Írtam neki. Megint. Nem bírtam ki. Csak megkérdeztem, hogy jobban van-e? Válaszolt, hogy már dolgozni ment, de azért nem az igazi, reméli én azért jól vagyok. Küldtem neki, hogy jól vagyok ja, várom Aurórát, és hogy valamikor összefuthatnánk. Erre felhívott. Mert utál SMS-t írni. Mert nem találja sehol a T9-et. Ha lesz töltőm, megkeresem neki (ugyanolyan telefonunk van, még színre is). Több, mint hét percig beszéltünk... motorokról, vezetésről (nincs jogsim, abszolút nem konyítok az ilyenekhez), influenzáról, mindenféléről. A végén ugyan volt egy pár másodperc csönd, akkor felhoztam neki a találkozás témát... valószínűleg jövhét hétfőn. Mondjuk a bőrömből kiugranék örömömben, ha "csak úgy" megjelenne Aurórán. Tesómék szerint van remény arra, hogy újrakezdjük, én még mindig azt mondom, hogy nem sok... ismerem a múltját, a múltamat, és a múltunkat. Lassan tényleg úgy járok, mint a cigis képregényem végén: "deto összejött igaz szerelmével, mind a néggyel". :D Ma már a listát is megírtam róluk. Unatkoztam. Megint semmi értelme nem volt annak, hogy bemenjek suliba... első órám alapból nem volt. A másodikon helyettesítettek, mint később megtudtam, de nem írtak be. A harmadikra már bementem, és kb. végiginterneteztem. A negyedik... na a negyedik meg az ötödik angol volt, ahol nem kell bent lennem. De azért az egyiken bentmaradtam, lásd szünet és Carlos. Asszem holnap is ilyen tartalmas nap elé nézek... aztán szombat, és koncert, és vasárnap és másnaposság, aztán hétfő... és talán akkor... végülis egy szavam se lehet, mert ahhoz képest, milyen "viszonyban" voltunk évekig, most kb. puszipajtások lettünk. Nem lehetek telhetetlen, de nem tehetek róla... az emberi természet már csak ilyen, soha semmi nem elég... eleinte csak látni akartam, aztán beszélni vele, aztán jóban lenni, aztán... aztán mindent. Nem írnám le, de van egy nagyon-nagyon régi rajzom róla. Elég stilizált és tényleg többéves, de még megvan. A többi között, amiket akkoriban csináltam. A kapcsolat utolsó hónapjában, és az utána következő nemtommennyiben. Akkor kezdtem el írni is... ő volt a múzsám, és most megint ő. Csak ez a múzsa nem csókolt, hanem rúgott. Na mindegy. A reménysugár még megvan, és nem akarom siettetni, mert tudom hogy nem szabad, de mégis... ez nem olyan egyszerű, mint 18 évesen hittem. Egy biztos, asszem: ha megint ott ülnénk szilveszter hajnalban ketten abban a sötét és hideg lépcsőházban, most már nem merném megfogni a kezét.