Ma rájöttem egy pár dologra. Elsőként arra, hogy Lolácska tényleg kétszínű. És hazug. Mint a kétszínűek általában. Már bánom, hogy kapcsolatba léptem vele, szerintem lemondom a jövhét csütörtököt. Nem is akarom már ezt az egészet vele. Azt a keveset, ami lenne. Igazából kezdem utálni, azt hiszem. De legalább ma volt Carlosmatek. Sőt, ez alkalommal különleges volt, ugyanis értettem a lényeget, és úgy érzem, némi (kurvasok) önakarattal meg tudom csinálni! És világossá vált előttem az is, hogy azért is szeretem ezt a heti egy órát, mert ilyenkor látom igazán, hogy ő nem egy aktatáskás, morcos tanár, aki soha nem mosolyog, hanem egy fiatal, nálam alig idősebb pasi, aki igenis szokott mosolyogni, méghozzá hogy...! Vajon boldog? Tutira. Érdekes, hogy kik bukkannak fel az életemben alig pár nap leforgása alatt... Lolácska, Detox, Mogyi (rajta lepődtem meg a legjobban, szakítottak az asszonyával)... hihhhetttettttlennn. Csak épp az az egy nem, akire várok. Nem, ő baszik jelentkezni. Írnék neki, de nem fogok... próbálom türtőztetni magam. Egyébként egyre jobban várom a hétvégét, a koncertet, a piálást, és hogy megint olyan(ok)ra csorgassam a nyálam, akik full esélytelenek. Legalábbis anno fénykoromban ez volt. :D Persze azóta több eszem van, és most ott tartok, hogy szarok mindenre, a lelkiismeretemet szigetelőszalaggal az alattunk lévő emelet padlójára ragasztom, hogy még ott is az alkoholisták tiporják - helyettem. Csillogni látok valami halovány reménysugarat... ja, és amiről már ezer éve nem írtam: megint olyat álmodtam, ami megmaradt az emlékezetemben. Az elmúlt x hónapban több ilyen is volt, de valamiért mindig lusta voltam leírni... na, most az volt, hogy Mogyi megnősült, és a lakodalom napján kaptam meg a meghívót, és várta a szüleimet is. Itt tartották Szekszárdon (a srác dombóvári), gondolom a Béla téri templomban. Nem akartam (nem tudtam?) elmenni, de aztán anyámék elrángattak, mondván hogy illő megjelenni. A Bartina utcán mentünk fölfelé (minek hagytuk el a templomot? na mindegy, elvégre ez egy álom), amikor az út szélén megláttam egy amolyan bazári kirakodósékszerest. Eszembe jutott, hogy mekkora flash lenne, ha Mogyi meg a felesége ugyanolyan ezüst nyakláncot hordanának, ez jelképezné az összetartásukat. De aztán anyám lebeszélt róla, mert szerinte az hülyeség, és inkább egy nagy csokor fehér virágot vittünk nekik... talán még mű is volt, már nem emlékszem. A poén az, hogy valami olyasmi helyen lyukadtunk ki, mint a Babits azon része, ahol fölmegyünk a lépcsőn, és márvány van meg faszom, és onnan lehet beülni a nézőtérre... de az egész inkább amolyan szálloda jellegű volt. Láttam magam, ahogy ott állok egyedül, kezemben azzal az ocsmány gazzal, fehér buggyos ingben (talán még csipkés is volt, brrr), meg fekete szoknyában (hét éve volt rajtam utoljára). Aztán fölébredtem. Meg fogom nézni az álmoskönyvet, hogy mit jelent az ezüstlánc és a virág, lehetőleg fehér. A többi csak sallang, bár erről a kettőről is van sejtésem. Hogy miért nem tudok legalább álmomban azzal lenni... azokkal... :D