor még), nem várathatja meg a többieket, de talán még összehoz minket a sors... olyan szomorúság ült a szemében, amit soha nem felejtek el, adott egy puszit a számra, és elviharzott, én meg majdnem elbőgtem magam. Egyfelől azért, mert azt hittem, soha többé nem hallok felőle, másfelől mert második lettem a versenyen, pedig első akartam lenni, és harmadszor: gyűlöltem magam, amiért megcsaltam Zolit. Aztán elindultunk mi is haza, estére ideértünk, gyorsan megfürödtem, rendbetettem magam, és irány Zug elé, ahol Zoli már várt... akkor ő aludt nálunk. Amikor odaértem, átölelt, és mondta, hogy hiányoztam neki. Még jobban utáltam magam, de azért kiböktem, hogy ő is nekem. A gondok valamikor akkor kezdődtek. Hanyagolni kezdtük egymást, úgy érzem, mások is így látták... a mai fejemmel már azt mondom, hogy ez normális (pl. lent voltunk a parkban, és ő másokkal ült, mert velük beszélgetett), de én voltam féltékeny, pedig ha volt is rá okom (nem Zoli, inkább a lányok miatt), jogom akkor se. Így húztuk április 27-ig, amikor nagyon összevesztünk sms-ben, és harmincadikán, miután már ezerszer kértem tőle bocsánatot, jött az üzenet, hogy ennyi volt. Hogy a rákövetkező pár napban, hétben mi történt, nem nagyon emlékszem. Május másodikán véletlenül letévedt a parkba, de én nem mentem oda hozzá, ő se hozzám. Pár perc múlva elindult a buszhoz, én meg fölpattantam Rozira, és utánakerekeztem. A Polipnál értem utol, és még tudtam vele váltani pár szót. Egy mondatra, emlékszem, amikor azt mondta, hogy de még mindig szeret. Erre pofon akartam vágni, üvöltözni vele, hogy ha szeretne, akkor nem hagyna el, de csak annyit tudtam mondani, hogy én is szeretem őt. Aztán jöttek a nagy ivások, a vagdosások, a nyugtatók, és hogy az ő és az én legjobb barátnőmnek is osztotta, hogy mennyire szeret még és hiányzok neki, de azt hiszem, nem hívtam föl... bár lehet hogy megpróbáltam. Akkoriban sokminden kiesett, toltam a hülyeségeket, a pasikat meg mindent, zirka két évig. Egyszer beszéltem vele, még akkor, 2006. novemberében, de mivel a végén bevallottam neki, hogy még mindig szeretem, utána jött egy nagy szünet, egy Pokolgép koncert, ahol elég csúnyán berúgtam, és tőle nem messze énekeltem Petivel a Szerelmes punk dalát (Hatóságilag Tilos). Aztán 2007. decemberében jött Gábor akivel múlt hétfőn szakítottunk végleg, bár bevallom, Zoli sokszor ott motoszkált a leghátsó gondolataimban, valahol az elmém mélyén, de mindig elfolytottan, és sokszor úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem szeretem. Aztán jött Dórica, és néha hírt hozott felőle, amik megdobogtatták a pici szívem. Hamarosan rájöttem, hogy valami még mindig van... Dóricával üzentem neki, hogy mi újság vele, és remélem már nem haragszik rám. Jött a válasz, miszerint nem haragszik rám, aztán a hír, hogy az időközben megismert, eljegyzett, városkurvája menyasszonya kiment külföldre egy évre, és az év lejárta után kijelentette, hogy nem jön haza többé. Ez úgy egy hónapja lehetett, elkértem hát a számát Dóricától, találkoztunk Edda koncerten... innen meg már ismeritek a történetet, remélem lesz folytatása is... jó folytatása... soha többé nem hisztiznék, nem féltékenykednék és főleg soha de soha nem lépnék félre. Az elmúlt három és fél évben volt időm felnőni.

Írtam neki. Megint. Nem bírtam ki. Csak megkérdeztem, hogy jobban van-e? Válaszolt, hogy már dolgozni ment, de azért nem az igazi, reméli én azért jól vagyok. Küldtem neki, hogy jól vagyok ja, várom Aurórát, és hogy valamikor összefuthatnánk. Erre felhívott. Mert utál SMS-t írni. Mert nem találja sehol a T9-et. Ha lesz töltőm, megkeresem neki (ugyanolyan telefonunk van, még színre is). Több, mint hét percig beszéltünk... motorokról, vezetésről (nincs jogsim, abszolút nem konyítok az ilyenekhez), influenzáról, mindenféléről. A végén ugyan volt egy pár másodperc csönd, akkor felhoztam neki a találkozás témát... valószínűleg jövhét hétfőn. Mondjuk a bőrömből kiugranék örömömben, ha "csak úgy" megjelenne Aurórán. Tesómék szerint van remény arra, hogy újrakezdjük, én még mindig azt mondom, hogy nem sok... ismerem a múltját, a múltamat, és a múltunkat. Lassan tényleg úgy járok, mint a cigis képregényem végén: "deto összejött igaz szerelmével, mind a néggyel". :D Ma már a listát is megírtam róluk. Unatkoztam. Megint semmi értelme nem volt annak, hogy bemenjek suliba... első órám alapból nem volt. A másodikon helyettesítettek, mint később megtudtam, de nem írtak be. A harmadikra már bementem, és kb. végiginterneteztem. A negyedik... na a negyedik meg az ötödik angol volt, ahol nem kell bent lennem. De azért az egyiken bentmaradtam, lásd szünet és Carlos. Asszem holnap is ilyen tartalmas nap elé nézek... aztán szombat, és koncert, és vasárnap és másnaposság, aztán hétfő... és talán akkor... végülis egy szavam se lehet, mert ahhoz képest, milyen "viszonyban" voltunk évekig, most kb. puszipajtások lettünk. Nem lehetek telhetetlen, de nem tehetek róla... az emberi természet már csak ilyen, soha semmi nem elég... eleinte csak látni akartam, aztán beszélni vele, aztán jóban lenni, aztán... aztán mindent. Nem írnám le, de van egy nagyon-nagyon régi rajzom róla. Elég stilizált és tényleg többéves, de még megvan. A többi között, amiket akkoriban csináltam. A kapcsolat utolsó hónapjában, és az utána következő nemtommennyiben. Akkor kezdtem el írni is... ő volt a múzsám, és most megint ő. Csak ez a múzsa nem csókolt, hanem rúgott. Na mindegy. A reménysugár még megvan, és nem akarom siettetni, mert tudom hogy nem szabad, de mégis... ez nem olyan egyszerű, mint 18 évesen hittem. Egy biztos, asszem: ha megint ott ülnénk szilveszter hajnalban ketten abban a sötét és hideg lépcsőházban, most már nem merném megfogni a kezét.

Utálom az embereket.

Ma rájöttem egy pár dologra. Elsőként arra, hogy Lolácska tényleg kétszínű. És hazug. Mint a kétszínűek általában. Már bánom, hogy kapcsolatba léptem vele, szerintem lemondom a jövhét csütörtököt. Nem is akarom már ezt az egészet vele. Azt a keveset, ami lenne. Igazából kezdem utálni, azt hiszem. De legalább ma volt Carlosmatek. Sőt, ez alkalommal különleges volt, ugyanis értettem a lényeget, és úgy érzem, némi (kurvasok) önakarattal meg tudom csinálni! És világossá vált előttem az is, hogy azért is szeretem ezt a heti egy órát, mert ilyenkor látom igazán, hogy ő nem egy aktatáskás, morcos tanár, aki soha nem mosolyog, hanem egy fiatal, nálam alig idősebb pasi, aki igenis szokott mosolyogni, méghozzá hogy...! Vajon boldog? Tutira. Érdekes, hogy kik bukkannak fel az életemben alig pár nap leforgása alatt... Lolácska, Detox, Mogyi (rajta lepődtem meg a legjobban, szakítottak az asszonyával)... hihhhetttettttlennn. Csak épp az az egy nem, akire várok. Nem, ő baszik jelentkezni. Írnék neki, de nem fogok... próbálom türtőztetni magam. Egyébként egyre jobban várom a hétvégét, a koncertet, a piálást, és hogy megint olyan(ok)ra csorgassam a nyálam, akik full esélytelenek. Legalábbis anno fénykoromban ez volt. :D Persze azóta több eszem van, és most ott tartok, hogy szarok mindenre, a lelkiismeretemet szigetelőszalaggal az alattunk lévő emelet padlójára ragasztom, hogy még ott is az alkoholisták tiporják - helyettem. Csillogni látok valami halovány reménysugarat... ja, és amiről már ezer éve nem írtam: megint olyat álmodtam, ami megmaradt az emlékezetemben. Az elmúlt x hónapban több ilyen is volt, de valamiért mindig lusta voltam leírni... na, most az volt, hogy Mogyi megnősült, és a lakodalom napján kaptam meg a meghívót, és várta a szüleimet is. Itt tartották Szekszárdon (a srác dombóvári), gondolom a Béla téri templomban. Nem akartam (nem tudtam?) elmenni, de aztán anyámék elrángattak, mondván hogy illő megjelenni. A Bartina utcán mentünk fölfelé (minek hagytuk el a templomot? na mindegy, elvégre ez egy álom), amikor az út szélén megláttam egy amolyan bazári kirakodósékszerest. Eszembe jutott, hogy mekkora flash lenne, ha Mogyi meg a felesége ugyanolyan ezüst nyakláncot hordanának, ez jelképezné az összetartásukat. De aztán anyám lebeszélt róla, mert szerinte az hülyeség, és inkább egy nagy csokor fehér virágot vittünk nekik... talán még mű is volt, már nem emlékszem. A poén az, hogy valami olyasmi helyen lyukadtunk ki, mint a Babits azon része, ahol fölmegyünk a lépcsőn, és márvány van meg faszom, és onnan lehet beülni a nézőtérre... de az egész inkább amolyan szálloda jellegű volt. Láttam magam, ahogy ott állok egyedül, kezemben azzal az ocsmány gazzal, fehér buggyos ingben (talán még csipkés is volt, brrr), meg fekete szoknyában (hét éve volt rajtam utoljára). Aztán fölébredtem. Meg fogom nézni az álmoskönyvet, hogy mit jelent az ezüstlánc és a virág, lehetőleg fehér. A többi csak sallang, bár erről a kettőről is van sejtésem. Hogy miért nem tudok legalább álmomban azzal lenni... azokkal... :D

Bűvölöm a telefont, és egész nap azon imádkozok, hogy mégiscsak jöjjön Aurórára... de a héten már nem kereshetem föl... az olyan... nyomulós. Nem értem. Ha nem akar semmit, miért mosolygott rám úgy, ahogy azért az ember nem mosolyog akárkire? Miért voltunk el olyan jól, miért tudtam volna megölni, amikor hülyeségből azt mondta, hogy szeret? Alig egy hete, basszus! És nem tehetek semmit, csak itthon ülök, vigyorgok, tanulom a matekot (holnap Carlosmatek) és várok. Hogy mire, azt magam sem tudom. Jövő kedden találkozás Lolácskával. Nem tudom, melyikünk hülyíti jobban a másikat. Kezdem úgy érezni, hogy ő engem. Hurrá. Na mindegy. Igazából mérges vagyok. Mérges a világra, magamra, másokra, az egész életre. Pedig egész nap jó volt a kedvem. Faszom... ezt teszi a... na micsoda?

Hívtam ma Zugba, miután engem hívtak Árpiék. De nem jön, mert beteg. Valószínűleg az e hétre betervezett ruccanás nem fog összejönni, pedig úgy örültem volna... remélem nem hazudott, és szombaton tényleg szülinapozni megy, és nem Kárpátiára. Végülis miért hazudna? Elég szar az idő, hideg van, esik, tényleg beteg lehet... remélem hamar meggyógyul... ez most nem az a majd-jön-más... én... én most várok.

Írjak Zolinak, hogy találkozzunk? Ne írjak, várjam meg amíg ő hív? Hiszen azt mondta, hogy hívni fog... de nem bírok várni... túl nyomulós lenne, ha megint én lépnék? Vajon hogy reagálná le? Elég zsúfolt ez a hetem... de őt be tudnám szutyorítani valamelyik délutánra... írjak? Várjak? Segítsetek!