Bűvölöm a telefont, és egész nap azon imádkozok, hogy mégiscsak jöjjön Aurórára... de a héten már nem kereshetem föl... az olyan... nyomulós. Nem értem. Ha nem akar semmit, miért mosolygott rám úgy, ahogy azért az ember nem mosolyog akárkire? Miért voltunk el olyan jól, miért tudtam volna megölni, amikor hülyeségből azt mondta, hogy szeret? Alig egy hete, basszus! És nem tehetek semmit, csak itthon ülök, vigyorgok, tanulom a matekot (holnap Carlosmatek) és várok. Hogy mire, azt magam sem tudom. Jövő kedden találkozás Lolácskával. Nem tudom, melyikünk hülyíti jobban a másikat. Kezdem úgy érezni, hogy ő engem. Hurrá. Na mindegy. Igazából mérges vagyok. Mérges a világra, magamra, másokra, az egész életre. Pedig egész nap jó volt a kedvem. Faszom... ezt teszi a... na micsoda?